Olvasóinknak bizonyára feltűnt, hogy a Budapesti Czím- és Lakásjegyzékről szóló cikkünkben a sajnos szó mai szemmel nézve szokatlan szerepet tölt be a mondatban:

E sajnos körülményen a fővárosi bejelentési hivatal megtörtént szervezése és az általános bejelentési kötelezettségnek törvényczikkben történt kimondás által immár segítve van.

Sajnos...
(Forrás: Wikimedia Commons / Jonathan / GNU-FDL 1.2)

E mondatban a sajnos a körülményenhez kapcsolódik, az iskolában a mondatelemzés során azt kellett volna mondanunk, hogy a körülmény minőségjelzője (milyen körülmény?), a szófaja pedig melléknév. Egy másik esetben pedig a melléknevekre jellemző toldalékokat is kap:

Megbízható Czím- és lakjegyzéknek a hiányát valamint a hatóságok, ügyvédek, kereskedők és iparosok, úgy maga a nagy közönség is már évek óta a legsajnosabban érzik.

A leg- és a -bb a felső fok jelei, ezek melléknevekhez és határozószókhoz járulnak. A legsajnosabban ebben a mondatban módhatározó (hogyan érzik?), de ezt az -an képzőnek köszönheti: a legsajnosabb melléknév. (Van, aki az -ant ragnak elemezné, a legsajnosabbant pedig ragos melléknévnek, de ez most érdektelen.)

Sok van, mi sajnos, de az embernél semmi sajnosabb
(Forrás: Wikimedia Commons / Phillip Capper / CC BY 2.0)

Ma a sajnost egészen másképp használjuk. Nem kaphat semmilyen toldalékot, és nem valamelyik mondatszerkezeti egységhez kötődik, hanem a teljes mondathoz kapcsolódik, ráadásul viszonylag szabadon mozog benne:

Sajnos a pogácsát Pista ette meg.

Sajnos a pogácsát Pista megette.

Sajnos Pista ette meg a pogácsát.

Sajnos Pista a pogácsát ette meg.

Sajnos megette Pista a pogácsát.

A pogácsát sajnos Pista ette meg.

A pogácsát sajnos Pista megette.

Pista sajnos a pogácsát ette meg.

^?Pista ette meg sajnos a pogácsát.

^?Megette sajnos Pista a pogácsát.

Látható, hogy a sajnos a mondat elejére kerül – nem kell közvetlenül a mondat elején állnia, de a fókusz mögé már nem kerülhet. (Fókusz az, amit szembeállítunk a mondatban: A pogácsát sajnos Pista ette meg (nem más). Pista sajnos a pogácsát ette meg (nem a bejglit).) Ha a mondat végére kerül, akkor külön dallamegységet alkot, ezt írásban vesszővel jelöljük: A pogácsát Pista ette meg, sajnos. Ugyanakkor látható, hogy a sajnos egyik szórendben sem valamelyik mondatelemhez kapcsolódik: nem Pista, a pogácsa vagy a megevés sajnos, hanem az a teljes állítást minősítjük sajnálatosnak, melyet a mondat sajnos nélkül kifejez. Egyes nyelvtanok módosítószónak, mások mondathatározónak nevezik, olyan szavak tartoznak ide, melyek a mondat tartalmához való viszonyunkat fejezik ki: állítólag, bizonyára, természetesen, kétségtelenül, esetleg, tényleg, esetleg, talán, szerencsére.

Még sajog minden csók...
(Forrás: Wikimedia Commons / Alex / CC BY 2.0)

De honnan származhat a sajnos? A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) szerint a sajnál igével függ össze. Erről úgy sejtik, hogy benne az -n mozzanatos, az -l pedig gyakorító képző, de ezzel kapcsolatban a szótár óvatosan fogalmaz. A saj- tő több régies és nyelvjárási szóban felbukkan: sajtakodás ’jajgatás, sajnálkozás’, sajlódik ’szenved, sínylődik’, sajol ’sajnál’, saval(l) ’sajnál, szégyell, neheztel’, sajdol ’sajnál’. Az azonban, hogy a tő honnan ered, nem világos – talán a sajog ’fáj’ ige tövével azonos, de lehet, hogy az inkább a sajog ’csillog, fénylik’ igével függ össze.

A sajnos nyelvújításkori mesterséges szóalkotással jött létre, legkorábbi előfordulásai mind melléknéviek: 1750 ’fájdalmas, nehezen viselhető, panaszos’, 1782 ’sajnálatos, sajnálnivaló’, 1850 ’kárba veszett’, 1893 ’bűnös’. Ma ismert használata csak 1900-ban bukkan fel először. Hasonlóképpen a ma a sajnos szinonimájaként, informálisan használt sajna is nyelvújításkori alkotás, eredetileg főnév volt, jelentése pedig ’sajnálat, sajnálkozás’. Maihoz hasonló használata 1892-től adatolt.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Sajnos a TESz. nem részletezi, hogyan alakult ki a sajnos és a sajna mai használata. Sejthető azonban , hogy a Sajnos (eset), hogy... típusú mondatok rövidülésével: Sajnos (az, hogy) Pista ette meg a pogácsát. Kezdetben bizonyára érzékelhető volt a mondatdallamban, hogy külön tagmondatról van szó, idővel azonban ez eltűnt.