Bár már a húsvét közelebb van, mint a karácsony, mégis egy karácsonyi dalra térünk vissza. Olvasónk, András még a bejglisütési szezonban hívta fel figyelmünket a Csordapásztorok... kezdetű dalban megfigyelhető érdekes igekötős szerkezetre:

menjetek elbé gyorsan a városba,
ott találjátok Jézust a jászolba,
elindulának és elbéjutának.
Szűz Máriának jóestét mondának

András zenei műveltségét dicséri, hogy rögtön egy másik nyelvi-zenei párhuzamot is tud hozni Kodály Psalmus Hungaricusából (a felvételen 17:25-től:

ha egy kevéssé megkeseríted,
az égő tűzben elbétaszítod,
nagy hamarsággal onnét kivonszod,
nagy tisztességre ismét felemeled

Rögtön megjegyezzük, hogy a két szövegrészlet azért is érdekes, mert az előbbiben az irodalmi -ban helyében is -ba szerepel, az utóbbiban viszont az irodalmi -ba helyében is -bant találunk. Ennyit az irodalmi norma és a kulturálisan jelentős szövegek viszonyáról, és lássuk, mi a szövegekkel kapcsolatban András kérdése:

ez mi? miért vannak egymás hegyén-hátán az igekötők? hát régen mindent lehetett?!

András ironikus kérdésére komolyan válaszolva azt mondhatjuk, hogy sosem lehetett mindent, és a jövőben sem lesz olyan, hogy mindent lehet. A kommunikáció csak úgy működhet, hogy a nyelvben vannak bizonyos minták, szabályszerűségek, amelyek megszabják, miket mondhatunk – és ezek mit jelentenek. Más kérdés, hogy ezek nem kőbe vésett szabályok, inkább rugalmasan kezelt szokások: ennek köszönhető, a nyelv változatos, és időben is változik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az, hogy egy szóhoz több igekötő kapcsolódik, a mai magyar nyelv alapján furcsának tűnhet, de nem kell messzire mennünk, hogy ilyen példákat találjunk. A szláv nyelvekben, ha nem is általános, de nem is kivételes jelenség, pl. cseh doprovodit [doprovogyit] ’elkísér’ (provodit [provogyit] ’elkísér, körülvezet’, vodit [vogyit] ’vezet, kísér’); orosz надоесть [nadojeszty] ’untat, elege van belőle’,  доесть [dojeszty] ’megeszik, végigeszik’; есть [jeszty] ’eszik’ stb. Bár az angolra nem igazán jellemző az igekötőszerű elemek használata, ezek halmozása előfordul: disentomb ’exhumál’ (entomb ’eltemet’, tomb ’temet’), disentangle ’kibogoz, kigabalyít’ (entangle ’összebogoz, összegabalyít’, tangle ’összebogoz, összegabalyít’), unencumber ’korlátozás alól felold, tehermentesít’ (encumber ’korlátoz, akadályoz, terhel’, cumber ’akadályoz, hátráltat’) – ezek azonban igen különleges eseteknek tekinthetők, és az elemzésük is megkérdőjelezhető.

Ami a magyart illeti, bár korábban előfordult az igekötők halmozása, sosem volt jellemző. Ráadásul úgy tűnik, nem is akármilyen igekötőket halmoztak, hanem éppen az el rendelkezett valamilyen nyomatékosító funkcióval, és kombinálódhatott más igekötőkkel A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának el szócikkében az el a ki és a fel melletti előfordulására van példa.

A négyes metrő Kálvin téri állomása Kodály Psalmus Hungaricusának kottájával
(Forrás: Wikimedia Commons / Varius / CC BY-SA)

A Kiss Jenő és Pusztai Ferenc által szerkesztett egyetemi tankönyv, a Magyar nyelvtörténet már úgy fogalmaz, hogy a halmozott igekötők „első tagja általában az el volt, a második pedig a világos irányjelentésű ki, be és fel”. A fejezet szerzője, D. Mátai Mária a A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. kötetében (690.–692. o.) A nyelvtan 1992-ben, a tankönyv 2003-ban jelent meg. még kissé másképp írja le a helyzetet. Itt olyan példák is szerepelnek, mint az el haza vagy az el oda, de van el beljebb is, sőt, egy más igekötővel alkotott hasonló szerkezetről is tud: meg vissza. Utóbbi esetben azonban az is lehet, hogy a meg ’megint’ jelentésben szerepel, így nem is tekinthető igekötőnek. A nyelvtan egyébként is feszegeti azt, hogy ezekben a szerkezetekben az el sem megszokott igekötői funkcióiban, hanem nyomatékosító elemként van jelen, így nem is biztos, hogy célszerű igekötőnek tekinteni – de még az sem biztos, hogy ez a funkciója igekötői, és nem határozószói szerepéből fejlődött.

Összességében tehát azt állapíthatjuk meg, hogy az igekötő halmozása a magyarra sosem volt jellemző. Az el igekötő fordulhatott elő más igekötők mellett, de az is kérdéses, hogy ebben a helyzetben célszerű-e igekötőnek tekinteni. A Csordapásztorok a 17. század közepén bukkan fel először énekeskönyvben, de szövege minden bizonnyal korábban keletkezett. A Psalmus Hungaricus szövege a 16. század közepén íródott. A szakirodalmi példák leginkább a 14-16. századból származnak. A szerkezet feltehetően ebben a korban élt, majd kihalt.