Nagyon nehéz dolga van a könyvismertetőnek, ha nagyon szívesen írna jót egy könyvről, de végül mégsem teheti. Pedig Tótfalusi István Sertések a Bakonyban című művéről sok jót is lehetne írni – csak éppen ezek mellett az objektív kép érdekében nem szabad elhallgatni a hibákat sem. Összességében a kép pedig nagyon is ellentmondásos.

Miről is olvashatunk?

Tótfalusi István műve egy kerettörténetbe illeszkedik. Egy értelmiségiekből álló társaság szokása, hogy tagjaik közül valaki mindig előadást tart olyan tudományterületekről, amelyhez ért. Az elbeszélő, Gyuri a könyv elején sodródik ebbe a társaságba, nagyjából egy időben Remetével, a nyelvésszel, aki a kötet során előadásokat fog tartani. Remete könnyen azonosítható a szerzővel, Tótfalusi Istvánnal: szótárakat, lexikonokat, esszéket, ismeretterjesztő könyveket ír – egyik „ifjúsági könyvének” címe is felbukkan: Bábel tornya alatt – ez könnyen azonosítható Tótfalusi Bábel örökében címmel írt 1972-es munkájával. Aki gyerekkorban olvasott valamilyen érdekes könyvet a nyelvekről, az valószínűleg ezt olvasta.

Sajnos az nem derül ki, hogy mi szükség van erre az inkább irodalmiaskodó, mint valóban irodalmi játékra. (Az alcím – Kalandos nyelvtörténet – valószínűleg erre a történetre utal, melyben oly nagy szerepet kapnak a nyelvek. A hagyományos értelemben vett nyelvtörténet csak a kötet kis részét tölti ki.) A rengeteg szereplő a gyakran részletesen felvázolt életrajzok ellenére sem válik igazán egyénítetté, az előadásokat megszakító kérdéseket általában bármelyikük feltehetné. Sőt, ezekre a kérdésekre nincs is szükség: a szöveg ezek nélkül is folyhatna. Valószínűleg könnyebb dolga lett volna a szerzőnek, ha csak néhány szereplőt választ – ekkor talán valóban sikerült volna irodalmi eszközökkel élnie.

A történet egy fejlődésregényre emlékeztet: Gyuri, aki vágyik valamiféle értelmiségi létre, de tanulmányai megszakadtak, a művelődés útjára lép, nyelveket kezd tanulni stb. A könyvnek az ismeretterjesztés mellett mintha nevelő célzata is lenne: egyértelműen úgy foglal állást, hogy kultúrember nem előítéletes, nem rasszista, nem nacionalista, nem fogékony az áltudományos elképzelésekre. Ez akkor is pozitívumként említendő, ha időnként túlságosan didaktikusan, szinte szájbarágósan jelenik meg. A történeten végigfutó szerelmi szál viszont – mindamellett, hogy a nyelvészethez végképp semmi köze – annyira kínos, hogy helyesebbnek érezzük, ha az elkövetkezőkben ezzel a kerettörténettel nem is foglalkozunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A kötet tíz fejezetre és egy függelékre oszlik. Az első a bevezetés, melyben a nyelvekkel kapcsolatos tévhitek kapcsán – mint a címben megidézett tévedés, mely szerint az angol bacon ’szalonna’ szó a Bakony nevéből származna – a társaság arra a következtetésre jut, hogy bizony mindegyikükre ráférne egy kis korrepetálás nyelvtudományból. A második fejezet pedig annyira bevezető, hogy nyelvészetről szó sem esik benne, a szereplőket mutatja be.

A következő fejezetek a nyelvek egy-egy csoportjával foglalkozik: a harmadik az uráli (finnugor), a negyedik az indoeurópai nyelvekkel; a továbbiak pedig az utóbbiak egyes alcsoportjaival: az ötödik a germán, a hatodik az újlatin, a hetedik a szláv (és egy kicsit a balti), a nyolcadik a görög és a kelta nyelvekkel. Láthatjuk, hogy a magyar nyelv rokonságán és Európa nyelvein nem tekint túl a kötet: ezek közül nem esik szó külön az albánról, az örmény vagy a cigány – mindkettő magyarországi kisebbség nyelve! – pedig még a nyelvek mutatójába sem került bele. Az európán kívüli indoeurópai nyelvek közül pedig sem a perzsa, sem India nyelvei nem érdemelnek külön kitérőt. Egy hasonló könyvben pedig, ha már a világ teljes nyelvi képéről nem is kapunk információkat, legalább egy fejezetben tárgyalni illene az európán kívüli jelentős nyelveket, mint az arab, a héber, a kínai, a japán – és akkor Afrika, Amerika és Ausztrália nyelvei még mindig szóba sem kerültek. Mindez a nyelvek iránt érdeklődő az olvasóba erős hiányérzetet hagy.

A kilencedik fejezet a magyar nyelv történetével foglalkozik az első nyelvemlékektől napjainkig, és a nyelvművelés kérdésével zárul. Ez utóbbi a kötet egyik legérdekesebb része (bár nem tudományos szempontból), éppen ezért ismertetésünkben külön ki fogunk rá térni. A tizedik, a zárófejezet ismét a „délibábos elméletekről” szól, a legdivatosabb irányzatként Tótfalusi a „gyökelméletet” emeli ki.

A könyv természetesen tele van információkkal, érdekességekkel – ezeknek köszönhetően csakis ajánlani tudnánk. A probléma az, hogy a valódi információk féligazságokkal, tévedésekkel, hibás adatokkal keverednek. Teljes listát nem adhatunk, de hogy a helyzet komolyságát érzékeltessük, két fejezetből – a finnugor és a szláv nyelvekről szólókból – részletesebb, ha nem is kimerítő listát adunk.

Itt most egy hosszú és unalmas felsorolás következik. Mivel azt szeretnénk bizonyítani, hogy a könyvben sok a pontatlanság, tévedés, kénytelenek vagyunk ezeket hosszan tárgyalni. Türelmetlenebb olvasóinknak, akiet a részletek nem érdekelnek, javasoljuk, hogy ugorjanak tovább a térképekkel kapcsolatos részre –  néhány tévedéssel ott is megismerkedhetnek..

Az uráli (finnugor nyelvek)

Előre kell bocsátani, hogy érthetetlen okokból ez a fejezet másképp épül fel, mint a továbbiak. Míg az indoeurópai nyelvek egyes ágait tárgyaló fejezetben minden nyelvre jut egy rövidke jellemzés, ebben a fejezetben ilyesmit nem találunk. Egyedül a finnről kapunk többé-kevésbé átfogó képet, ez viszont a laikus olvasóban azt a hitet erősíti meg, hogy a finnugor nyelvek olyanok, mint a finn – holott a sokszínűség nagyobb is, mint az indoeurópai nyelvcsalád egyes ágain belül.

Kiemelendő az a megtévesztő állítás, hogy a „hangrendi illeszkedés [...] általános jelenség egész nyelvcsaládunkban”, hiszen nincs például az észtben, a lappban, a moksában, a permi nyelvekben, a hanti és manysi nyelvek-nyelvjárások és a szamojéd nyelvek többségében stb. – ahol pedig van, ott nagyon különböző szabályok szerint működik. Ráadásul van, ahol újonnan kialakult jelenség, mint pl. a mezei mariban. Ettől függetlenül persze igaz, hogy az uráli alapnyelvben megvolt, és a magyarban sosem szűnt meg, de a nyelvcsalád egészére vonatkozó állítás téves.

A fejezet viszonylag érthetően magyarázza el a nyelvhasonlítás alapelveit, például a szabályos hangmegfelelések elvét. Sajnos azonban bizonyos szerencsétlen megfogalmazások hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az olvasóban téves elképzelések rögzüljenek. Például amikor azt olvassuk, hogy „a finn t a magyarban z lesz, ha két rövid magánhangzó között áll”, akkor arra kell gondolnunk, hogy a mai finnugor szavaink a finn szavakból keletkeztek. Erről természetesen szó sincs, hiszen a finn nyelv éppen úgy leszármazottja a finnugor alapnyelvnek, mint a magyar. A helyes megoldás tehát az lenne, hogy „a két rövid magánhangzó között álló finn t-nek a magyarban z felel meg”, vagy „a két rövid magánhangzó között álló finnugor t a finnben megmaradt, a magyarban z-vé vált”.

Egyes részleteket Tótfalusi nem fejt ki, ezáltal az egyébként világos okfejtésben is lesznek „gyanús helyek”. Amikor azonban a magyar kéz – finn käsi, magyar víz – finn vesi példához ér, beleütközik abba a problémába, hogy korábban a magyar ház – finn kota pár kapcsán kifejtette: a magyar -z- szabályos finn megfelelője -t-. Ennek kapcsán megelégszik azzal, hogy elmondja, hogy a szóban forgó finn szavak töve käte-, illetve vete-, tehát azokban is -t- van, az elvárt hangmegfelelést kielégítik. Ez a magyarázat, bár alapjában véve helyes, sem szakmailag, sem a laikus számára nem megnyugtató. Ahhoz, hogy azzá tegyük, tisztáznunk kell, hogy milyen viszonyban is van a tő az egyes szóalakokkal, és miért találunk ilyen különbségeket. Ráadásul a magyarázat igen egyszerű: az eredeti *käte, *vete alakokban két teljesen szabályos változás ment végbe: először a szó végi -e vált -i-vé (*käti, *veti – de a ragok előtt megmaradt az e!), majd az i előtt álló t vált s-szé: így jöttek létre a mai käsi, vesi alakok. Ennek megértése nem okozhat nehézséget az olvasó számára – a problémát tehát nem a szőnyeg alá kellene söpörni.

A fejezet bemutatja az uráli nyelvcsaládot is: azon már meg sem lepődünk, hogy a családfán a mordvin és a mari külön ágat, a volgai nyelvek csoportját alkotják. Emellett azonban egyértelmű pozitívumként kell említenünk, hogy a könyvben e népeknek a belső elnevezéseit találjuk, ahogy az ma már a nemzetközi szakirodalomban és a fiatalabb szakemberek körében is szokás. Mivel az idősebb finnugrista generációk tagjai gyakran még ma is ragaszkodnak a világban már sehol nem használt külső elnevezésekhez, elismeréssel kell szólnunk akkor, ha egy idősebb kívülálló szerző képes követni a változásokat. Amiatt azonban össze kell húzni a szemöldökünket, hogy a nyenyec adatokat egyszerűen szamojéd megnevezés alatt közli: ez nagyjából olyan, mintha angol adatokat germán, orosz adatokat pedig szláv név alatt idézne. Téves az az állítás is, hogy a mordvin egy nyelv, az erza és a moksa csak két nyelvjárás: ez ugyanis elsősorban nem nyelvészeti, hanem társadalmi kérdés. Pusztán nyelvészeti alapon így Tótfalusi azt is kijelenthetné, hogy a szlovák és a cseh nem külön nyelvek, vagy hogy a holland is csak egy német nyelvjárás.

A nyelvi ismeretterjesztés örökös rákfenéje a nyelvi adatok átírása. Ez valóban nem könnyű feladat – a nyesten is rendszeresen küszködünk vele –, de igazán csak akkor lehet gond, ha olyan hangokat kell leírni, amelyek a magyarban nincsenek meg. Érthetetlen tehát, hogy például a 63. oldalon található táblázatban az [ny]-szerű hangok miért nj-vel vannak átírva ny helyett. Végképp érthetetlen a mari njöül átírás: a mari szó tökéletesen átírható nölö alakban; furcsa, hogy a manysi ’öt’ miért et alakban szerepel – a mai irodalmi nyelvű alak átírva kb. at lenne. A finn miniä ’meny’ a táblázatban minie alakban szerepel – ez érthető is lenne, ha közvetlenül alatta nem szerepelne a finn jää ’jég’ ä-vel. (És ennek fényében az előző manysi adatnak is ätnek kellene lennie, ha valamilyen mára már kihalt nyelvjárásból veszi.)

Sajnálatos tévedés, hogy Tótfalusi a szavak mai jelentése alapján próbálja rekonstruálni a finnugor alapnyelv beszélőinek életmódját. A vas szó finnugor eredete alapján például azt állapítja meg, hogy a vas már a finnugor korban ismert volt: holott a mai finnugor nyelvekben ennek megfelelői több fém neveként is használják, legvalószínűbb, hogy eredetileg általánosságban ’fém’-et jelentett – de ha valamilyen konkrét fémre utalt, akkor sem a vasra.

Végül pedig egy lista a fejezetben hibásan szereplő finn szavakról. Itt csak a tévesen megadott alakok szerepelnek, de vannak tévesen megadott jelentések is: a kalalla pl. nem ’halból’, hanem ’halon’, az istahtaisinkohan ’leülhetnék-e egy pillanatra, lecsüccsenhetnék-e’, nem pedig ’elüldögélhetnék?’. (Úgy tűnik, ez egy igen népszerű példa az interneten, így jelentése könnyen ellenőrizhető.)

hiilostetua-loh	hiillostettu lohi	’grillezett lazac’
dilliammas	tillilammas	’kapros bárány(sült)’
vasko	vaski	’érc, réz, bronz’
veten (alla)	veden (alla)	’víz (alatt)’
uiskele	uiskelee	’úszkál’
kätessä	kädessä	’kézben’
kätellä	kädellä	’kézen’ (és nem ’kézből’)
Tavitti	Taavetti, Taavi, Daavid	’Dávid’
Helsingisse	Helsingissä	’Helsinkiben’
veten	veden	’vizet, víznek a...’ (és nem ’vízen’)

Természetesen ezek a tévedések a mű élvezetét vagy a magyarázatok érvényességét nem befolyásolják, de kellemetlen helyzetbe kerülhet az, aki innen idéz vagy innen tanulja meg őket.

Végezetül egy visszás kijelentés. Mint korábban írtuk, a könyv egyik erénye, hogy oszlatja a nemzeti önérzetből fakadó téveszméket. Ennek ellenére a fejezet végén azt olvashatjuk, hogy „a finnek büszkén emlegetik a messze délre távozott nagy testvért”. Ez a kijelentés teljesen abszurd. Természetesen vannak finnek, akik a nyelvrokonságból vagy más okból kifolyólag érdeklődni kezdenek a magyarok iránt, és a magyar nyelv vagy kultúra rajongóivá válnak. (Mint ahogy biztos vannak olyanok is, akiknek rossz tapasztalataik voltak az általuk megismert magyarokkal, és inkább kerülik őket.) Az azonban, hogy a finnek általában „büszkék” lennének a magyarokra, pláne hogy „nagy testvérként” tekintenének rájuk, egy csöppet sem igaz – nem világos, mi szükség van ilyen kijelentésekre.

A szláv nyelvek

A szláv nyelvek esetében, az uráliakkal szemben, a szerző elkerüli azt a hibát, hogy minden szláv nyelvet olyannak mondjon, mint az orosz. Sőt, nem kevés figyelmet fordít a szláv nyelvek közötti különbségek taglalására. Ugyanakkor megfeledkezett bizonyos szláv nyelvekről, így például a szorbról és a ruszinról. Ez utóbbi különösen fájdalmas, hiszen Magyarországon is él ruszin kisebbség, és kultúrtörténeti kapcsolataink is jelentősek.

Megállapítja például, hogy a szlovák „ropogósabb” (?), mint az orosz: az orosz molodoj ’fiatal’ és moloko ’tej’ szavaknak a szlovákban a mlady és a mleko felel meg. (Tegye fel a kezét, akinek a ml- „ropog”!) Csakhogy a szlovákban a ’fiatal’ mladý, a ’tej’ pedig mlieko. Ugyanitt azt olvashatjuk, hogy a szlovák vrh pln mlh azt jelenti: ’bérc tele köddel’. Csakhogy ez helyesen vrch pln mĺh lenne, ráadásul a példa – mely azt demonstrálná, hogy a szlovákban magánhangzók nélküli szavak is vannak – kissé sántít, mert a pln alak ma már nem használatos, csak a plný [plní], amiben van magánhangzó.

A szlovák adatok máshol is hibásak. A szlovák múlt idejű ragozást például a következő példamondatokkal mutatja be:

Ja som videl. ’Láttam.’ (hímnemben)
Ja som videla. ’Láttam.’ (nőnemben)
On je videl. ’Láttam.’ (hímnemben)
Ona je videla. ’Láttam.’ (nőnemben)

És akkor lássuk a helyes megoldást (jelentés helyett most a kiejtést adjuk meg):

Ja som videl. [ja szom vigyel]
Ja som videla. [ja szom vigyela]
On videl. [on vigyel]
Ona videla. [ona vigyela]

Ráadásul ezek a példamondatok éppen azt hivatottak bemutatni, hogy a a ragozásban ki kell tenni a létigét. Csakhogy ez a szlovákban a harmadik személyre nem igaz! Az orosszal való szembeállításra (ott sosincs segédige) alkalmasabb lett volna a szlovén vagy a szerb-horvát, ahol a hasonló alakokban minden számban és személyben kötelező a létige használata.

A szlovák egyébként igencsak megjárta, még a nevét sem sikerült leírni: a szövegben slovensky jazyk szerepel. Ha a kötetvégi mutatóban megnézzük a kiejtését, ott már a slovenský jazik formában szerepel. Érdemes lett volna kompromisszumot kötni, és mindkét alkalommal a helyes slovenský jazyk formát használni. Sajnos a kiejtést sem sikerült helyesen megadni, [szlovenszki jazik] szerepel a helyes [szlovenszkí jazik] helyett. A mellékjelek elmaradásának nem tipográfiai okai vannak, hanem egyszerű hanyagságról van szó. Hašek neve például helyesen szerepel, de hőse, Švejk neve már csak Svejk formában.Nem járnak jobban a csehek sem: az ő nevük česky jazyk formában szerepel a helyes český jazyk helyett  – a kiejtés ([cseszkí jazik]) pedig egyáltalán nem szerepel. Furcsa, hogy e nyelvek egyszavas megnevezése a slovenčina [szlovencsina], illetve a čeština [csestyina] nem szerepel, pedig ha már a nyelv elnevezéséről beszélünk, inkább ezeket kellene említeni. Ha pedig az kerül szóba, hogy Csehország neve Čechy (ejtése [csechi] – szintén nem szerepel), akkor azt is illene megjegyezni, hogy ez csak a Cseh Köztársaság nyugati kétharmadát, azaz a Morvaországon (illetve Szilézián) kívüli területeket jelöli. Az igazán izgalmas probléma pedig az, hogy mi a teljes ország neve...

Saját nevükkel a baltiak sem jártak jól. A lettekről azt olvashatjuk, hogy saját elnevezésük latvijasu, holott a valóságban latviešu [latviesu]. A litvánok saját elnevezése Tótfalusi szerint lietuviu, igazság szerint azonban lietuvių (kb. [lʲetuvʲú]). Ha már ezek az alakok szóba kerültek, érdemes lenne elmondani, hogy ezek a jelzőként használt alakok, és szó szerinti jelentésük kb. ’a letteknek a...’, illetve ’a litvánoknak a...’ – a balti nyelvekben ugyanis a nemzethez tartozást jelző szavak sosem melléknevek, csak főnevek vannak (latvietis ’lett férfi’, ill. lietuvis ’litván férfi’), amelyek a nemzethez tartozó egyéneket jelentik, és jelzőként e szavak többes számban és birtokos esetben álló alakjait használják.

Persze az, hogy egy nyelvnek nem tudják rendesen leírni a nevét, csak kisebb sértődésre adhat okot. Az már azonban diplomáciai bonyodalmakhoz is vezethet, ha nyelv mivoltát is kétségbe vonják. Tótfalusi például a macedónról/makedónról jelenti ki, hogy „ezt bízvást a bolgár egyik dialektusának tekinthetjük”. Ugyan miért? Ennyi erővel a szlovákot is a cseh nyelvjárásának tekinthetjük. Vagy miért fordítva: a bolgár a macedón nyelvjárása? Vagy legalább miért nem a bolgár-macedón (macedón-bolgár) nyelvnek van két irodalmi változata? A macedónt egy tollvonással nyelvjárássá nyilvánító Tótfalusi néhány oldallal később azonban bosnyák nyelvről is beszél, „amely eddig csak beszélt nyelv volt egyes vidékeken, és egy ideje irodalmi nyelvvé fejlesztik”. Az ilyesfajta kettős mérce teljesen érthetetlen.

Téves az az állítás, hogy az északi szláv nyelvekben (tehát a lengyelben, a csehben és a szlovákban, illetve az oroszban, az ukránban és a beloruszban) az [i] és [e] magánhangzó előtt a [t], [d], [l], [n], [sz] és [r] hangok meglágyulnak. Először is, a csehben és a szlovákban [i] előtt állhat kemény magánhangzó is: ilyenkor a helyesírás y-vel jelöli. (Tótfalusi állításával ellentétben viszont a lengyel y nem [i]-t jelöl, hanem hátrahúzott nyelvvel ejtett [i]-t, olyat, mint amilyet az oroszban az ы jelöl.) Másodszor: a csehben az [e] előtt állhat kemény és lágy mássalhagzó is: az előbbi esetben e-t, az utóbbiban ě-t írnak. Hasonló a helyzet a lengyelben, itt kemény mássalhangzó után e, lágy után ie használatos. A szlovákban valóban jellemzően lágy mássalhangzó áll az [e] előtt, de vannak kivételek. (A helyesírás nem jelöli a különbséget.) Hamis tehát az az állítás, hogy az északi szláv nyelvek beszélői „egyszerűen képtelenek ne-, ni- szótagot [...] lágyítás nélkül kiejteni”. Ez az állítás még az oroszra (ukránra, beloruszra) sem igaz, hiszen míg a [ni] ejtése valóban gondot okozhat az orosz anyanyelvűeknek, a [ne] ejtése nem: ez van pl. az интернет szóban, melynek ejtése az oroszban is [internet], nem pedig [inytyernyet], ahogy sokan tudni vélik. Maga az állítás nem igaz a mássalhangzók oldaláról sem: míg a csehben és a szlovákban nincs lágy megfelelője a [sz] vagy a [r] hangoknak, a csehben az [l]-nek sem. Ezzel szemben a lengyelben és a keleti szláv nyelvekben további mássalhangzóknak is vannak lágy megfelelőik, pl. a [p]-nek, a [b]-nek, a [v]-nek, a [z]-nek stb.

Tótfalusi keveri a szezont a fazonnal az írással kapcsolatban is. Szerinte a cseh ě betűn „mekcsen” található – ennek a jelnek azonban csehül háček [hácsek] a neve (magyarul hacsekként is emlegetik, pedig ebben az esetben a csehben pont olyan [á] van, mint a magyarban), azaz ’horgocska’. Szlovákul mäkčeň (azaz [mekcseny], és nem [mekcsen]) az elnevezése, de használják a háčik alakot is. A szlovákról szólva viszont azt állítja, hogy a „hacsek” a ľ, ť betűkön látható jel, szemben a „mekcsennel” (ň). Nos, a kettő ugyanaz a jel, csak a magas szárú betűknél az ékezet egyszerűsödik – a ľ nagybetűs párja ugyan a Ľ, de a ť-é a Ť, a ď-é Ď. (Magyar billentyűzeten ugyanúgy is gépeljük őket: AltGr+2, majd a megfelelő betű.) A Sertések... szerint a cseh és a szlovák szöveg könnyen megkülönböztethető. „Ha azokat a hacsekokat látod, tehát a ť vagy a ľ betűt [...], akkor mérget vehetsz a szlovákra”. Ez azonban egyszerűen nem igaz: ha ritkábban is, mint a szlovákban, a csehben is előfordul a ť, akár olyan közkeletű kifejezésekben is, mint a Dobrou chuť! ’Jó étvágyat!’ vagy a Šťastnou cestu! ’Szerencsés utat!’. (Az ľ valóban csak a szlovákban fordul elő.)

Érthetetlen, miért írja Tótfalusi, hogy a cseh tělo ’test’ szó ejtése [tjelo], amikor pontosan [tyelo]-nak hangzik. Szintén tévedés, hogy a město ’város’ ejtése [mjeszto] lenne: valójában [mnyeszto]-nak ejtik. Az sem igaz, hogy a cseh ů-t „közönségesen [sic] u-nak ejtjük”: helyes ejtése valójában [ú] (akárcsak az ú-é).

Érthetetlen az a megállapítása, hogy „A g a szláv nyelv múltjában a h váltóhangja lehetett [...]”. Váltóhangnak azt a hangot szokás nevezni, amely a ragozásban egy másikkal váltakozik, például a magyarban az e váltóhangja az é: körte : körtét. Annak azonban semmi nyoma, hogy a szlávban valaha a ragozás során váltakozott volna a g és a h: egyszerűen bizonyos nyelvváltozatokban végbement a g > h változás, másokban nem. Az pedig, hogy „Az ukrán g-t ír, de nem tudja kimondani”, végtelenül szakszerűtlen megfogalmazás. Először is, az ukrán nem g-t ír, hanem г-t; másodszor számára ez a [h]-t jelöli, és nem a [g]-t. Az már az oroszul (valamennyire) tudók baja, ha számukra a г a [g] jele. Tótfalusi megfogalmazása olyan, mintha egy kezdetben németül tanuló kínai azt mondaná, hogy a magyarok a-t írnak ugyan, de nem tudják kiejteni. (Még furcsább, hogy a lengyelről ezt olvashatjuk: „a nyelv egyszerű h helyett g-t használ”. Miért lenne a [h] egyszerűbb, mint a [g]?)

Tótfalusi abban is téved, hogy „az ukrán cirill írás betűi közül az i hangot nem csak az oroszból ismert И jelölheti, hanem a I is, például a főváros nevében: КИIВ.” Először is, az ukrán helyesírásban az и nem az i, hanem a „veláris i” jele (azé a hangé, amelyet az orosz helyesírásban az ы jelöl). Az i valóban az [i] jele, de a főváros nevében nem ez szerepel: ezt ugyanis Київnek írják és [kijiv]-nek ejtik (az első [i]-t hátrahúzott nyelvvel – az ї a [ji] hangkapcsolatot jelöli.

A lengyel kiejtésre vonatkozó leírás meglehetősen kaotikus. Először azt olvassuk, hogy „Nagyon megtévesztő, hogy a lengyelben a s és a sz ejtése éppen fordítottja a miénknek” de nemsokára kiderül, hogy a Sienkiewicz név helyes ejtésmódja [senkjevics].  Ha a hangjelölés éppen a valóságos fordítottja, akkor itt a s miért [s]-t jelöl? Nem sokkal később pedig ezt olvashatjuk: „magánhangzó előtt a lengyel i betű a j hang jele”. Akkor miért nem [szjenkjevics] a helyes ejtésmód? (A válaszra most terjedelmi okokból nem térünk ki. Anélkül, hogy a lengyel helyesírásra vonatkozó megjegyzéseket tovább boncolgatnánk, csak annyit említünk még, hogy a ł ejtése szóba sem kerül, a kötetvégi helyesírási mutatóban pedig egészen egyszerűen téves: człowek [cslovek] (helyesen kb. [csvovek] vagy [csuovek] lehetne)!

A szlovénről azt olvashatjuk, hogy „hangrendszere a magyar nyelvtanuló számára semmi nehézséget nem jelent”, ami kissé meglepő annak fényében, hogy a szlovén megkülönböztet zárt és nyílt e-t és o-t. Az előbbi megkülönböztetés ugyan a magyar nyelvjárások többségében is megvan (de az irodalmi nyelvben nincs), de az utóbbi sehol sincs meg. A szlovénben van úgynevezett svá, amely a magyar fül számára egy elmosódott [ö]-szerű hangnak hallatszik (többek között az angolból vagy a németből ismerhetjük). Van szótagalkotó [r]. A szlovén v ejtése is inkább az angol w ejtéséhez áll közel, de helyétől függően változik. És akkor még nem szóltunk a hangsúlyról, melynek nem csupán a helyét kell ismerni, de a dallamának is lehet jelentésmegkülönböztető szerepe. Aligha állíthatjuk, hogy mindezek a magyar anyanyelvű nyelvtanuló számára nem jelentenek nehézséget.

A kötetben szereplő magyarázat szerint a fehéroroszok azért hívják országukat Belarusznak, és nem Belorusznak (mint az oroszban, amelyből a magyar belorusz is származik), mert a Rusz nőnemű szó. E magyarázat tarthatatlan, hiszen összetett szóról van szó, és azon belül nincs egyeztetés. Az igazság az, hogy a szót az oroszok is [belarusz]-nak ejtik, mert hangsúlytalan helyzetben nem állhat [o]. De míg az orosz helyesírás a szóelemzés és a nyelvtörténet alapján ilyenkor o-t irat, a belorusz helyesírás a kiejtést követi. Ennek kapcsán egyébként máshol Tótfalusi azt állítja, hogy a hangsúlytalan o [a]-nak ejtése a Moszkva környéki dialektust jellemzi, ami egyszerűen nem igaz: ez a déli nyelvjárások jellemzője, a jelenség határa pedig Moszkvától nem sokkal északabbra húzódik. (Természetesen a megállapítás a hagyományos nyelvjárásokra igaz: már az irodalmi kiejtési norma hatása miatt egész oroszországban találkozhatunk az [a]-zással.)

Ha már a belorusznál tartunk: pontatlan az a megfogalmazás, mely szerint a belorusz „afféle összekötő nyelv, szinte diplomácia nyelv volt az orosz, lengyel és ukrán háromszögébe szorulva, ezért mindháromnak a nyelvi jegyeiből őriz számos vonást”. Először is: e nyelvekkel való közös vonásai nem a státuszából, hanem történeti és földrajzi helyzetéből fakadnak. Mint keleti szláv nyelv, eleve ugyanabból az ősből fejlődött, mint az orosz és az ukrán, és ezekkel folyamatosan érintkezett (sőt, nyelvjárásaik a mai napig sem választhatóak el élesen). A lengyel pedig – mellyel szintén vannak a rokonságból fakadó hasonló vonásai – erős hatást gyakorolt rá. Az pedig különösen szerencsétlen megfogalmazás, hogy ezeket a vonásokat „őrzi”, hiszen ezek a nyelvek továbbra is élnek, ráadásul a közös vonások jó része újdonság, párhuzamos fejlődés eredménye (mint például a fent említett [a]-zás).

Az ukrán névről helyesen állítja Tótfalusi, hogy jelentése kb. ’a határnál levő’, ám állításával szemben ez eredetileg nem Oroszország délnyugati, hanem a lengyel-litván unió délkeleti határát jelentette. Tévesen állítja viszont, hogy a „szlovének középkori magyar neve tót volt”. A szó egyrészt jelenthetett általában ’szláv’-ot, másfelől viszont Szlavóniára (és nem Szlovéniára!) vonatkozott. (Hogy a dolog még bonyolultabb legyen: a középkorban Szlavóniának a mai Horvátország északnyugati felét, Zágráb környékét hívták – ezt nevezték Tótországnak –, ma viszont Horvátország északkeleti részét nevezik így.)

Az orosz ’100’ alak szto, szot formában szerepel. Az egyáltalán nem világos, hogy az utóbbi alak micsoda és miért van feltüntetve – hacsak nem azért, hogy picit jobban hasonlítson a szatemre. Az oroszul nem tudó olvasónak fogalma sem lehet arról, hogy a két alak milyen viszonyban van egymással. (A szto a szótári, egyes szám alanyesetű alak, míg a szot a többes birtokos, mely például az ’500’, ’600’, ’700’, ’800’ és ’900’ összetett számnevekben bukkan fel. A két szóban szereplő o-knak semmi közük nincs egymáshoz.)

A balti és szláv nyelvek rokonságával kapcsolatos fejtegetésben azt olvashatjuk, hogy ha „az oroszhoz hasonlatos” szót csak a litvánban találunk meg, a lettben nem, akkor a szó bizonyára orosz jövevényszó a litvánban, nem pedig ősi örökség. Ez azonban csak az egyik lehetőség a sok közül. Mivel a lettre a lív és a német is erős hatást gyakorolt, könnyen lehet, hogy ősi szóról van szó, csak a lettben egy jövevényszó már kiszorította. Ezzel szemben döntő érv az, hogy a szavakban milyen hangváltozások figyelhetőek meg: ezek akkor is „lebuktatják” a jövevényt, ha mind a lett, mind a litván átvette a szót.

Arról is olvashatunk, hogy „[a]z ószláv szerkezetét szinte érintetlenül őrzik a mai szláv nyelvek, a bolgárt és a macedónt kivéve”. Egy nyelv szerkezete azonban nagyon összetett, rendkívül sok vonása van, ez a kijelentés pedig talán egyedül a névszóragozásra nézve tekinthető többé-kevésbé igaznak. Hasonlóan túlzó állítás, hogy a litván milyen archaikus, mennyire megőrizte az indoeurópai alapnyelv vonásait. Ez természetesen bizonyos vonásokra igaz – másokra pedig nem.

Ezt a hangot a románban az î éppúgy jelöli (szó elején és végén), mint a Tótfalusi által kizárólagosan említett â (szó belsejében).

A szláv nyelvek kapcsán a magyarról is olvashatunk furcsaságokat. Például azt, hogy a magyarban is volt veláris (hátrahúzott nyelvvel ejtett) i. Ma a nyelvtörténészek szerint ez legalábbis kétséges. Tótfalusi érve emellett az, hogy erre az a bizonyíték, hogy vannak i-t tartalmazó szavaink, melyekhez „mély” toldalékok járulnak: szív-nak, nyír-tok, isz-ol stb. Csakhogy ha ez ma lehetséges, akkor korábban is lehetséges lehetett anélkül, hogy valaha „veláris i” lett volna. Mi több, ilyen toldalékolásuk akkor is lehet szavaknak, ha magánhangzóik történetileg biztosan nem vezethetőek vissza hátul képzettekre: például a repülőtéren becsekkolunk, holott a szó töve az angol check, melyben elöl képzett („magas”) magánhangzó van.

Egy szláv eredetű magyar név, a László történetét Tótfalusi így vezeti le: Władislaw (helyesen: Władisław) > Ladislau > Laiszlau > László. Érthetetlen azonban, hogy mi vezetne a magánhangzóközi d ([gy]?) kieséséhez. Ennél sokkal valószínűbb, hogy az i esett ki,  majd az így keletkezett mássalhangzótorlódás egyszerűsödött. (A névnek a mai lengyelvben is van Włocsław, illetve Włocław alakváltozata.)

Végül pedig a szláv nyelvekkel kapcsolatban utolsóként térjünk ki Tótfalusinak egy olyan állítására, mely egy nagyon fontos kérdést vet fel a művel kapcsolatban.

Hadd fejezzem be a portrét [ti. a szlovák nyelvét] azzal, hogy a szlovákban, szokatlan módon, minden szónak az első szótagja hangsúlyos, akárcsak a magyarban. Egyes nyelvtudósok szerint ez nem véletlen, a nyelvünkkel való ezeréves együttélés hatott ily módon a szlovákra, és rajta keresztül a szomszédos cseh nyelvre is.

Aki kicsit is járatos a környék történelmében, az tudja, hogy a szlovákra többször erősen hatott a cseh – az ellenkező irányban azonban nem sok hatás érvényesült. Ha kicsit jobban körülnézünk, arra is rájövünk, hogy a szlovák helyzete nem is annyira szokatlan: először is, míg a legtöbb szláv nyelvben (és így az ősszlávban is) a hangsúly a szó bármelyik szótagján állhatott (legalábbis általában – egy-egy adott szóalaknál természetesen megvolt a maga helye), addig az északi szlávban kötött: a szlovákban és a csehben az első szótagra, a lengyelben az utolsó előttire esik. (A két rendszer nem annyira különbözik egymástól, mint első pillantásra tűnhet, hiszen a viszonylag gyakori kétszótagú szavaknál mindkét szabály szerint ugyanaz a szótag hangsúlyos.) A nyelvjárási és nyelvtörténeti kutatások azt mutatják, hogy korábban a csehben is az utolsó előtti szótagra esett a hangsúly: a változás azonban Közép-Csehországból terjedte a perifériák felé (nem pedig keletről nyugatra, mint Tótfalusi állítása alapján várnánk). A régióban pedig van még egy jelentős nyelv, melyre az első szótagi hangsúly jellemző: a német. (A németben ugyan eshet máshova is a hangsúly, de csak a viszonylag friss jövevényszavakban.) Mindezek alapján arra kell gondolnunk, hogy ha idegen hatást feltételezünk a csehben, az csakis a német városi lakosság hatása lehet. A szlovákban pedig a magyar mellett a német hatását legalább annyira erősnek tarthatjuk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ilyen nyelvi változások spontán módon, külső nyelvi hatás nélkül is végbemehetnek – a lengyel hangsúlyozás esetében például nem tudunk idegen hatást kimutatni.

Tótfalusi tehát hizlalja a maga bakonyi sertéseit. Aki elolvassa a könyvet, nem fogja többet elhinni a bacon meséjét, nemzettudatát inkább azzal a hájjal kenegeti, hogy bizony a cseh hangsúlyozás is „nekünk köszönhetően” alakult ki. Jellemző az is, hogy a kötetről eddig megjelent ismertetések gyakran éppen ezt a motívumot emelik ki. A probléma tehát nem csupán az, hogy mennyi tévedés szerepel a kötetben, hanem az is, hogy pontosan olyan tévedések plántál el a köztudatban, mint amilyeneknek az irtását hirdeti.

Térképek

A kötetben külön figyelemreméltóak a térképek. Alapjában véve nagyon dicséretesnek tartjuk, hogy szinte minden egyes fejezetet térkép illusztrál, így az olvasó térben is könnyebben el tudja helyezni a nyelveket. Az azonban kellemetlen, hogy minden térképen lehet találni valamilyen csúnya hibát.

Az uráli nyelvek térképe általában véve pontos. Hiányolhatnánk róla a kisebb finnségi nyelveket, időnként a nyelvterület körbehatárolása is vitatható, de ezeket nem hoznánk szóba. Van azonban két súlyos hiba, amelyet nem hagyhatunk szó nélkül. Az egyik a karéli népnév – ilyen ugyanis nincs. A területet vagy finn(ségi)esen Karjalának, vagy oroszosan Karéliának nevezzük, lakóit pedig vagy karjalaiaknak, vagy karéloknak. Elvben használható még a karéliai alak is, de ezzel inkább a Karéliában élő, de nem karél nemzetiségűeket jelölhetjük. Karéli alak azonban egyszerűen nincs – a szövegben Tótfalusi sem használja. A másik, még ennél is súlyosabb hiba, hogy a térkép hanti nyelvterületként csak egy nagyon kis területet, a valódi hanti terület legkeletibb végét tünteti fel. A hanti terület az Ob középső folyásától a torkolatáig nyúlik, az egyik legszélesebben elterülő finnugor nyelvterület – a térképen mégis az egyik legkisebb foltként tűnik fel.

Az indoeurópai nyelvek térképe azt ábrázolja, melyek azok az országok, ahol az egyik vagy az egyedüli hivatalos nyelv indoeurópai. Ezen a térképen nem fedeztünk fel hibát, ellenben a térképhez tartozó szöveg megtévesztő. Ez ugyanis azt állítja, hogy Európában Magyarország az egyetlen ország, ahol nem hivatalos egyetlen indoeurópai nyelv sem (Finnországban a svéd az). Csakhogy, mint azt a térkép mutatja – ha nem is jól láthatóan –, Európában van még egy ilyen ország: Észtország. (Azt most ne feszegessük, hogy Törökország, Azerbajdzsán vagy Grúzia mennyiben tekinthető európainak.)

A germán nyelvek térképén a kísérőszöveg szerint azokat az államokat, illetve az államok azon területeit láthatjuk, „amelyeken a lakók többsége a germán nyelvek valamelyikét beszéli”. Ennek megfelelően Svájcban csak a németlakta tartományok sötétek, és Dél-Tirol német lakossága is jelölve van.  Ezzel szemben egyáltalán nincsenek jelölve Belgium flamand területei. Finnország egésze sötét, holott csak a partvidéken van jelentős svéd kisebbség, és csak elenyésző helyen alkotnak többséget. Germánnak van jelölve Lengyelország azon része is, mely a második világháború előtt Németországhoz tartozott – innen azonban a német lakosságot több mint fél évszázada kitelepítették. Ha viszont a térkép Ezt az időszakot ábrázolja, akkor Csehország jelentős részén is jelölni illene a németeket. Észtország partvidékén is találunk néhány foltocskát, ahol német vagy svéd lakókat jelöltek, holott ezeken a területeken nem találunk jelentős germán nyelvű kisebbséget – ha akad is néhány ilyen falucska, akkor azt viszont Magyarország területén is illene jelölni. Ez a térkép tehát rendkívül hamis képet fest. Ugyanebben a fejezetben találunk egy térképet a germán őshaza feltételezett területéről is: ez sokkal részletesebbnek tűnik annál, mint amennyire ilyen időtávlatból vissza tudunk következtetni. Végképp zavarba ejtő a fejezet harmadik térképe, mely azt mutatja, hogy hol államnyelv a germán, illetve hol a hivatalos nyelvek egyike. Ezek szerint államnyelv Szlovákiában ás Moldáviában, és az egyik hivatalos nyelv Lengyelország nyugati felében. Kanada egy részén egyedüli államnyelv, más részén csak az egyik – de nem Québec és az ország többi része között van különbség (ez sem lenne helyes), hanem egy teljesen véletlenszerű vonal alkotja a határt. Finnországban viszont e térkép szerint vagy nem hivatalos a svéd, vagy nem germán.

Az újlatin nyelvek térképéről nem igazán derül ki, hogy mit jelöl: úgy tűnik, minden állam jelölve van, ahol újlatin nyelvnek bármilyen szerepe van, így például teljes Szerbiában jelölve van a román – talán a vajdasági román kisebbség miatt? Az Egyesült Államoknak viszont csak bizonyos területein van jelölve a spanyol. Bizonyára a politikai korrektség indokolja, hogy ha Belgiumban nem volt jelölve a flamand, akkor a vallon sem legyen. Ez az egyensúly azonban felborul Svájcnál, ahol a német nyelvterületet igyekeztek pontosan jelölni, a franciának azonban e térképen semmi nyoma. Hiányolhatnánk Svájcból az olaszt is, de nem tesszük – hiszen ez az apróság eltörpül amellett, hogy az újlatin nyelvek térképén az olasz egyáltalán nincs jelölve. Ezt kissé pótolja, hogy az olasz(országi) nyelvváltozatokról kapunk egy külön térképet, ám ezen a változatok határai helyett időnként a tartományi határok szerepelnek, holott ezek nem mindig esnek egybe.

A szláv nyelvek térképe végtelenül leegyszerűsített: mindegyik ott van feltüntetve, ahol államnyelv. Egyedül Bosznia-Hercegovina területén vannak az országon belül is nyelvhatárok. A térkép szerint Ukrajna egész területén az ukránt, Belorusszia teljes területén a beloruszt beszélik. Nincsenek jelölve az ausztriai szlovének és horvátok, a Baltikumban élő oroszok, a moldáviai oroszok és ukránok, a görögországi macedónok stb. Szlovákia teljes területén szlovákok élnek. A szorbokról és a ruszinokról a térkép sem tud. Eme kisebb-nagyobb pontatlanságok mellett ez a térkép is szolgál egy csúnya bakival: a Kainyingrádi körzetben nincs jelölve az orosz nyelv. (A balti nyelvekről nincs térkép.)

A görögöknél is találunk egy térképet, de arról nem esik szó, hogy mit jelöl. A szöveg alapján feltételezhetjük, hogy az ókori görög dór nyelvjárását, de hogy miért csak ezt, az homályban marad. A kelta nyelveknél is találunk egy térképet, amelyre semmilyen utalás nem történik. Hozzáértőként kitalálhatjuk, hogy a skót-gaél nyelvterületet látjuk, ám egy térképeket ritkábban bújó olvasó valószínűleg azt sem ismeri fel, hogy a skót partokat látja – erre nincs semmilyen utalás. Nem világos, miért pont ezt a területet emelte ki Tótfalusi – a szövegben eről a nyelvről alig szól. Súlyos hiányosság azonban, hogy a kelta nylevekről nincs összefoglaló térkép, holott az olvasó valószínűleg e nyelvterületek elhelyezkedésével sokkal kevésbé van tisztában, mint például a germán, újlatin vagy szláv nyelvterületekével.

Ellenkező végletként azt említhetjük, hogy bár több fejezet is foglalkozik a magyarral, nincs térkép a magyar nyelvterületről sem.

Nyelvművelés és bűnbánat

A nyelvművelés kapcsán szóba kerül Kálmán László A pincei bogár című írása. Ennek mondanivalóját Tótfalusi így foglalja össze:

Álláspontjának a lényege az volt, hogy a nyelv, minden egyes nyelv öntörvényű világ, mindig a maga útján fejlődött, és ebbe nem lehet és nem érdemes senkinek beleszólnia. A nyelv egyetlen funkciója, hogy információkat továbbítson, hogy beszélői egymást megértsék, és a változásait a nyelvet beszélő közösség spontán tevékenysége irányítja a hatékony működés felé.

Nos, olvasóinkra bízzuk, hogy ezeket az állításokat kikeressék az eredeti szövegből. Sőt, eljátszhatnak azzal is, hogy milyen gondolatokat találnak a cikkben, amelyeket mindenképpen betennének egy összefoglalóba, ám Tótfalusi nem tette. Ám Tótfalusi – azaz Remete – elismeri, hogy Kálmán Lászlónak tulajdonképpen igaza van, de – Marica és Ági hangján – háborog Kálmán László stílusa miatt,sértőnek és megszégyenítőnek nevezve azt . Hogy joggal-e, azt ismét olvasóinkra bízzuk. Remete Kálmán Lászlóról azt is kijelenti, hogy „más megnyilatkozásaiban nem hat sértően”.

Ennél sokkal érdekesebb, hogy Tótfalusi-Remete lényegében elismeri, hogy káros nyelvművelői tevékenységet folytatott, és (részben?) Kálmán László cikkének hatására „megtért”.

Mert megértettem. Megértettem, mi a baj a hazai nyelvműveléssel, miért nevezik a nyelvészet szakemberei sarlatánságnak és áltudománynak. Azért, mert alapfeltevései hibásak.

Saját tevékenységére külön kitér:

Ebben az anyagrészben nem bizonyultam jobbnak a többi ’sarlatánnál’, akikre persze akkor felnéztem. [...] A fölény és a kioktatás vétségébe viszont néha tagadhatatlanul beleestem. [...] Igen, a hiszékenység vám,szedője jó útra tért.

Fejet kellene hajtanunk Tótfalusi István előtt. A nyelvművelők közül ugyan sokan megváltoztatták véleményüket az utóbbi két évtizedben, de általában csak úgy, hogy a felszínen hangsúlyozzák a nyelvi tolerancia fontosságát, és kiemelték, hogy álláspontjuk a köznyelvre vonatkozik, otthon mindenki úgy beszél, ahogy akar, és ítéleteiket is sokkal óvatosabban fogalmazzák meg – azt azonban eddig talán senki nem ismerte el, hogy korábban hibázott. Ez hatalmas dolog.

Sajnos mégsem lehet felhőtlen az örömünk. E vallomása után ugyanis Remete azonnal magyarázni kezdi, hogy vannak „a természetessel ellenkező agyalmányok”, melyek ellen igenis fel lehet szólalni. Példája a következő, a sajtóban megjelent mondat:

K. Csontos Miklós, az FKGP országgyűlési képviselőjének 35 éves veje beismerte, hogy több késszúrással megölte a vele egy lakásban élő honatyát.

Tótfalusi szerint ebben a mondatban a név csak a vő neve lehet, és csak a K. Csontos Miklós, az FKGP országgyűlési képviselőjének... megfogalmazás esetében lehet a képviselőé. Nos, kétségtelen, hogy ez az értelmezés sem kizárt, de a mai nyelvhasználó számára nem ez az egyedüli megoldás. Maga is elismeri, hogy a „jelek szerint igen sokan, hivatásos tollforgatókat is beleértve, semmi zavarót nem éreznek” az ilyen szerkezetekben. Ha pedig így van, milyen alapon hibáztatható?

Tótfalusi szerint azért, mert ez a szerkezet két szerkezet keveredéséből keletkezett. Ez azonban nem ok arra, hogy hibáztassuk, hiszen rengeteg szerkezet keletkezett így: ez a nyelvi változás egyik leggyakoribb formája. Abban igaza van Tótfalusinak, hogy ezt a szerkezetet félreérthetősége miatt célszerű kerülni. Ugyanakkor azért, mert valami kétértelmű, nyelvtanilag nem lesz még hibás. A Pistának segítenie kell az anyjának mondat kétértelmű, hiszen nem tudjuk, ki kinek a segítségére szorul. A Barna kabátok és cipők hevertek a padlón mondatból nem egyértelmű, hogy csak a kabátok voltak barnák, vagy a cipők is. Mégsem állíthatjuk, hogy ezek a mondatok helytelenek, pláne „a természetessel ellenkező agyalmányok” lennének.

Végül pedig hiteltelen Tótfalusi bűnbánata azért is, mert  míg ebben a kötetben önkritikát gyakorol, addig más műveiben a legagresszívebb nyelvművelőként nyilvánul meg. Érdemes elolvasni, miket ír az egy évvel korábban kiadott Magyarító szótárának előszavában a „fölösleges” idegen szavak használatának okairól.

Kiknek ajánljuk?

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Ezek után felmerül a kérdés, kiknek ajánljuk és kiknek nem ajánljuk a kötetet. Mindenképpen ajánljuk olyanoknak, akik szeretnek mindenféle érdekességeket olvasni a nyelvekről, de nem igazán izgatja őket, hogy ezeknek mennyi a valóságalapjuk. Ha valaki tényleg az ismereteit szeretné bővíteni, akkor csak akkor olvassa ezt a kötetet, ha hajlandó az olvasottak ellenőrzésére is energiát fordítani. Szakembereknek pedig egyenesen kiváló szórakozást nyújt a mű, ha kedvelik a hibavadászatot, és nem bosszantják fel magukat a tévedéseken az egészségesnél nagyobb mértékben.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése