„Gondolj csak a »szimbólum« szóra, ez a szümballo származéka, ami azt jelenti, hogy ’egyesíteni’, ’találkozni’. Tudod, mi volt a szümbolon? […]

– Mi az, papa? – kérdezte Anton.

– Egy kő, amelyet kétfelé törtek. Tegyük fel, valaki vendégül lát engem egy másik városban, és én arra kérem, fogadjon szívesen téged is: miből tudja meg, hogy te vagy a fiam? Fogunk egy szümbolon-t, az egyik felét ő tartja meg, a másik felét pedig neked adom odahaza. És amikor felkeresed, a két fél kő épp egymásba illik.”

 (Harry Mulisch: A merénylet)

Az eszperantót számos alkalommal érte és éri kritika szókészletének túlságosan is önkényes megválasztása miatt: miért ilyen, miért nem olyan, túl sok benne a francia, a német eredetű vagy éppen a mesterséges szó. Joggal merül fel tehát a kérdés: min is alapul – különösen az eszperantó, egy mesterséges nyelv esetében – a hangalak és a jelentés kapcsolata? Miért pont azok – a kezdetben csak és kizárólag Zamenhof, majd utódai és követői, illetve napjainkban az eszperantó nyelvű közösség és az Esperanta Akademio által kiválasztott jelölők – bírnak egy bizonyos (és nem más) jelentéssel?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A természetes nyelvek alapján helyesnek tűnik az a megállapítás, hogy a jelölő és a jelentés kapcsolatát nem saját természetük határozza meg. Egy szó hangalakjából (nagy általánosságban) nem lehet következtetni annak jelentésére. Ily módon azonban be kell látnunk, hogy a ’ló’ jelentésű francia cheval szó, az angol horse, a latin equus vagy éppen a bolgár кон semmivel sem önkényesebb, mint adott esetben az eszperantó változat, a ĉevalo.

Az eszperantót ért kritikák eredete inkább abban a talán ki sem mondott, igen gyakorlati felismerésben van, hogy a természetes nyelvek esetében ténylegesen természetesnek vesszük, hogy az egyén nem vezethet be saját kénye-kedve szerint, úgymond önkényesen, új jeleket a már érvényesek helyett, és önhatalmúlag nem is változtathatja meg a már meglevő jeleket. A hangalak és a jelentés kapcsolata természetes nyelvek esetében tehát a közösség évszázados, évezredes beszédtevékenységének történetileg kialakult eredménye: konvención alapul, a közösség tagjainak hallgatólagos megegyezésén.

A jelhasználatot praktikus szempontok vezérlik, hiszen a kommunikáció elengedhetetlen feltétele egy minden résztvevő számára könnyedén és többé-kevésbé egyértelműen kódolható és dekódolható rendszert használjon minden beszélő. Ehhez képest az eszperantóval szemben – sőt, általában a mesterséges nyelvekkel szemben – a kritika legfőbb érve éppen az, hogy nyelv megszületésekor hiányzik a közösségi konvenció „legitimáló” ereje.

Hogy jött létre az eszperantó szókincs? 

Zamenhof – az eszperantó legendáriuma szerint – az első nyelvkönyv (Unua libro) 900 szavával már Shakespeare-t fordított. Ám az a bizonyos 900 szó egyáltalán nem felel meg annak a kritériumnak, hogy a 900 hangalak – egy akkor még nem is létező – eszperantó nyelvű közösség konvenciójának megfelelően lett volna társítva a megfelelő jelentésekhez, hanem csak egy lengyel szemorvos agyában lezajlott folyamatról beszélhetünk.

Az eszperantó történetének folyamán természetesen a hangalakok és a jelentések összekapcsolásának folyamata talán már nem egyszemélyi, hanem esetleg egy tágabb bizottsági, akadémiai testületi csoport, adott esetben magának a már létrejött eszperantó nyelvi közösségnek a tevékenységévé vált. Egyes mesterséges nyelvek esetében akár már eleve úgy kötődtek a hangalakok és a jelentések közötti kapcsolatok, hogy nyelvészek egy csoportja összedugta a fejét, s létrehozott egy konvenciót. Ám a kritikusok számára – bizonyos szempontból teljesen érthető okokból – ez még mindig édeskevés, hiszen ez még mindig nem felel meg annak a kritériumnak, hogy hangalak és jelentés kapcsolata a nyelvet használó közösség beszédtevékenységének történetileg kialakult eredményeként jön létre.

Ha egy társadalmi változás alulról indul, azt forradalomnak nevezzük, ha felülről, azt reformnak; márpedig a forradalom természetes folyamat, a reform pedig mesterséges – így összegezhetnénk a kritika legfőbb érvét. Nyilvánvaló azonban, hogy a természetes nyelvekben is vannak olyan jelek, amelyek mesterségesen jöttek létre, egy konkrét szerzőhöz köthetők. Például a francia vandalisme hangalak általunk ismert jelentéséhez (’vandalizmus’), való kötését egy bizonyos Henri Grégoire, blois-i püspök követte el 1794-ben, a francia konventnek írt levelében. A magyarban ilyen például a maszek szó, amely szintén beazonosítható szerzővel rendelkezik.

Mára azonban az eszperantó jelek kialakítása, és használata megváltozott. A világhálón fellelhető és a nyomtatott változatban létező eszperantó irodalom, írások, sajtó mennyisége alapján és a beszélők aktivitását tekintve az eszperantó közösség eljutott oda, hogy függetlenül minden akadémiától, bizottságtól, hangalakot és jelentést a közösség beszédtevékenységén alapuló konvenció szerint kapcsol össze. Különösen érvényes ez az eszperantó szleng burjánzására a világhálón.

Miért éppen így?

A latinos előképzettséggel rendelkezők sokkal hamarabb elfogadják a zamenhofi önkény olyan jellegű megnyilvánulásait, mint például a trovi hangalak összekapcsolását a ’találni’, vagy a porti összekapcsolását a ’vinni, hozni’ jelentéssel. A germános műveltséggel megáldott nyelvtanulók viszont – megérezvén a kritikusok által is felvetett közösségi konvenció legitimációját – gyakorta kérdik méltatlankodva, hogy a vonatkozó jelek miért nem például *findi vagy *bringi. Hiszen akár éppen ezek a jelek is megszülethettek volna, ha Zamenhof csupán száz évvel később él, a francia Európában elfoglalt szerepe már erősen háttérbe szorult az angollal szemben.

Ezen túlmenően, az eszperantóban a nyelvi jelek motiváltsága és motiválatlansága ugyanúgy tetten érhető, mint a természetes nyelvekben. Gondoljunk csak a du ’kettő’, dek ’tíz’ és a dekdu ’tizenkettő’ vagy a dudek ’húsz’ jelentésű eszperantó jelekre. Kezdő nyelvtanulók szájából gyakran elhangzik az a felvetés, hogy ennyi erővel a ’száz’ jelentésű eszperantó szó akár éppen a ma meglevő egyszemélyi zamenhofi döntéssel „konvencionálissá” tett cent helyett lehetne éppen (a nyelvtanfolyam közösségének „konvencióján” alapuló és számos alkalommal javasolt!) *dekdek is…

Ami a komplex jeleket illeti, az eszperantóban igen gazdag tárházát találjuk a képzett és az összetett szavaknak. Ezek a nyelvben többségükben motivált jelek, hiszen ezeknek a jelentése az alkotórészek jelentéséből – jó esetben – egyértelműsíthető. A kritikusok és kezdő nyelvtanulók azonban ennél a pontnál is megérzik a hiányosságokat: az eszperantó oly gyakran hallott „logikus” és „kivételektől mentes” szóképzése ennél a pontnál szintén vékony jégen áll. Amíg a ’tengerész’ könnyen azonosítható az eszperantóban is a maro ’tenger’ és a belőle -ist- (a foglalkozásokat jelentő) képzővel képzett maristo alakkal, a tajloro ’szabó’ vagy azt aktoro ’színész’ szavak a diákság számára érthetetlen módon a motiválatlan jelek közé tartoznak. Talán nem meglepő, hogy a motiválatlan jelként érzékelt aktoro helyett a leleményes diákság (ismételten megérezve a zamenhofi logika buktatóit) előszeretettel javasolja órákon a nyelvtanulók közössége által teljes mértékben motivált jelként a könnyen felismerhető *teatristo szót a teatro ’színház’ alapszóból.

Különösen érdekes problémákat vet föl ebből a szempontból, hogy az eszperantóban a képzők akár új szavak töveként is szolgálhatnak; a „képzők képzőkkel való továbbképzése” azonban állandó kihívás elé állítja a hallgatóságot. Ugyan ki lenne képes első ránézésre átlátni, hogy az aliĝilo jel, mely formailag az -al- ’-hoz/-hez/-höz; -nak/-nek’, az -iĝ- ’valamilyenné válik (spontán módon)’ és az -il- eszköz- és szerszámképző egymás mellett, melyeket a főnevek tipikus -o végződése követ, a ’jelentkezési lap’ jelentésével kapcsolható össze? Megerőszakolva a magyar nyelvet, ilyenkor plasztikus tanári magyarázat következik: aliĝilo tulajdonképpen a ’(hozzá)csatlakozás eszköze’. A hallgatók ilyenkor méltatlankodva kérik számon az oktatón (és Zamenhofon), hogy ez a jelsorozat vajon miért nem a ’csatlakozódugó’ jelentést takarja. Erre azonban ott van a ŝtopilo kifejezés, a ŝtopi ’betöm, bedug’ igéből, az -il- képzővel és a már ismert főnévi -o végződéssel.

Több jelentés, azonos alak...

Miután a természetes nyelvek esetében sem áll meg az a tétel, hogy egy hangalakhoz csupán egyetlen jelentés tartozik, ez az eszperantóra is igaz, noha Zamenhof eredeti szándéka szerint egy jelölő csupán egyetlen (de lehetőleg minél kevesebb) jelentéssel kellett volna, hogy bírjon. A helyzet azonban az, hogy miként a domo ’ház’ jelentése az eszperantóban is elsősorban ’lakóépület’, másodlagos jelentése azonban minden további nélkül lehet ’háznép; valamely lakóépület lakóinak összessége’:

Kaj la milito longedaŭra inter la domo de Saul kaj la domo de David.

’Sok ideig tartó hadakozás lőn a Saul háznépe között és a Dávid háznépe között.’ (2 Sámuel 3,1)

Ami az azonos alakú szavakat illeti (ilyen a magyar ár vagy fog), az eszperantóban is találunk erre példákat: gondoljunk csak a persone szóra, ami egyrészt lehet ’személyesen’, másrészt ’hang révén, hang által’. Más szavak csak bizonyos sajátos alakokban – kiejtésben igen, de írásban nem – válnak azonos alakúvá (pontosabban hangzásúvá): ilyen homofón a ĉaro ’szekér’ szó azon alakja, mely elvben a költői nyelvben gyakori megoldással előfordulhat ĉar’ alakban is, kiejtésben teljesen megegyezik a ĉar ’mert’ szóval.

Zamenhof a maga idején tudatosan törekedett bizonyos homonima-párok elkerülésére: így lett például a magyar bolygó szó planedo és nem planeto; ez utóbbi ugyanis lehetne a plano ’terv’ és a kicsinyítő képző -et- homonimája: ’tervecske, kis terv’. Hasonló okokból lett eszperantóul a ’méter’ metro, míg a ’metró’ egy plusz o-val megtoldva született meg metroo formában. Az eszperantóban a fentihez hasonló hangkettőzés több helyen is előfordul, tipikusan morfémahatárnál (scii ’tudni’, mencii ’említeni’). Az egyik legszebb ellenpélda azonban pontosan egy potenciális homonima-pár elkerülésére „keletkezett”: fino ’vég, valaminek a vége’, míg finno ’finn’. Utóbbi esetében nincs szó morfémahatárról.

Jurassic Park

Saussure Bevezetés az általános nyelvészetbe című, 1916-os könyvében így ír a nyelvi jelek változásáról az eszperantó kapcsán:

A [nyelvi jelek] változás[a] olyannyira elkerülhetetlen, hogy az még a mesterséges nyelvekre is igaz. Bárki, aki új nyelvet alkot, csak addig képes azt ellenőrizni, amíg az nincs használatban; attól a pillanattól kezdve, hogy küldetését betöltve mindenki tulajdonává lesz, oda a nyelv feletti ellenőrzés. Vegyük például az eszperantót: ha sikerre jut, elkerülheti-e az elkerülhetetlen törvényt? Útjára bocsátva egészen valószínű, hogy az eszperantó is elkezdi majd saját szemiológiai életét; oly szabályok szerint kerül majd további közlésre, melyeknek semmi köze nincs már logikus megalkotásának szabályaihoz, s nincs is visszaút. Az az ember, aki egy olyan változatlan nyelvet javasol, melyet az utókornak úgy kell elfogadnia, ahogy van, ahhoz a tyúkhoz hasonlít, mely kacsatojáson kotlik; az általa teremtett nyelvet akarva-akaratlanul azon áramlatok ragadják majd magukkal, mint bármely más nyelvet. [saját fordítás az eredetiből – H. K.]

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva: minden elővigyázatosság ellenére azonban az eszperantó is bekerül a nyelvi tervezés Jurassic Parkjába. Bizonyára sokan emlékeznek a filmben dr. Ian Malcolm káoszszakértő találó mondására (annak kapcsán, hogy az elvben csak nőneműre tervezett dinoszauruszok előbb-utóbb mégis csak megtalálták a szaporodás útját): „...life, uh... finds a way”. Minden igyekezet a félreértések elkerülésére – egy mégoly tervezett nyelvben is akár, mint az eszperantó – a valóságban egészen meglepő és váratlan eredményeket hoz. A tra- ’át, keresztül’ jelentésű előképzőt minden további nélkül hozzátehetjük igékhez, például travidi ’átlát’ (vidi ’lát’), trairi ’átmegy’ (iri ’megy’). Létezik egy másik, ge- előképző is, amely a több tagból álló vegyesnemű csoportok megjelölésére szolgál, s tipikusan többes számú főnevekkel áll, például patro ’apa’, gepatroj ’szülők’. A probléma ott kezdődik, amikor a furfangos nyelvtanuló a tra- és a ge- képzőt véli felfedezni a tragedioj ’tragediák’ szóban (ahol a dio ’isten’ alapszóhoz próbálja hozzáerőszakolni a tra- és ge- előképzők általa ismert jelentését – sikertelenül.

 Sokkal nagyobb sikert aratnak azonban azok, akik az ártalmatlan trafiko ’közlekedés, forgalom’ kifejezést próbálják meg szétválasztani tra- előképzőre és egy fiko alapszóra, mely utóbbi a fiki igének (vulgáris megjelölése a nemi közösülés igéjének, mely talán más kultúrnyelvekből is ismerős számos hallgató számára) főnévi végződéssel ellátott változata... Az ilyen jellegű „népiesch” etimologizáló megfejtéseket kénytelenek vagyunk a homonimia ördögének műveként interpretálni.

Ebből a szempontból a tanfolyamok egyik állandó slágere, ami általában a diákság osztatlan lelkesedését váltja ki a homonimákat illetően, az eszperantó forfikulo szó. Ez a szótárban egészen egyszerűen a ’fülbemászó’ néven ismert állatkát jelöli. A játék kedvéért szét lehetne bontani a szót egy for- előképzőre (jelentése: ’el, tova’), a már megismert fiki alapszóra, egy -ul- utóképzőre (személyképző), valamint az -o főnévi végződésre. A forfiki amúgy még egy online eszperantó szótárban is szerepel, meglehetősen sajátos fordítással. A hallgatóság politika iránt nem érdektelen része valamiért azonban a forfiki és forfikulo szó kapcsán szinte automatikusan szokott asszociálni egy hajdani, balatoni kormányüdülőben elhangzott, a maga idején nagy vihart kavart beszédre...

Első ránézésre úgy tűnik, hogy az eszperantóban a hangalak és a jelentés (szimbolikus) kapcsolata párhuzamosan mozog a természetes nyelvekben megfigyelhető jelenségekkel. Létezik azonban egy, a már a bevezető sorokban is jelzett jelentős különbség, amit az eszperantóul tanulók és az eszperantó kritikusai is ösztönösen megéreznek: hogy míg a természetes nyelvekben a feltételezés az, hogy a hangalak és a jelentés kapcsolata jobbára a beszélők közösségének hosszú időn át kialakult konvencióján alapul, az eszperantó esetében ez a bizonyos jelalakítás (a nyelv alapjainak lerakásakor mindenképp) nagyrészt egy ember műve. Saussure-nek viszont igaza van abban, hogy amióta Zamenhof lemondott saját vezető szerepéről a nyelv „vezetése és irányítása” kapcsán és ezzel útjára bocsátotta azt, az eszperantó nyelv önálló életre kelt, s fejlődésében immáron engedelmeskedik a természetes nyelvek fejlődésére jellemző szabályoknak.

Felhasznált irodalom

Harry Mulisch: A merénylet. Európa Könyvkiadó, Budapest 1986.

de Saussure, Ferdinand: Cours de linguistique générale. Paris : Payot, 1916.

Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1995.

Eszperantó-magyar online szótár

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése