Az eszperantóval kapcsolatos sajtóközlemények gyakran érzelmileg telítettek, szimpátiát vagy antipátiát fejeznek ki. Sári Márton 2009. augusztus 6-án kelt írása kitűnik kiegyensúlyozott hangvételével. Cikke röviden jellemzi az eszperantó nyelvi rendszerét, felidéz néhány fontos mozzanatot a nyelv alkalmazásának történetéből. A cikkben felfedeztem néhány tévedést, illetve kisebb szemléletbeli hiányosságot. Bár nyilván nem ezek adják a cikk lényegét, az alábbiakban főképp ezekre reflektálok.

Eszperantó témájú levelezőlap a 20. század elejéről
(Forrás: www.metropostcard.com)

Sári Márton szerint a lengyelországi

Białystokban az eszperantó beszélői,

alkalmazói, művelői 2009 júliusában azért jöttek össze, hogy megünnepeljék a nyelv megalkotója születésének 150 éves évfordulóját. A kérdés ismerői bizonyára örültek a hírnek és a híradásnak, de ezzel a megfogalmazással nem érthetnek egyet fenntartás nélkül.

Az eszperantó mai beszélői javarészt megegyeznek abban, hogy Lejzer Markovics Zamenhof, eszperantó publikációiban használt nevén Lazaro Ludoviko Zamenhof, az eszperantónak nem alkotója, hanem csak kezdeményezője, megalapozója, meghatározó művelője – akit persze így is nagyon tisztelnek azok, akik beszélik és kedvelik az eszperantót. A nyelvi formák elsajátítása nagyobbrészt spontán utánzáson, kész formák másolásán, kiterjesztésén, olykor a tanult szabályok esetenként különféle értelmezésén is alapszik. A megvalósuló nyelvi formák minél pontosabb leírása érdekében a nyelvtudomány (bármely nyelv esetében) adatokból kiinduló hipotéziseket állít föl. Sosem gondolhatjuk azonban, hogy bármely nyelvleírás a nyelvet teljes valóságában tükrözi. Hiába adják meg a nyelvtervezetek készítői is a megcélzott rendszer alapvető morfémaállományát, a létrejövő nyelv tényleges szabályait a szövegalkotók, beszélők produktumából vonhatja el – utólag – a nyelv leírója.

Az eszperantó például nominatív nyelv, uralkodó

szórendje

az SVO (Gledhill 1998-as szórendi statisztikai adatai: SVO: 705; OSV: 258; SOV: 51, VOS +, VSO: 1) – bár ezt Zamenhof nem kötötte ki; az elöljárószó rendszerint a névszói csoport élén áll (en domo, en tiu domo, en tiu granda domo, en tiu tre granda domo); az igeidők használata a kifejtő mellékmondatokban jobbára relatív. Mindezeket azonban végső soron nem az eszperantó 1887-ből való alapvető nyelvtana, hanem az abban is szereplő példamondatok, a szintén Zamenhoftól származó Ekzercaro mondatainak és a nyelv egyéb szövegeinek a megfigyelése alapján mondhatjuk.

A szóalkotás egyik jellemző módja a végződéscsere (kon-i 'ismerni', kon-o 'ismeret'; diligenta 'szorgalmas', diligento 'szorgalom', diligenti 'szorgoskodni, igyekezni'; pavimo 'burkolat, kövezet', pavimi 'felkövezni, utat burkolni'). A végződéscsere működése azonban (bár a nyelv alapvető sajátosságáról van szó) szintén a nyelv formáinak és használatának elemzéséből, nem pedig közvetlenül az 1887-ben közzétett nyelvtanból tudható. Zamenhof 1887-es tizenhat szabályából e tekintetben annyi derül ki (mint Sári Márton utal rá), hogy milyen szófaj alapalakjának mi a jellegzetes végződése – oly módon egyébként, hogy Zamenhof a maga korának nyelvtani szakkifejezéseit (főnév, melléknév, ige, névmás, elöljárószó) és azok értelmezését magától értetődőnek vette.

Jogosan mondhatjuk persze, hogy az előzetes leírás teljessége a gyakorlat szempontjából amúgy sem alapvető fontosságú. Elég azt megadni, amit a feltételezett tanulók nem tudnak maguktól is. Így is van: a nyelv univerzális és a szűkebb környezet areális nyelvi sajátosságai lényegében spontán módon valósulnak meg. Zamenhofnak nem kellett például meghatározást adnia az eset vagy az igemód fogalmáról ahhoz, hogy a korai eszperantisták beszélni tudjanak eszperantóul.

A nyelvészetnek ugyanakkor mégiscsak tudatában kell lennie ezeknek a mozzanatoknak is, valamint annak, hogy milyen viszonyban van a leírás (az adott nyelvleíró műve) a működő szabályok teljes körével. A lényegnek e tekintetben Zamenhof is tudatában volt, amikor ezeket írta.

„Teljes és részletes nyelvtant kidolgozni egyáltalán nem lehet...

egy ilyen nyelvtan nemcsak, hogy nem könnyítené meg a nyelv tanulását, sőt, rettentően megnehezítené. Ha egy évszázadon át dolgoznék, és több ezer oldalas könyvet tennék közzé, sem tudnék soha előre látni minden elméletileg lehetséges kétséget és minden kérdést, amely a nyelv tanulóiban felmerülhet... nem arra van szükség, hogy részletes elméleti nyelvtant írjak, hanem, hogy a lehető legtöbb, a nyelvet gyakorlatban felmutató könyvet (különféle irodalmi fordításokat) alkossak, ilyen jellegű könyveimből bárki.... sokkal könnyebben és pontosabban megtanulhatja, mint a legvastagabb grammatikából.” Grau ist alle Theorie, die Praxis ist das wichtigste (Zamenhof levele Bourlet-hez, 1904-ben).

Idiómadilemma

Az eszperantó gyakorlói és bírálói gyakran ugyanazokat a témákat hozzák szóba – egymás véleményének, vélekedéseinek ismerete nélkül. Való igaz például, hogy a frazeologizmusok [állandó szókapcsolatok, pl. közmondások – a szerk.] ismerete minden idegen nyelv esetében inkább a haladókat, mintsem a kezdőket jellemzi, s anyanyelvük frazeologizmusai nehézség elé állíthatják az eszperantóra fordítókat. Persze ez, gondolom, akkor is elő-előfordul, ha valaki albánra, amharára, angolra, arabra, csuvasra, franciára, németre, oroszra, szlovénra, ukránra, zulura vagy zürjénre fordít.

Csodálkozva olvastam azonban ezeket a mondatokat:

„Az idiómák tekintélyes része más idiómával fordítható a célnyelvben. Az eszperantó esetében viszont ezeket mindig körül kell írni, hiszen ha tükörben fordítanánk például azt, hogy »angolosan távozott«, egy angol eszperantista ezt nem értené.”

Cezaro Rossetti először 1950-ben megjelent regényének (Kredu min, Sinjorino!) számos fejezetcíme, mottója, fordulata vagy idézi vagy alkalmazza, módosítva használja fel ezt vagy azt a szállóigét, közmondást, bibliai mondatot, hagyományos képzettársítások folytán veretesnek érzett szókapcsolatot. Emögött nemcsak azt a bibliai és újabb, európai, de ma már igazán nemzetközi örökséget láthatjuk, amely számos nemzeti nyelvben évszázadok óta hat, s amelyre az eszperantó egészében is épült, nem is csak az egyéb (pl. arab, török, kínai, japán stb.) nyelvi-kulturális minták kisebb, de érezhető hatását.

A huszadik század közepén Cezaro Rossetti már az eszperantón belül is jelentős hagyományra támaszkodhatott. Ma ez a hagyomány még gazdagabb, s felhasználásában némelyik eszperantó szerző szinte tobzódik. Ezt teszi például sokszor a szólásokat kiforgatva a francia Louis Beaucaire, a szólásokkal más szerzőket is parodizáló spanyol Jorge Camacho. Megint másokat csak az újabb és újabb gondos fordítás igénye vezet a már meglévő eredeti eszperantó irodalom és a már klasszikus fordított irodalom eredményeinek megismerésére, felhasználására. Nem lehetett meg enélkül Josef Vondroušek, a Karel Čapek tollából származó Apokrifek könyvének fordítója, vagy a Bibliát újrafordító, de apokrif evangéliumokat is eszperantóra fordító Gerrit Berveling sem.

Az eszperantót kezdeményező Lejzer apjának, Mark Fabianovics Zamenhof négynyelvű szólásgyűjteménye volt egyébként a fiú, Lejzer Markovics (Ludoviko Lazaro) Zamenhof eszperantó közmondás- és szólásgyűjteményének alapja. Kalocsay Kálmán és Csiszár Ada eszperantó–magyar szólásgyűjteménye (Domfabriko) különösen a magyar ajkúak számára hasznos, de mások is forgatják. Ebből idézem a következőket: Angolosan távozik: 'foriri adiaŭŝpare'. Pénzben nincs komaság, se rokonság. 'amu Antonon, sed gardu vian monon'. Suszter, maradj a kaptafánál: 'restu tajloro ĉe via laboro'. Ötödik kerék: 'kvina rado ĉe veturado'. Hiányzik egy kereke: 'mankas klapo en lia kapo'. Megtanít valakit kesztyűbe dudálni: 'butonumi iun malvaste'.

Rossetti ilyen fejezetcímeket használ: kiu sin enjungis, devas tiri. La ĵeto estas farita. Ne gutas mielo el la ĉielo. Konstante frapante... A második: 'a kocka el van vetve'. A negyedik a legnehezebb, talán: 'a kitartó munka végül meghozza gyümölcsét'; de itt Rossettinek eszperantóul már nem is kell elmondania a jól ismert szállóige egészét, két szó is előhívja a mondatot az eszperantó műveltebb beszélőiben: Eĉ guto malgranda, konstante frapante, Traboras la monton granitan. A mondat Zamenhof közismert versének (La vojo) részlete.

Horváth József Raymond Schwartz eszperantó regényét fordítva a Klara kiel pipsuko fordításaként a világos, mint a pipamocsok fordulattal él. Lehet, hogy ez is megfelelne: világos, mint a vakablak. Magam mind a kettőt értem – magyarul is.

Világos: amellett, hogy az eszperantónak már rögzített frazeológiája van, az is igaz, hogy megjelennek benne a tükörkifejezések, sokszor más, hagyományos fordulattal párhuzamosan. A klasszikus fari el muŝo elefanton mellett az irodalomban (Eli Urbanova Hetajro dancas c. regényében) előfordul a feltehetőleg cseh mintára visszavezethető fari kulon el kamelo forma is; a magyar megfelelő: 'bolhából elefántot csinál', de bárki képes belátni, hogy... a bolha is, a légy is, a szúnyog (vagy az egér) is kicsi mind az elefánthoz, mind a tevéhez képest, s még magyarul is megértenénk, ha valaki azt mondaná, hogy „ez is tevét csinál a szúnyogból”. Persze a művelt ember tudja, hogyan szokás ezt az adott nyelven a klasszikus hagyomány szerint mondani... akármelyik nyelven művelte is ki magát.

1910-ben jelent meg Lazar Markovics (Ludoviko Lazaro) Zamenhof Proverbaro c. gyűjteménye, mely 2630 közmondást és szólást tartalmaz. A szóláskészlet az irodalomban a fordítások (pl. Kalevala, Kalevipoeg, Don Quijote) és eredeti alkotások (pl. Kiel akvo de l' rivero, Kanto de Utnoa) nyomán nő és gyarapodik. Frazeologizmusok gyűjtésében, közzétételében és elemzésében többen is kiemelkedtek. A magyar Kalocsay Kálmán és Csiszár Ada, a francia Marie-Thérèse Lloancy mellett a német Sabine Fiedler Plansprache und Phraseologie c. habilitációs értekezéséből (1999) vagy az orosz  A. S. Melnyikov műveiből igazán sokat meríthetünk.

Igeidők

Az igeidőket tekintve sem értek teljesen egyet Sári Mártonnal. Igaz, hogy Zamenhof három egyszerű igeidőt alkotott, és igaz, hogy egész jól lehet beszélni csak három igeidővel, mert ezek funkciói elég kiterjedtek. Mindamellett azt a tényt sem szabad elhallgatni, hogy az előidejűség, egyidejűség, beállóság (várható rákövetkezés) kifejezésére három aktív és három passzív melléknévi igenév képezhető, ezek pedig a kopula három idejével az idő árnyalt kifejezését – szükség és igény esetén – szintén elősegíthetik. „ĉiu el ili estis manĝinta, manĝanta aŭ manĝonta. 'Mindegyikük vagy már befejezte az evést, vagy éppen evett, vagy éppen akkor akart nekilátni az evésnek'.

Annyiban azonban Sári Mártonnak mégis, újfent, igaza van, hogy az összetett igeidők használata az eszperantó gyakorlatában sokkal ritkább, mint például az angolban, s nagyobb a választás lehetősége, nagyobb a beszélő szabadsága.

Irodalom

Al-Amily, Hussain M.–G. Berveling (szerk.), 2008, La Trezoro [3000 közmondás és rövid történet az iszlám kultúrából], Araba Komisiono de UEA, Rotterdam.

Benczik Vilmos, 1983, Hungara antologio, Corvina Kiadó, Budapest.

Beaucaire, Louis, 1970, Kruko kaj Baniko el Bervalo. Maldecaj anekdotoj por neprudaj legantoj, TK, Kopenhago.

Berveling, Gerrit [szerk., ford.], 1985, La Evangelio laŭ Maria Magdalena, Vlaardingen.

Borges, Jorge Luis, La sekreta miraklo. Elektitaj verkoj prozaj kaj poeziaj, szerk. István Ertl, ford. Jorge Camacho, Giulio Cappa, Tomasz Chmielik, István Ertl és mások, Sezonoj, Kaliningrado, 2008.

Cervantes, Miguel de, 1977, La inĝenia hidalgo Don Quijote de la Mancha, ford.: Fernando de Diego, Fundación de Esperanto. Zaragoza.

Cseresnyési László, 2004, Jelnyelvek és mesterséges nyelvek, In: Nyelvek és stratégiák avagy a nyelv antropológiája, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 229–250.

Csiszár Ada–Kalocsay Kálmán, 1975, 6000 szólás és kifejezés magyar és eszperantó nyelven – 6000 frazeologiaj esprimoj Hungaraj-Esperantaj, Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest.

Czeller Mária (Pataki Lajosné), 1991/2005, Katalogo de la Esperanto-kolektaĵo de Károly FAJSZI, Libroj, I–II.

Čapek, Karel, 1970, Libro de apokrifoj, ford. Josef Vondroušek, Praha.

Fiedler, Sabine, 1999, Plansprache und Phraseologie, Peter Verlag – Europischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main–Berlin–Bern–Bruxelles–New York–Wien.

Fodor István, 1999, A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gados László, 1999, Egyenes beszéd – nyelvügyben. Folyamodvány a józan észhez, HESZ, Zalaegerszeg.

Gergely Mihály, 1987, Utam a világban. Eszperantó irodalmi antológia, Európa Könyvkiadó, Budapest.

Gledhill, Christopher, 1998, The Grammar of Esperanto, Languages of the World/Materials 190, Lincom Europa.

Kalocsay Kálmán, 1966, Rendszeres eszperantó nyelvtan, Tankönyvkiadó, Budapest.

Kalocsay Kálmán, 1966, Vojaĝo inter la tempoj, J. Régulo, La Laguna.

Kalocsay Kálmán, 1972, Eszperantó irodalom, In: Világirodalmi lexikon, második kötet, Cam–E, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kalocsay Kálmán–Warintghien, Gaston, 1980, Plena Analiza Gramatiko de Esperanto, Kvara, tralaborita, eldono, Universala Esperanto-Asocio, Rotterdam.

Kalocsay Kálmán, 1981, Tutmonda sonoro, szerk. Benczik Vilmos, Hungara Esperanto-Asocio.

Kreutzwald, Friedrich Reinhold, 1975, Kalevipoeg, ford. Hilda Dresen, szerk. Henrik Seppik, Tallin.

Lentaigne, 1980, Kiel diri, Cercle espéraintiste de l'Agenais „Late!”.

Leppäkoski J. Edv (ford.), 1964, Kalevala, Fondumo Esperanto, Helsinki.

Lloancy, Marie-Thérèse, 1985, Esperanto et jeux de mots dans l'oeuvre de Raymond Schwartz (1894–1973) – pasis: Université René Descartes (kézirat, mikrofilm).

Lloancy, Marie-Thérèse, 1995, Esperantistoj kaj normo. Socilingvistika enketo pri parola Esperanto-normo 1992–1995.

Melnyikov, A. Sz., 2004, Lingvokulturologicseszkije aszpekti planovih mezsdunarodnih jazikov (ha fone etnicseszkih jazikov), Izdateljsztvo Rosztovszkogo Goszudarsztvennogo Pedagogicseszkogo Univerziteta, Rosztov-na-Donu.

Melnyikov, A. Sz., 2008, Vortludoj kaj luda komunikado en Esperanto, San Marino–Moszkva–Rosztov-na-Donu.

Montagut. Abel, 1993, Poemo de Utnoa, Eldonejo „Pro Esperanto” – Vieno, Unua eldono.

Lejzerowicz, Izrael, 1935, El la „Verda Biblio”, Literatura Mondo, Budapest.

Pleadin, Josip, 2006, Ordeno de Verda Plumo, Leksikono pri Esperantlingvaj Verkistoj, Grafokom, Đurđevac.

Rossetti, Cezaro, 1950, Kredu min, Sinjorino!, Heroldo de Esperanto, Scheweningen.

Sutton Geoffrey, 2008, Concise Encyclopedia of the Original Literature of Esperanto, Mondial, New York.

Schwartz, Raymond, Mint a folyó vize [Kiel akvo de l' rivero], ford. Horváth József [kézirat, Győr].

Szerdahelyi István, 1972, Eszperantó irodalmi formák, In: Világirodalmi lexikon, második kötet, Cam–E, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1246-6.

Szerdahelyi István, 1989, Alkalmazott nyelvészeti alapfogalmak: tanulmányok, szemelvények, I. rész, ELTE BTK, Budapest.

Szerdahelyi István–Koutny Ilona, 1996, Magyar–eszperantó kéziszótár, Magyarországi Eszperantó Szövetség, Budapest.

Urbanová, Eli, 1995, Hetajro dancas, Chapecó, Fonto.

Varga-Haszonits Zsuzsa, 1999, Eszperantó, In: Fodor István: A világ nyelvei, 353–361.

Wennergren, Bertilo, 2005, Plena Manlibro de Esperanta Gramatiko, Esperanto-Ligo por Norda Ameriko, El Cerrito, Kalifornio, Usono.

Zamenhof, L.L., 1982, Lingvaj respondoj. Konsiloj kaj opinioj pri Esperanto, Sesa eldono. Esperantaj Francaj Eldonoj, Marmande.

Megjegyzés: a cikkben található hivatkozásokat a szerkesztő illesztette a szövegbe.