Nemrég tárgyaltam egy olvasói kérdést, amelyik a településnevekből alkotott helyhatározók problémájáról szólt. Ott említettem, hogy az -n, -ra/-re, -ról/-ről toldalékok használata a magyarországi településneveknek jár ki. De a határon túli magyar települések neveiből ugyanúgy alkotunk helyhatározókat, mint a határon belüliek neveiből, sőt, a határon kívül élő magyarok az „otthonosságuk” miatt sokszor nem magyar településneveket is úgy kezelnek, mintha „itthoniak” lennének. Fogasborz nevű olvasónknak erről a cikkről jutott eszébe a következő kérdés:

A vajdasági magyarok körében is időről időre felbukkannak a helyspecifikus nyelvművelő kérdések. Az egyik ilyen állandóan visszatérő kérdés az, hogy melyik a helyes: Vajdaságban vagy a Vajdaságban? A kérdésfelvetésnek azért lehet létjogosultsága, mert a magyarországi médiumokban rendre az utóbbit használják, bár ezt a változatot a helyi beszélők nem alkalmazzák, sőt – ott tanultam, jól emlékszem rá – az újvidéki BTK magyar szakán sem preferálják, inkább hangsúlyozzák, hogy az „otthonosság” érzete miatt maradjunk a névelő nélküli verziónál (Erdély, Felvidék vagy Kárpátalja mintájára). Nos, indokolható-e ez a tétel?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Világos, hogy a határon kívül élők érzelmileg sokkal erősebben kötődnek az ott beszélt magyar nyelvváltozatokhoz, az ottani úgynevezett regionális köznyelvekhez, mint a Magyarországon beszélt nyelvváltozatokhoz, „otthonosabbnak” érzik őket. Ezek a regionális köznyelvek számos pontban eltérnek a Magyarországon beszélt nyelvváltozatoktól. Véleményem szerint nagyon is indokolt, hogy a határon kívül élők ezeket használják, ne pedig a magyarországi köznyelvi változatokhoz igazodjanak. Tehát bátran mondják úgy, hogy Vajdaságban, ne pedig úgy, hogy a Vajdaságban, hiszen ezt diktálja az a nyelvváltozat, amelyik az anyanyelvük.

(A) Vajdaság
(Forrás: Wikimedia Commons / JanSuchy)

Bár ezzel magára a kérdésre már válaszoltam, érdemes elgondolkozni azon, mi is húzódik meg a kétféle használat különbsége mögött. A településnevekből alkotott helyhatározók problémájával szemben itt nem arról van szó, hogy a névelő használata a tájegység elhelyezkedésétől függ (attól, hogy „itthoninak” tekintjük-e). Például az én anyanyelvemben a legtöbb tájegységre utaló elnevezés határozott névelővel kezdődik (pl. a Kisalföld, a Balaton-felvidék, a Ruhr-vidék, a Grand Canyon). Nem ismerem a vajdasági regionális köznyelvet, de el tudom képzelni, hogy ott ilyen esetekben sokkal kevésbé használják a határozott névelőt, de majd odavalósiak kijavítanak, ha tévedek. Mindenesetre az én anyanyelvemben nem a terület helyétől vagy az ott lakók nemzetiségétől függ, hogy használok-e névelőt, ezért egészen más jelenségről van szó, mint az „itthoni” és a „nem itthoni” településnevek esetében.

A másik lehetőség, hogy a Vajdaság nevet a vajdasági regionális köznyelv nem a tájegységek neveinek mintájára, hanem az országnevek módjára kezeli. Az én anyanyelvemben sincs határozott névelő a Patagónia vagy a Mandzsúria név előtt, pedig ezek sem országnevek, hanem országrészek nevei, mégis azt diktálja az anyanyelvem, hogy az országnevek mintájára, névelő nélkül használjam őket. De ennek sincs köze ahhoz, hogy hol helyezkednek el, vagy kik élnek ott.

Általánosabb szemszögből ez a kérdéskör azzal kapcsolatos, hogy hogyan kezelik a nyelvek a neveket (vagy ahogy az iskolában tanultuk: a tulajdonneveket). Nem is olyan régen írtam a leírások felépítéséről és funkciójáról. Elmondtam, hogy a leírások dolgok azonosítására szolgálnak, vagy azért, hogy a hallgatóság kitalálja, pontosan melyik dologra utal a beszélő (ezek a határozott leírások), vagy csak azért, hogy a beszélő „bedobjon” egy új dolgot, amiről van valami mondanivalója (ezek a határozatlan leírások). Nos, a nevek szerepe szintén az, hogy dolgokat azonosítsunk, de egy kicsit másképpen, mint a leírásokkal.

Míg a leírások tulajdonképpen „körülírások”, az azonosítandó dolog tulajdonságaira támaszkodva teszik lehetővé az azonosítást, addig a nevek a dolgoknak csak egyetlen tulajdonságát, a nevüket használják azonosításra. A beszélő általában feltételezi, hogy a hallgatóság a név alapján azonosítani tudja az illető dolgot. Ha nem, akkor nem nevet használ, hanem leírást: nem azt mondja, hogy Mandzsúria, hanem azt, hogy egy Mandzsúria nevű hely, Kína Mandzsúria nevű része stb. Ezért a nevek a határozott leírásokhoz állnak nagyon közel.

Mandzsuria
(Forrás: Wikimedia Commons / Gisling / GNU-FDL 1.2)

Gondolhatnánk, hogy ha a nevek önmagukban is a határozott leírások szerepét töltik be (Jóska ’a Jóska nevet viselő személy’), akkor semmi haszna, hogy eléjük határozott névelőt tegyünk, tehát nem is találunk nevek előtt határozott névelőt. Hát ez egyáltalán nem így van. A legkülönbözőbb nyelvekben a legkülönbözőbb funkciókban előfordulnak határozott névelők nevek előtt (vagy után, ha a nyelv úgynevezett végartikulusokat használ). Például a magyar nyelvterület elég nagy részén (a keleti és déli területek kivételével) használnak személynevek előtt határozott névelőt annak jelölésére, hogy a beszélő pontosan tudja, ki az a személy, akire utal (pl. a Jóska, a Gyurcsány, az Alföldi Róbert). Már nem élő személyek neve előtt azonban ezeken a területeken is ritkán használnak névelőt (pl. Arisztotelész, Babits, és legfeljebb szakmai berkekben az Arisztotelész, a Babits). Hasonló jelenség sok nyelvben megfigyelhető, például a katalánban és a spanyol egyes nyelvjárásaiban. Határozatlan névelőt csak akkor használunk név előtt, amikor határozatlan leírást képezünk a névből: egy (bizonyos) Schwarz ’egy (bizonyos) Schwarz nevű egyén’.

Nyelvészként én nem csodálkozom azon, hogy a határozott névelő, bár a használata nevek előtt elvileg felesleges lenne, mégis megjelenik. A nyelv ugyanis gyakran használja meglevő eszközeit sajátos funkciókban akkor, amikor a szokásos funkciót az illető eszköz nem képes betölteni. Például a magyarban az eldöntendő kérdéseknek sajátos dallamuk van: az utolsó előtti szótag hangmagassága kiemelkedik (pl. Levitted a szemetet?). Azt gondolhatnánk, hogy ez a dallamminta csak olyan mondatokkal fordulhat elő, amelyek formailag eldöntendő kérdések lehetnek. Például a Levitted a szemetet mondat ilyen (lehet eldöntendő kérdés), míg a Hova tetted a szemetet? nem ilyen (nem lehet eldöntendő kérdés). Mégis ejthetjük az utóbbi mondatot az eldöntendő kérdések dallamával, használhatjuk speciális funkcióban ezt a rendelkezésünkre álló eszközt: Hova tetted a szemetet? Értelmezése: ’tudom, hogy egyszer már mondtad, hova tetted a szemetet, de megmondanád újra?’.

A Rám-szakadék
(Forrás: Wikipedia Commons / Bekey Imre Gábor)

Nagyon sok olyan név van az emberi nyelvekben, amelyik történetileg leírásból vált névvé. Az ilyen nevek esetében gyakori, hogy a névelő megmarad, beépül a névbe. Például az angolban általában nincs névelő az országok nevei előtt, de Hollandia neve The Netherlands, megőrizve az eredeti leírásban (’az alsó, mély vidék’) szereplő határozott névelőt. Sok kifejezés pedig olyan átmeneti állapotban van, hogy nehéz is megmondani, még határozott leírásnak, vagy már névnek lehet-e tekinteni. Ilyen a magyarban például a Rám-szakadék ’a Rám nevű szakadék’ és még rengeteg más. Az átmeneti esetek tömege indokolhatja, hogy a névelő használata sokszor ingadozik, mint a Vajdaság név esetében is. Végül szoktak lenni a neveknek egész (formai vagy jelentéstani) osztályai, amelyek mindig névelővel állnak (valamilyen történeti „véletlen” következtében). Például a magyarban és sok más európai nyelvben a hegységek nevei előtt mindig névelő áll, különösen, ha a név formailag többes számú alak: az Andok, az Alpok, Les Alpes, the Alps. (De magyarul még azok a hegységnevek is így viselkednek, amelyek nem formailag nem többes számúak: a Mátra, az Urál.) És még számtalan sok hasonló érdekességet megfigyelhetünk a nevek névelőzésével kapcsolatban. Hogy csak még egy példát említsek, a franciában az országnevek ugyanúgy mindig határozott névelőt kapnak, mint a magyarban a hegységnevek.