-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Metaforák helyett akkor mondd azt, hogy nt > nn. (Egyébként ezt se ...2024. 11. 13, 10:42 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 9 Gondolom félre értettél..: "....Csakhogy akkor a „keményebbé vált” volna" írt...2024. 11. 13, 10:06 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
egueguegueguegu-eguegueguegueguegu...
Úgy tűnik, az magyarok valamit nagyon fordítva csinálnak a többiekhez képest: míg a legtöbb ismert nyelvben az s az [sz] hangot jelöli, és az [s] hangot jelölik valamilyen más módon (sch-ként a németben, š-ként a csehben, a szlovákban, a szlovénben és a horvátban, sz-ként a lengyelben stb.), addig a magyarban a [sz] hangot jelöljük sajátosan: betűkombinációval. Bármilyen meglepő, e sajátosan magyar jelenség mögött is idegen hatás állhat...
András nevű olvasónk a következő érdekes kérdést tette fel:
A google nem adott választ a kérdésre, gondoltam hátha ti tudtok segíteni.
Felteszem a magyar abc úgy alakult ki, hogy hoztak külföldről írástudókat, akik elkezdték lejegyezni a hallottakat a saját kiejtésüknek megfelelően. Ebből arra következtetek, hogy németek voltak, ezért írjuk egyformán az azonos hangokat, (ö, ü). De akkor hogy lehet, hogy az nálunk, szemben minden szomszédunkkal, az S jelöli a [ʃ] hangot?
Miért lehet ez?
A kérdés jogos. Olvasónk helyesen feltételezi, hogy a nyesttől jobb választ fog kapni, mint a Google-től. Azt is helyesen feltételezi, hogy a latin írás meghonosításáért külföldről hoztak írástudókat, az azonban már vitatott, hogy az egyes nyelvemlékek közül melyek származnak magyar anyanyelvűektől és melyekkel magyarul nem vagy kevéssé tudó írnokoktól. Téved viszont olvasónk, amikor azt hiszi, hogy a magyar helyesírás német vonásokat tükröz.
A kezdet kezdete
A kérdés vizsgálatához mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a magyar helyesírás nem egy csapásra alakult ki, sőt, nagyon sokáig nem is beszélhettünk helyesírásról, legfeljebb írásszokásról. Az államalapítás után, amikor elkezdett kiépülni a közigazgatás rendszere, ennek nyelve a latin volt, így a magyar írás kialakítására nem is volt szükség. Magyar szavak leírására legfeljebb olyan dokumentumokban, pl. birtoklevelekben volt szükség, ahol magyar helyneveket, személyneveket említenek: ezeket értelemszerűen nem volt célszerű (vagy lehetséges) latinra fordítani. Ilyen elemeket találunk például a tihanyi apátság alapítólevelében.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A magyar szavak írása elsősorban a latin írásra épült, természetesen nem a klasszikus latin ma tanított írásmódjára, hanem a korabeli latin írásra. Ez az írás sem volt szigorúan szabályozott, inkább csak szokások érvényesültek: ezek térben és időben változtak. Azokat a hangokat, amelyek a latinból (természetesen nem a klasszikus latinból, hanem a korabeli beszélt latinból!) hiányoztak, azokat vagy úgy jelölték, ahogyan más nyelvekben már szokássá vált, vagy úgy, ahogy éppen eszükbe jutott: az adott hanghoz legközelebb eső latin hang jelével. (Az előbbire jó példa a gy kialakulásának története.)
(Forrás: Wikipédia, magyar változat)
Ebben az időben az [ü]-t és az [ö]-t nem úgy írták, mint ma, már csak azért sem, mert [ö] ekkor még nem volt a magyarban, ill. ekkoriban alakult ki, és egy ideig nem jelölték. Az [ü]-t ugyanúgy írták, mint az [u]-t: u, v vagy w (ezek a betűk a [w]-t, később a [v]-t is jelölhették), vagy az e-vel kombinálták: eu, ev vagy ew.
Innen már látszólag könnyen kitalálhatjuk a dolgot: a mivel a latinban nem volt [s], a hozzá legközelebb álló jel, a [sz] jele, azaz a s volt alkalmas a jelölésére: már csak az a kérdés, hogy az s mikor szűnt meg az [sz]-t jelölni. Nos, soha, mert nem is jelölte: az [sz] jele a z volt. Miért? Ehhez latin jövevényszavainkat kell megvizsgálni.
A középkori latinban, legalábbis Közép-Európában, a latin s-t [s]-nek vagy [zs]-nek ejtették. Erről tanúskodnak latin jövevényszavaink: sekrestye <sacristia, iskola < scola, zsálya < salvia, rózsa < rosa, petrezselyem < petrosillum, bazsalikom < basilicum stb. Látható, hogy a korabeli latinban az s az [s]-t és a [zs]-t jelölte, így e hangok jelölésére kezdték használni a magyarban is. E két hangot egyébként teljesen ugyanúgy képezzük, csak a [s] ejtésekor nem rezegnek a hangszálak, a [zs] ejtésekor viszont igen.
Ebben az időben viszont nem volt a latin helyben beszélt változatában [sz] és [z], ezeknek tehát megfelelő jelet kellett találni. Erre alkalmasnak tűnt a z, amely eredetileg az s alakváltozata volt (a latinban eredetileg nem volt z).
Meg kell jegyeznünk, hogy az s-nek több alakváltozata is volt, ezek közül a ſ az [s]-t és a [zs]-t, a ᴣ, ill. a ʒ a [sz]-t és a [z]-t jelölte. (A ſ „közeli rokona” a nemzetközi fonetikai ábécében szereplő ʃ, melyet olvasónk is használt.)
![Pesti Gábor evangéliuma. Nincsenek mellékjelek, az [sz]-t és a [z]-t a ʒ, az [s]-t a ſ és az s jelöli.](/media/pesti-gabor-evangeliuma-nincsenek-mellekjelek-az-sz-t-es-a-z-t-a-az-s-t-a-es-az-s-jelol.png)
(Forrás: epika.web.elte.hu)
Hogyan tovább?
Idővel egyre több magyar szöveget írtak (elsősorban vallásos szövegeket latinul nem tudók számára), ezzel is összefügghet, hogy felmerült a pontosabb hangjelölés igénye. Az első mellékjeles betűk a huszita bibliaszövegekben jelentek meg, de ennek az írásrendszernek nem volt folytatása. A nyomtatás korára azonban egyre inkább általánossá vált, hogy a különböző hangok pontosabb megkülönböztetésére törekedtek. Az [ü]-t és az [ö]-t pl. gyakran az u, ill. az o fölé tett e betüvel jelölték: uͤ, oͤ.
Ekkoriban kezdték el jelölni a pontosabban az [sz] és az [s] közötti különbséget is. Bármilyen meglepő, a megkülönböztetés alapját a német helyesírás adhatta. A német helyesírásban ugyanis annak jelölésére, hogy két magánhangzó között [sz]-t, és nem [z]-t kell ejteni, megduplázták az egyébként [sz]-t jelölő s-t. Az s olyan variációből, mint a már említett ſ és ʒ született meg a ß. (Idővel ez önálló betűvé vált, és az ss-étól némileg különböző funkciót töltött be, de időben ez is változott.) Ez adhatta az ötletet, hogy a magyar [sz]-t is az s két (addigra azért már elkülönülő) alakváltozatának kombinálásával sz-vel jelöljék (az ß ilyen funkcióban először Sylvesternél jelenik meg), és ennek mintájára kezdhették később a [zs]-t ugyanezen jelekkel, de fordított sorrendben zs-sel jelölni.
Bár ezek után a magyar helyesírásban még sok minden változott (pl. megjelent és megszilárdult az ü, ö forma, ill. kialakult ezek hosszú változatának jele is), de a s, sz, z és zs jelölése megmaradt.
![Heltai Gáspár fabulái (1566): az [sz]-t már a ſz jelöli, alakja feltűnően hasonlít a ß-éra.](/media/heltai-gaspar-fabulai-1566-az-sz-t-mar-a-z-jeloli-alakja-feltunoen-hasonlit-a-s-era.png)
(Forrás: mek.niif.hu)
Sajátos következmények
Az újfajta jelölés kialakulása néhány sajátos nyelvi változáshoz is vezetett. Szamárdi község (azóta város) például azzal az indokkal változtatta Zamárdira a nevét, hogy a legrégebbi okiratok így emlegetik, tehát ez a „helyes” forma. (A rossz nyelvek szerint unták, hogy a szomszédos községekben szamárnak csúfolják őket, ezért kaptak a lehetőségen, hogy településük nevét megváltoztassák. A falu neve egyébként valóban a szamár szóból, pontosabban az abból keletkezett Szamárd személynévből ered – a -d itt kicsinyítő képző, tehát eredeti jelentése 'szamárka, szamaracska' –, az -i a mai -é-nek felel meg, a falu neve tehát eredetileg azt jelenti: 'Szamárdé' – nevét bizonyára Szamárd nevű birtokosáról kapta.)
Hasonlóképpen a korai írásmód őrződött meg Zala megye és a Zala folyó nevében: ezek eredeti ejtése [szala], és csupán az íráskép hatására változott meg. Akik a Szalai vagy Szalay nevet viselik, az eredeti formát őrzik.
(Forrás: Fejes László)