József Attila-díjas költőnk, Lackfi János sok tekintetben modern szemléletű. Itt van például a nyelvhez, nyelvi kérdésekhez való viszonya, amelyet a játékosság, kreativitás és szabadelvűség jellemez. Ezekkel kapcsolatban pedig olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyeken érdemes elgondolkoznunk, főleg, ha nem vagyunk teljesen kibékülve az új keletű, modern kifejezésekkel. Vagy ha utáljuk őket.

Lackfi János
(Forrás: Wikimedia Commons / Thaler Tamas)

„Illetéktelen személy volnék a magyar nyelv mai állapotáról átfogó, statisztikai képet rajzolni” – szögezi le Lackfi János választ adva arra a kérdésre, hogy milyennek érzi a magyar nyelv mai állapotát. Miért érezheti magát illetéktelennek? Miért nem mondhatja, hogy „a magyar nyelv romlik”, vagy hogy „anyanyelvünk veszélyben van”, esetleg hogy „a nyelvünk folyamatosan fejlődik”? – Ha annyian illetékesek ilyesmiben, ő miért ne lehetne az?

Azt is gondolhatnánk, hogy azért nem, mert habár íróként, költőként, és műfordítóként sok nyelvvel kapcsolatos dologgal foglalkozik Lackfi János, de nyelvészettel nem. Így aztán átfogó, objektív képet sem adhat a magyar nyelv mai állapotáról. Ám egy ennél jóval fontosabb dologról is szó van itt. Nevezetesen arról, hogy a nyelvünk állapotának, a nyelvi változásnak vagy egy-egy nyelvi formának a pozitív vagy negatív értékelése éppannyira a szubjektív, mint amikor a spenótról megállapítjuk, hogy finom-e vagy sem. Ha a no para ’ nyugalom’, ’semmi gond’ kifejezést és a hozzá hasonló nyelvi elemeket csúnyának tartjuk, akkor azt is érezhetjük, hogy a nyelvünk romlik. De ez nem egy objektív tény, csupán egy egyéni vélemény. Ugyanúgy, ahogy valaki szerint a macska egy aranyos állatka, míg mások szerint egy undok jószág. De lássuk Lackfi gondolatát a nyelvi változásról!

Csoóri Sándor valamikor egy esszéjében elsiratta a magyar népnyelv kreativitását […] Idézett is egy-két példát, köztük egy életerős öregemberre vonatkozó fordulatot, miszerint „még vénségében is ott csiripoltak a menyecskék a derekában” […] A hierarchikus falusi Magyarországgal valóban összeomlott egy világ, az a tapasztalatom azonban, hogy a népmesemotívumokon keresztül mindez tovább él mai írók-költők tolla alatt.

Még vénségében is ott csiripoltak a menyecskék a derekában
(Forrás: Wikimedia Commons / Kationnok / CC BY-SA 3.0)

A Csoóri által idézett, öregemberre vonatkozó nyelvi forma valóban nagyon tetszetős és kifejező. Az is igaz, hogy manapság nem sokan használják ezt a fordulatot az idős koruk ellenére élettel teli öregemberekre. De ettől még nem lesz kevésbé kreatív a nyelvünk, hiszen sok-sok új és kimondottan leleményes nyelvi megoldást alkot, használ a beszélőközösség. Lackfi is ezt mondja, néhány példát kiemelve:

Amikor ezt hallom: „ne legyél már szenvedőgép”, akkor örülök, mert a nyelvi kreativitás irányába mozdul el a beszéd. Ugyanígy roppant érzékletesnek találom, ha valami „nagyon gáz”, „zsírúj” vagy „vérciki”, esetleg „tiszta gyász”. Ezek pontos és friss metaforák, persze ha túlzásba visszük használatukat, és nem kombináljuk más rendhagyó megoldásokkal őket, nyilván unalmassá válnak. Ugyanígy idézhetjük, ha valaki „vágja”, amit érteni kell, „laza, mint a vizes keksz” vagy „néz, mint Ádám anyák napján”. Persze, ezek csak poénok, de tele életenergiával, útkereséssel. Sokkal jobban díjazom az ilyesmit, mint mikor valaki csak azért használ homályos vagy kevéssé ismert szavakat, hogy a lehető legközhelyesebb fordulatokat építse fel belőlük.

Néz, mint Ádám anyák napján
(Forrás: Wikimedia Commons / Mantogogo)

Az említett, többnyire a szlengbe tartozó példák roppant szórakoztatóak és kreatívak (akárcsak maga a szleng). De persze ez a megnyilvánulás is szubjektív benyomás, akárcsak ennek az ellenkezője. Viszont fontos észrevennünk, hogy nincs is általános érvényű igazságnak, objektív ténynek feltüntetve; ellentétben például azzal a megfogalmazással, hogy „a zsírúj helytelen, csúnya kifejezés”.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Még egy lényeges észrevétel szerepel az idézett szövegrészben. Az utolsó mondat arra világít rá, hogy a nyelvi illem és a nyelvhelyesség nem a helyes-helytelen kategóriákba történő besorolásról szól (vagy kellene szólnia). Sokkal inkább a másik fél – azzal együtt az általa használt nyelvváltozat – tiszteletben tartásáról, aminek többek között része az is, hogy lehetőség szerint nem használunk olyan kifejezéseket, amelyeket ő nem ismer, nem ért. Zárásképp pedig Lackfi János szavaival búcsúzunk, egy apró kiegészítéssel:

Mindenkit arra biztatnék inkább, vegye komolyan, hogy a magyar az anyanyelvünk, és bánjunk úgy vele, ahogy anyjával egy igazi vásott gyermek: nyúzzuk, nyaggassuk és faggassuk, próbálgassuk, hol a tűréshatár! Ne őrizzük, nem fegyenc, ne ápoljuk, nem beteg: hagyjuk, hogy ő vigyázzon ránk!

Csupán annyival csatlakoznánk a találós kérdéshez hasonló felsoroláshoz, hogy ne óvjuk, nem gyerek, és a horgászokra, illetve halkedvelőkre is gondolván: ne tisztítsuk, nem keszeg!

Felhasznált irodalom

Grétsy László (2009): Vallomások: Harminchárom jeles magyar kortársunk gondolatai anyanyelvünkről