-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Metaforák helyett akkor mondd azt, hogy nt > nn. (Egyébként ezt se ...2024. 11. 13, 10:42 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 9 Gondolom félre értettél..: "....Csakhogy akkor a „keményebbé vált” volna" írt...2024. 11. 13, 10:06 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
egueguegueguegu-eguegueguegueguegu...
Amikor szavak kiejtését kell visszaadnunk, szorult helyzetünkben fűhöz-fához nyúlunk, görög betűket, valamint rég elfeledett betűváltozatokat vetünk be. Mindebben nagy szerepet játszott egy francia nyelvész, aki az eszperantó atyjával, Zamenhoffal született egy évben.
Legutóbb az átírás nehézségeiről volt szó. Láttuk, hogy egy-egy nyelv helyesírási rendszere általában nem alkalmas egy másik nyelv hangjainak a pontos leírására. Ennek az oka elősorban az, hogy két nyelvnek ritkán azonos a hangkészlete. Röviden ismertetjük az elterjedt betűkészlet-bővítő technikákat, majd a probléma ma legelterjedtebb megoldásának, egy általánosan elfogadott átírási rendszernek, az IPÁnak egy kis szeletét mutatjuk be.
Segíts magadon
Az egyszerűség kedvéért itt hangnak azokat a hangokat nevezzük csak, amelyek képesek egymástól szavakat megkülönböztetni. Szakszövegekben ezeket fonémának nevezik.
Az íráshoz szükségünk van egy jelkészletre, amely ideális esetben pontosan annyi jelet tartalmaz, ahány hangunk van. A legtöbb eset azonban nem ideális. A mai magyar írás kialakulásakor a latin ábécét alkalmazták, azonban ebben nem mindenre volt betű. A latinban például csak két réshang volt (a réshangok iránt érdeklődőknek ajánljuk korábbi cikkeinket), az f betűvel jelölt [f] és az s betűvel jelölt [sz]. Nem volt tehát [v], [s], [zs] hang, és a [z] is csak az [sz] egy változata volt, tehát ilyen betűk sem voltak.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A középkorig a v és az u betű nem különült el, nagybetűként általában V, kisbetűként u alakban volt használatos. A a és ɑ karakterek alakja például jobban különbözik, mégis máig ugyanannak a betűnek ismerjük fel őket.
A magyarban ennél több réshang van, ezért újabb jeleket kellett ezek jelölésére bevezetni. Ezek közül kettő széles körben elterjedt újítás az európai írásokban: az egyik az [u]-ra és [w]-re vagy [v]-re egyaránt használt V/u betű elkülönéséből származó v, a másik a latinban ritkán – eleinte csak görög szavakban, később a [dzs] hangra is használt – z betű. Viszont a magyarban további két réshang is van. Különbözik a [sz] és a [s], valamint a [z] és a [zs]. Egyedülálló módon a magyar helyesírásban úgy alakult, hogy az s betű a [s] hang jelölésére foglalódott le. Ez így leírva triviális, de jól tudjuk, hogy a legtöbb európai írásrendszerben az s betű a [sz] hangot jelöli. Az utóbbira, valamint a [s] zöngés párjára a magyar helyesírásban egy-egy kettősbetű vált elterjedté, az sz és a zs. Ez azért jó megoldás, mert magyar szavakban a [s] és a [z] hang soha nem kerül egymás mellé, és szóösszetételek határán is ritkán fordul ilyen elő (pl. kékeszöld, leveszöldség, házsor, őzsuta), ezért kicsi – szinte nulla – a félreértelmezhetőség esélye. Sok kettősbetűben pedig az egyébként szinte sose használt y-nal kerüli el az írás a kétértelműséget: gy, ly, ny, ty.
A gyakori együtthasználat során két betű össze is olvadhat, úgynevezett ligatúrát alkotva. Ilyesmire példa az æ és az œ. A w betű is így alakult ki két V/u betűből, amint a neve is mutatja. Az angol nevén (double U [daböljú] ’dupla u’) látszik, hogy amikor ez a betű létrejött, még nem különült ez a v és az u betű. Az újabban egyre többet használt & jel is két betű, az e és a t összeolvadásának eredménye a latin et ’és’ szóban. Régebbi angol ábécéskönyvekben gyakran ott szerepelt a sor végén, a z után, innen az angol neve: and per se and ’és persze az és’ > ampersand.
(Forrás: Wikimedia Commons / Alatius / GNU-FDL 1.2)
Egy másik lehetőség a hiányzó jelek pótlására valamilyen mellékjel használata. Sok latin betűkkel író szláv nyelv pl. a hácseket használja a [sz]–[s] különbség rögzítésére: s : š. A spanyol helyesírásban a [n]–[ny] különbség ábrázolására használnak mellékjelet, a tildét: n : ñ. A magyarban csak a magánhangzók esetében terjedt el ez a megoldás, azok köréből viszont a korábban használt kettősbetűk szorultak ki (pl. a Thewrewk [török] név őrizte ew helyett ma már csak ö-t írunk).
A tüske
A hiányzó jelek pótlására alkalmazott harmadik megoldás valamilyen külső, más írásrendszerben használt jel bevezetése. Erre példa az izlandi þ, a þorn ’tüske’, ami a közvetlenül a fogak mögött képzett réshang jele, a korábbi rúnaírás egyetlen megmaradt képviselője. Az angolban már korán elkezdték egy kettősbetűvel, a th-val helyettesíteni, és mára csak ez az írásmód maradt fenn, a betű angol neve is thorn ’tüske’.
(Forrás: SzP)
Az is előfordul, hogy a latin jelkészlet egy másra nem használt elemét fogjuk be valamilyen új feladatra. Erre példa az y használata a magyar kettősbetűkben, vagy az albánban a q betű használata a [ty] hangra: shqip [styip] ’albán’, és az x betűé a [dz]-re: xixë [dzidzö] ’szikra’.
Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a hangok leírásához hiányzó jelekre három módszerrel tehetünk szert:
- mellékjelekkel: š, ñ, ö
- kettősbetűkkel: sz, sh, gy
- külső jelekkel: þ, q, x
Meg kell említenünk, hogy ezek nem tiszta kategóriák, nem teljesen egyértelmű, hogy pl. a ƒ betű egy új jel, vagy pedig az f mellékjeles alakja.
Világmegváltók kora
1887-ben jelentette meg egy białystoki orvos, Ludwig Lazarus Zamenhof (1859–1917) a lingvo internaciá-t (’nemzetközi nyelv’), az eszperantót bemutató könyvét, amely akkor már nyolc éve nagyjából összeállt. A nyelvvel több korábbi cikkünk foglalkozott.
1886 nyarán Párizsban Paul Passy (1859–1940) vezetésével összegyűlt egy csapat nyelvtanár, hogy kitalálják, hogyan lehetne mindenféle nyelv hangjait azonos módon rögzíteni az írásban. Nehézséget okozott ugyanis, hogy például a latinban nem létező [s]-re az európai helyesírások más-más jeleket használnak: francia, portugál ch, angol, albán sh, dán sj, olasz sci, portugál x, német sch, cseh, szlovák, horvát š, lengyel sz (és ś/si egy másik [s]- szerű hangra), magyar s, román ș, török ş (a török írás csak 1928-ban lett latinbetűs). Ebből a kezdeményezésből nőtt ki Alphabet Phonétique International ’nemzetközi fonetikai ábécé’ (APhI), a ma elterjedtebb angol nevében a három szó fordított sorrendben áll és a rövidítése így IPA.
(Forrás: brewpublic.com)
A 19. század végi Európában egyértelmű volt, hogy elsősorban a latin ábécé betűit alkalmazza az új írásrendszer (ma sem lenne ez másképp). A nagy- és kisbetűk közti különbségnek semmi köze a kiejtéshez, az csak a középkorban kialakult írásszokás. Az IPA ezért csak kisbetűket használ. (Pontosabban használ nagybetűket is, de kisbetű méretben, erről egy későbbi cikkben ejtünk majd szót.) Az IPA másik fontos alapelve, hogy kettősbetűt nem használ. Ennek az lehet az oka, hogy míg egy adott nyelvben tudhatjuk, hogy két hang (pl. a magyarban a [s] és a [z]) nem fordulhat elő egymás mellett, ezért nyugodtan alkothatunk a két hangot jelölő betűkből kettősbetűt, addig az IPA még ismeretlen nyelvek leírására is alkalmas kell legyen.
Az IPA jelei
Mellékjeleket már használ az IPA is, de ezeket igyekszik csak olyan esetekre szorítani, amikor megkülönböztető erővel nem bíró hangokat kell elkülöníteni. Ezért mellékjelek használatára főleg akkor van csak szükség, amikor a kiejtés apró részleteit akarjuk rögzíteni. A t betű például a [t] hangot jelöli. Ennél a nyelvünk hegye a fogmeder mögött tapad a szájüreg tetejéhez. Ha ennél kicsit előbbre érinti azt, akkor a t̪ jelet használhatjuk, de csak ha fontos ez a különbségtétel, a legtöbb esetben nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk az ilyen részleteket.
Az úgynevezett zár-réshangokat kettősbetűnek látszó, de egybenőtt betűkkel, ligatúrákkal jelöli az IPA: pl. ʦ [c], ʧ [cs], ʤ [dzs].
Ha tehát kettősbetűket nem alkalmaz az IPA, a mellékjelek használatát pedig igyekszik visszaszorítani, akkor kénytelen új jeleket alkalmazni. Erre első körben a görög betűket használja fel. Szóltunk korábban arról, hogy az ógörög hehezett és zöngés zárhangok az újgörögben réshangokká váltak.
A görög φ valójában nem azonos az IPA ɸ jelével, de nagyon hasonlóak.
Kisebb-nagyobb félrecsúszásokkal a nekik megfelelő görög betűket használja az IPA a réshangokra: a ɸ-t nem az [f]-re, hiszen arra van latin betű, hanem a két ajak közti résen képzettre, a β-t ennek zöngés párjára. θ betűt a már emlegetett „tüske” hangra. Ennek zöngés párja azonban nem a δ, hanem a þ izlandi/óangol párja, a ð, mely szintén hasonlít a görög betűre. A görög γ-re hasonlító ɣ a [g]-nek megfelelő zöngés réshang jele, de a görög χ nem ennek a zöngétlen párja, hanem egy még hátrébb képzett réshanggé. A ɣ párja a latin x betű, ezt a hangot találjuk pl. a magyar doh szó végén.
Azonban még így sincs jelünk a [s]-re, ilyen hang se az ó-, se az újgörögben nincs. Az IPA itt egy korábbi betűváltozatot vet be: Európában nagyjából a 18. század végéig kétféle s betű volt használatban. A ma megszokott forma csak a szó végén jelent meg, szó elején és belsejében az ú.n. hosszú ʃ-t írtak. (Ez ma integrál jelként is használatos.) Később kiment a divatból, mert nagyon hasonlított az f-re. Amikor Angliában 1971-ben megszűnt a régi váltópénzrendszer, már szinte senki nem tudta, miért jelölik a shillinget (a latin solidus-t) / jellel. Igen, ez is a hosszú ʃ továbbélése volt.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A [s] hangra tehát már van jelünk. A zöngés párjára, a [zs]-re szintén egy korábban elterjedt betűváltozatot használ fel az IPA, a z helyett használt ʒ betűt. (A hosszú ʃ és a ʒ ligatúrájából alakult ki a német es-zett: ß betű.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Dominus / GNU-FDL 1.2)
A többiek
Mindezzel még csak a réshangok jeleit sem tudtuk mind számba venni, nem is beszélve a többi mássalhangzó, illetve a magánhangzók jeleiről. Ez utóbbiakról később fogunk beszámolni. Addig érdeklődő olvasóinknak ajánljuk az alábbi táblázat interaktív változatát, ahol az egyes mássalhangzójelekre kattintva meghallgathatjuk a nekik megfelelő mássalhangzót, először „szó” elején magánhangzó előtt, majd két magánhangzó között, végül „szó” végén, egy magánhangzó után.
(Forrás: Wikimedia Commons / Kwamikagami / GNU-FDL 1.2)