Ádám nevű olvasónk bonyolult és szerteágazó kérdéssel lepett meg.

Számos olyan igekötős és igekötő nélküli igepár van, amelyek sok szempontból egyazon igének tűnnek, és csak szintaktikai helyzettől függően változik az alakjuk. Például:

(1)	Holnap elutazom. – Hova utazol?
(2)	Leesett a radírom. – Hova esett?

(Sok más példát is lehet találni.)

Az utazik és elutazik, ill. esik és leesik láthatóan ugyanarra a cselekvésre, sőt ugyanarra az aspektusra utalnak (tehát az igekötő nem aspektusjelölő szerepű), csak az eltérő szintaxis miatt különböznek (van-e fókusz). Az lenne a kérdésem: mi értelme annak, hogy ezeket a szótárban két igeként veszik fel, ahelyett hogy csak pl. elutazik címszó lenne, ahol jelölnék, hogy bizonyos szintaktikai helyzetekben ez igekötő nélkül áll? (Az utazik címszó ez esetben átirányítana az elutazik-ra.) Úgy gondolom, ezt a jelentés egyezése is alátámasztja, hiszen most redundancia figyelhető meg a hasonló igék definíciójánál. (Mindezek persze csak az igék egy bizonyos csoportjára vonatkoznak, amelyeknek van egy saját, kvázi „alapértelmezett” igekötőjük: nem állítom, hogy a fentieket ennél szélesebb körre lehetne vagy kellene kiterjeszteni. És persze nem számíthatjuk ide a folyamatos aspektus eseteit, ahol az igekötő nélküli formát nem válthatja fel az igekötős változat.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Megpróbálom egyszerűbben megfogalmazni a kérdést, pontosabban kiemelni a kérdés lényegét: Igaz-e az, hogy a magyarban bizonyos igetöveknek van egy alapértelmezett (angolul: default) igekötőjük, amelyik csak akkor nincs jelen a mondatban, ha a helyét elfoglalja egy hasonló funkciójú másik kifejezés (mint a fenti példákban az el és a le helyét a hova)?

Nicsak! Úgy látom, hogy az átfogalmazásomban már szinte a válaszom is benne van. Hiszen az szerepel a kérdésemben, hogy az igekötő akkor marad el, ha egy hasonló funkciójú másik kifejezés (egy bővítmény) szerepel a mondatban. Ádám példáiban mind a le, mind pedig az el igekötő irányt jelölnek (ha nagyon általánosan is), és azokban a példákban, amelyekben hiányoznak, a hova kérdőszó áll a helyükön, ami szintén irányt jelöl. Olyan igekötős igék esetében, amelyekben nem tudunk az igekötő helyére neki megfelelő funkciójú másik kifejezést tenni, nem lehet elhagyni az igekötőt:

(3)	Holnap felhívlak (telefonon). – # Hova hívsz? (OKMikor hívsz fel?)
(4)	Megszökött a páviánom. – # Hova szökött? (OKMikor szökött meg?)

(A „#” jel, amit általában a „furcsaság” jelölésére használunk, itt azt jelöli, hogy ezek a kérdések persze előfordulhatnak, csak éppen nem megfelelő válaszok a feltett kérdésekre.)

#Hova szökött?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Úgy tűnik tehát, hogy a magyar igekötők egy része (bizonyos igék mellett) őrzi még az eredeti, irányt jelölő funkcióját, legalábbis annyira, hogy irányt jelölő kifejezéssel lehet őket helyettesíteni. Persze más igék mellett ez a funkciójuk már semennyire sem ismerhető fel: így a fel igekötő a hív ige mellett nem irányjelölő szerepű, mint azt a (3) példa mutatja. A (4) példában szereplő meg pedig semmilyen ige mellett nem tölt be ilyen szerepet.

Mindebben semmi rejtélyes vagy különösebben bonyolult nincs. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor megpróbáljuk meghatározni, hogy általában milyen bővítmények játszhatnak igekötőszerű szerepet a magyarban, és milyen igék mellett tehetik ezt. A fenti példák azt mutatják, hogy az irányt jelölő bővítmények ilyenek. De van-e más hasonlóan viselkedő bővítmény is?

Bizony van. Például az eredményre utaló (úgynevezett rezultatív) bővítmények szintén az igekötő helyét foglalják el, vagyis igekötő nélküli igékkel állnak, még akkor is, ha amúgy hasonló jelentésben igekötős igét használnánk:

(5)	Levágattam a páviánom szőrét. – Rövidre vágattad? (# Rövidre vágattad le?)
(6)	Átíratták a lakásukat. – A gyerekeikre íratták? (A gyerekeikre íratták át?)

Mint látható, az „igazi” rezultatív bővítmény, amilyen az (5) példában szerepel, kizárja az igekötő jelenlétét. Ennek az az értelmezése, hogy a tárgy (vagy más esetekben az alany) olyan tulajdonságú lett a leírt esemény folytán, mint amit a bővítmény kifejez. Ebben az esetben: a páviánom szőre rövid lett. A másik példa, a (6) számú, azt mutatja, hogy az igekötő más, nem ilyen tisztán rezultatív bővítmények esetén is elhagyható, de ilyenkor az igekötő meg is jelenhet (persze csak az ige után, hiszen a helyét a bővítmény foglalja el). Ebben a példában a bővítmény (a gyerekeikre) azért nem tisztán rezultatív, mert a lakásból persze nem lettek gyerekek, a bővítmény arra utal, hogy a lakás a gyerekeké lett.

Végül a rend kedvéért azt is megemlítem, hogy formailag más bővítmények is állhatnak igekötőszerű pozícióban:

(7)	Ne zavarj, tésztát nyújtok. (≠ Ne zavarj, kinyújtok.)
(8)	Hülyének nézel? (≠ Odanézel?)

A névelőtlen tárgy és más névelőtlen bővítmények igen gyakran állnak ezen a helyen, a hangsúlytalan ige előtt hangsúlyos pozícióban. Ilyenkor mégsem mondhatjuk, hogy az igekötő szerepét játsszák. Egyrészt azért nem, mert nem váltakozhatnak igekötővel (l. a példák utáni, eltérő jelentésű mondatokat). Másrészt pedig azért nem, mert ezek a bővítmény–ige szerkezetek az igekötősekkel szemben nem befejezett eseményre utalnak.