Az emberi nyelv alapvetően szóbeli jelenség, a nyelvész leginkább a nyelv hangzó formáját vizsgálja. Nem tudjuk, mennyi ideje használnak az emberek a mai értelemben vett emberi nyelvet, de az biztos, hogy a nyelv írásban való lejegyzése jóval későbbi fejlemény. Az emberi nyelv rendkívül változatos jelenség. Ugyanazt a dolgot nagyon sokféleképpen el lehet mondani, nem csak más-más szavakkal, más-más szószerkezetekkel, de más-más kiejtéssel is. Különbözik az emberek kiejtése nem, kor, származás szerint; akit ismerünk, sokszor kiejtési sajátosságai alapján is azonosítani tudjuk.

Az írást azért tartja a nem-nyelvész fontosabbnak a kiejtésnél, mert ezt a nagy változatosságot szűkíti le és értelmezi: az ígér szót sokan [igér]-nek, mások [ígér]-nek ejtik, a helyesírás csak az egyik alakot rögzíti. Emiatt sokan úgy is képzelik, hogy csak az egyik kiejtés a „helyes”.

Átbetűzés

Meg kell különböztetnünk az átírást (latinosan transzkripció) és az átbetűzést (ami a latin transzliteráció tükörfordítása). Az utóbbiról akkor beszélünk, ha egy szokatlan ábécé betűit a számunkra megszokott latin betűkkel helyettesítjük. (Ha valakinek a cirill betűk a megszokottak, akkor persze a nem cirill betűs szöveg cirill betűssé alakítását nevezi ennek.) Ez azonban nem feltétlenül a kiejtést fogja tükrözni. Pl. az orosz ничего [nyicsivo] ’semmi’ szó átbetűzve nicsego, ami – mint látjuk – több ponton eltér a kiejtéstől. Nem jelzi, hogy az н, mivel [i] követi, [ny]-nek hangzik, hogy az е, mivel hangsúlytalan, [i]-nek hangzik, és hogy a г-t, mivel a birtokos toldalék része, valójában [v]-nek ejtjük. (Ugyanúgy, ahogy a magyar ígér sem jelzi, hogy az első hang [i] vagy [í]-e.)

 

Az átbetűzéskor egy adott jelet mindig ugyanazzal a latin betűvel (vagy betűcsoporttal) helyettesítünk, függetlenül attól, hogy hogyan ejtjük. Értelemszerűen átbetűzni csak nem latin betűs, de alapjában hangjelölő írást szokás, a kínai jeleket például csak átírni lehet. A továbbiakban csakis az átírással foglalkozunk, az átbetűzéssel nem.

Ami számít, és ami nem

A hangzó szöveg leírásakor elkerülhetetlen, hogy értelmezzük a szöveget: sok különböző hangot fogunk azonosnak elemezni, és ezért ugyanazzal a betűvel leírni. A hangíró írások alapelve, hogy csak akkor jelöli két hang közt a különbséget – azaz csak akkor használ két hangra két külön jelet –, ha a különbségüknek van jelmegkülönböztető szerepe.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Például a magyarban nem ugyanazt az orrhangot ejtjük az inda és az inga szavakban, az elsőben [n] van, a másodikban viszont [ŋ], amelynek a képzési helye az utána jövő [g]-ével azonos. A helyesírás – ami a leghagyományosabb átírási rendszer – mégsem jelzi ezt a különbséget. Azért nem jelzi, mert ez a különbség önmagában nem tud szavakat megkülönböztetni, a magyarban nincs olyan szópár, ami csak abban különbözne, hogy az egyikben [n], a másikban [ŋ] van. Úgy is mondhatjuk, hogy a magyarban a [ŋ] megjelenésének mindig van oka: csak akkor jelenik meg ez a hang, ha utána [g] vagy [k] következik, viszont ebben a helyzetben a [n] nem fordulhat elő. Vagyis a magyar [ŋ] „valójában” egy [n], az eltérő képzési helyéért csakis a rákövetkező [g] vagy [k] a felelős. Felesleges volna erre egy újabb betűt bevezetni, megtanulni, használni.

Az angol ismertebb nyelvjárásaiban azonban más ennek a két hangnak a viszonya, szavakat képesek megkülönböztetni: pl. son [szan] ’fia’ és sung [szaŋ] ’elénekelve’. (A közhiedelemmel szemben az utóbbi szó végén a [g]-t a standard dél-angliai és az amerikai beszélők többsége nem ejti ki.) Ezért az angolban muszáj két külön jelet használnunk erre a két hangra, hiszen csak így tudjuk megkülönböztetni az itt említetteket és sok más szópárt. Az angolban a [ŋ] „saját jogán” különbözik a [n]-től, hiszen szó végén nem tudjuk megjósolni, melyiket találjuk, azaz annak nincs oka, hogy a szó végén [n] vagy [ŋ] van-e egy adott szóban.

Részletekbe menve

Már volt róla szó, az ógörögben számít, hogy egy zárhang hehezett-e: pl. τέρμα [terma] ’vég(cél)’ : θέρμα [t^herma] ’melegvizes fürdő’; πῶς [pósz] ’hogyan’ : φῶς [p^hósz] ’fény’; Κῶς [kósz] ’Kósz sziget’ : χὠς [k^hósz] ’és ahogy’. Ezért vannak erre külön betűk a helyesírásban (τ : θ; π : φ; κ : χ), és ezért az átírásban is mindig jelöljük a [t] : [t^h], [p] : [p^h] és a [k] : [k^h] különbséget.

Az angolnak több standard változata létezik. Átírásainkban az angliai standard kiejtést közelítjük.

Előfordul, hogy az átírásban olyasmit is jelölni akarunk, ami megjósolható, olyan különbségre akarjuk felhívni a figyelmet, aminek nincsen jelmegkülönböztető szerepe. Az ógöröggel szemben az angolban a hehezet önmagában nem tud szavakat megkülönböztetni, ha [k^hósz]-t, ha [kósz]-t ejtünk, mindenképp a course ’pálya’ szót mondjuk. (Ez nem pontosan így van, de az itt tárgyalt kérdés szempontjából ez lényegtelen.) Ugyanígy azt sem jelöljük az átírásban, hogy a cause [kóz] ’ok’ magánhangzóját hosszabban ejtjük, mint a course-ét, mivel ez a különbség szintén nem a magánhangzó sajátja, hanem a rákövetkező mássalhangzó hatása.

Azonban amikor éppen azt tárgyaljuk, hogy ezek a szókezdő mássalhangzók hehezettek, vagy hogy az egyik [ó] hosszabb, mint a másik, akkor ezt az átírásban is jelölni szeretnénk. A hehezettségre van is bevett – különösebb magyarázatot nem igénylő – jelünk (a [^h]), de a magánhangzók hosszúságbeli eltérésének jelölése már nehezebb feladat. Ha a nyesten megszokott, a magyar helyesírási szokásoknak megfelelő jeleket használjuk, akkor adódik az [ó]–[o] pár: cause [kóz], de course [kosz]. De ez így nem elfogadható megoldás, mert az [o] betűre egy másik magánhangzó jelöléséhez van szükségünk. (Arról nem is beszélve, hogy a magyar [o] minősége kevésbé hasonlít a course magánhangzójára, mint az [ó]-é.)

Új jelek

A magyar hosszú [ó] és rövid [o] nem csak időtartamban különbözik, hanem minőségben is: az [ó] zártabb (ha tetszik, [ú]-szerűbb), az [o] nyíltabb (ha tetszik, [a]-szerűbb), még ha kisebb is ez a különbség, mint az [é]–[e] esetében. Ezt a helyesírás nem köti az orrunkra.

Van ugyanis egy rövid [o] is az angolban (pl. hot dog [hot dog] ’hot dog’), ami nyíltabb, mint a hosszú [ó]. Vagyis egy olyan betűre volna szükségünk, ami a hosszú [ó] minőségét képviseli, de rövid. Ehhez új jeleket kell bevezetnünk. Használjuk a zártabbra az eddigi kis [o], a nyíltabbra a nagy [O] betűt. (Mivel a helyesírással szemben az átírásban nincsenek nagybetűk mondatok és tulajdonnevek elején, ezeket is felhasználhatjuk különbségek jelölésére.) Így már pontosabban tudjuk jelölni a kiejtést: cause [kóz] ’ok’, course [kosz] ’pálya’, cos [kOsz] vagy [kÓz] ’mert’ (a because [bikOz] vagy [bikOsz] rövidebb alakja). Az ékezettel továbbra is a hosszúságot jelöljük. De a négy különböző jelre csak akkor van szükség, ha a magánhangzók hosszúságát jelölni akarjuk. Mint láttuk, erre az alapesetben nincs szükség, hiszen ez a rákövetkező hangból következik: [sz] előtt rövid, [z] előtt hosszú.

Mivel az angolban két [o]-szerű magánhangzó van – a cause/course-beli és a cos-beli –, önkényes döntés, hogy a különbségüket hosszúságbelinek vagy minőségbelinek tekintjük, azaz az [ó]–[o] vagy az [o]–[O] jelpárt használjuk az átírásainkban. A gyakorlatban mindkét megoldás előfordul, sőt, a legelterjedtebb megoldás duplán jelezni a különbséget: [ó]–[O] (ha nem is pont ezekkel a jelekkel).

Fontos leszögezni, hogy még amikor pontosabban akarunk egy-egy kiejtési sajátosságot megadni, akkor sem adjuk meg a szó egészében az összes részletet: pl. a hehezetességet, vagy a szó végi zöngétlenedést nem jelöltük a fentebbi szavakban.

A hagyományos betűkészlet elégtelensége

Már említettük, hogy a helyesírás a leghagyományosabb átírási rendszer. Előnye, hogy egy adott nyelv helyesírását ismerők számára nem igényel magyarázatot, hogyan kell egy-egy jelet kiejteni. A hátránya viszont, hogy csak egy adott nyelv helyesírását ismerők számára nem igényel magyarázatot. Amikor a course szót [kósz]-nak írjuk át, el kell magyaráznunk azoknak, akik nem ismerik a magyar helyesírás megállapodásait, hogy az [ó] a zártabb magánhangzót jelenti, az [sz] pedig a [z] zöngétlen párja. Gondoljunk bele: így a célközönség anyanyelve szerint külön-külön átírást kellene adnunk minden szótárban. A latin ábécé betűkészletének sok tagjához ugyanis sok-sok eltérő értelmezés társult az elmúlt évszázadokban.

A másik hibája a helyesírásnak pedig az, hogy egy adott nyelv helyesírási szokásaival (mondjuk a magyaréval) nem tudjuk egy másik nyelv összes hangját megfelelően közelíteni. Például az angol sick [szik] ’beteg’ és thick [?ik] ’vastag’ pár második tagjának kezdőhangját nem tudjuk a magyar helyesírási szokások szerint átírni. El kell magyarázni, hogy itt egy „pösze” [sz]-ről van szó, és erre új jelet kell találnunk. De már akkor is új jelet kell kieszelnünk, ha az adott hangot ugyan ejtik a magyar beszélők, de csak bizonyos helyzetekben, megjósolható módon, ezért a helyesírás nem ad rá betűt. Erre példa a [ŋ], melyet azért kellett bevezetnünk, mert szó végén a magyarban nem fordul elő, ha a sing ’énekel’ szót [szing]-nek írjuk, az olvasó úgy vélheti, a [g]-t is ejteni kell, ha [szin]-nek, akkor pedig [n]-t ejt a végén. Ezért kell [sziŋ]-nek átírnunk.

 

A problémákra a legelterjedebb megoldási javaslat a Nemzetközi Fonetikai Szövetség (ismertebb nevein IPA vagy APhI) jelkészlete, amit több mint száz éve alakítgatnak fonetikusok nemzedékei. Ezt egy későbbi cikkben mutatjuk majd be.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése