Andi nagyon érdekes jelenségre lett figyelmes:

A minap a következőt hallottam egy ismerősömnél (21 éves lány), miközben tésztát öntött le a barátjával (21 éves fiú): Tartsd egy kicsit eljebb, hogy ne égessen meg. Annyit tudok a fiúról, aki mondta, hogy őzik (makói). Kérdezném, hogy ez valami tájnyelvi dolog, vagy inkább az van mögötte, hogy ez egy olyan nyelvi változás, amit még én nem használok. Mi is ez? Ahogy a névutók postfixumokká váltak, az igekötő most meg „visszanévelősödik”? És ez csak akkor van, ha elválik az igekő az igétől, mint ebben, vagy használják már úgy is, hogy eljebbtartom, eljebblátok, eljebbrontottad? Előre köszönöm szépen a kedves válaszát!

Elsőként: fogalmam sincs, hogy tájnyelvi alakról van-e szó, nincs olyan részletességű felmérés, amiből ez kiderülhetne. Ugyanezért azt sem tudjuk, hogy mennyire elterjedt az eljebb alak. Másodszor: Andi szóhasználatát egy kicsit kénytelen vagyok kijavítani. A névutók ómagyar-kori toldalékká válásának (pl. utu rea > út(u)ra) nem sok köze van ahhoz a változáshoz (ha egyáltalán változásról van szó), amit Andi észrevett. Andi úgy érzi, hogy a két folyamat egymással ellenkező irányúnak tekinthető, mert a névutók elvesztették az önállóságukat, itt viszont mintha az igekötő „visszanyerné” az önállóságát. (A „visszanévelősödik” kifejezést nyilván tévedésből használta Andi, mert az el igekötő határozói jellegű és eredetű, tehát „visszahatározósodásra” gondolhatott.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

De vajon elvesztették-e egyáltalán az igekötők a határozói jellegüket? Én azt gondolom, semmi okunk ezt feltételezni. Inkább a meg igekötőt tekinthetjük kivételesnek, mert önálló határozói használata nincs. De a többit minden további nélkül használhatjuk: – Hova, hova? – El, a haveromhoz. Lehet úgy is okoskodni, hogy itt a kérdés is, a válasz is „hiányos”, amelyekben igekötős igékből elhagyták a beszélők az igealakot. Ez azonban nem változtat a lényegen, az igekötő önálló, határozói használatán. Jól mutatja ezt, hogy a következő mondatok nem képzelhetők el egy párbeszéd kezdetén: – Meg? – Igen, meg, már a múlt héten.

Nos, a határozói használat velejárója az, amit „fokozásnak” szoktak nevezni – nagyon szerencsétlen kifejezéssel: az idegen elnevezések (amelyek ’összehasonlítás’-t jelentenek) jobban megfelel ennek a funkciónak, hiszen arról van szó, hogy két vagy több jelenséget összehasonlítunk abból a szempontból, hogy egy tulajdonsággal milyen fokban rendelkeznek. Ha egy könyvet felrakok a polcra, akkor lehet, hogy egy másikat feljebb, egy harmadikat meg lejjebb rakok: három különböző eseményről van szó, amelyeket összehasonlítottam abból a szempontból, hogy milyen magasságban kötnek ki a könyvek. Nincs is ennél természetesebb.

Andi példája tehát nem azért érdekes, mert az igekötő önálló használatára utal (ez nem új jelenség, a legtöbb igekötő mindig is rendelkezett önálló határozói használattal), és nem is azért, mert arra utal, hogy emiatt „fokozni” is lehet az igekötőket (vagyis van az összehasonlításra szakosodott, hasonlító alakjuk), hanem azért, mert az el igekötőt nem olyasmire szoktuk használni, aminek fokozatai vannak. Ezért nincs is ilyen szakosodott, hasonlító alakja, és ha nagy ritkán valaki mégis szükségét érzi, hogy azt használja, akkor kínjában mondhatja azt, hogy elebb vagy esetleg (a feljebb, lejjebb mintájára) eljebb.

Minél feljebbb, annál eljebb
(Forrás: Wikimedia Commons / Rockrangoon / CC BY-SA 3.0)

Valójában nem tudhatjuk, hogy az eljebb mennyire elterjedt, és hogy előfordul-e az ige előtt is, vele egybemondva, mert írásban (az interneten és a korpuszokban) nem találunk ilyen alakot.  Még az is lehet, hogy a Andi ismerősének egyedi szóhasználata vagy egyszeri találmánya volt.

Az igekötők hasonlító alakjaival kapcsolatban egyéb érdekességeket is találunk. Például az irányt jelölő be, ki, le, fel, ide, oda igekötők hasonlító alakja a nekik megfelelő helyet jelölő határozók hasonlító alakjaként is használatos: beljebb (a ritkább bentebb mellett), kijjebb (inkább, mint kintebb), és így tovább. Még az elnél is kevésbé képzelhető el a fokbeli összehasonlítás az át és a rá esetében (bár az átabb előfordul az interneten). A szét összehasonlító alakjaként hallhatjuk a széjjelebb alakot; az összébb teljesen természetes, és nagyon gyakori a visszább is.