1913-ban székesfehérvári eszperantista munkások azzal keresték meg a helyi rendőrfőkapitányt, hogy az érdeklődők számára eszperantó nyelvtanfolyamot tartanának. A bejelentést azonban Sághy Lajos főkapitány – a Pesti Napló 1913. október 2-i számában megjelent híradás szerint – az alábbiakkal utasította el: 

„– Engem nem fognak félrevezetni – mondotta a munkások két küldöttének: Nagy József asztalosnak és Molnár Gyula lakatosnak – én tudom, hogy az eszperantó csak tolvajnyelv, azért találták ki, hogy a gazemberek egymást megértsék rajta. Én ilyen veszedelmes dolgot nem engedek propagálni.” 

Az esetből a magyar parlamentig és még azon túl is elérő botrány kerekedett.

Előzmények

A Népszava 1913. február 9-i számában egy rövid felhívás volt olvasható: az eszperantó iránt érdeklődőket toborozták a leendő „Magyarországi Esperantista Munkások Egyesülete” megalakításához. 

Nem sokkal később meg is alakult a szervezet, ahogy arról a Népszava 1913. február 23-i számában is olvashattak az érdeklődők:

Az egyesület – a hazai eszperantó tankönyvek történetével foglalkozó sorozatunkból már ismerős Polgár Izsó vezetése alatt – számos eszperantó nyelvtanfolyamot szervezett az érdeklődő munkások számára. Hamarosan elkezdődött a szervezet vidéki bázisának kiépítése is. Székesfehérváron Nagy József és Molnár Gyula eszperantista munkások arra gondolnak ekkor, hogy az eszperantó propagálása érdekében nyilvános gyűlést tartanak és tanfolyamot is szerveznek. 

„A tanfolyam vezetésére egyik lelkes eszperantista, dr. Kerekes Lajos városi főjegyző és helyettes polgármester vállalkozott.” – írta a Népszava 1913. október 2-i száma. 

A gyűlést annak rendje és módja szerint a rendőrség felé be is jelentették – úgy tűnt, minden sínen van. Ám ekkor jött Sághy Lajos.

Székesfehérvár non coronat!

Természetesen hiba lenne azt állítani, hogy az eszperantó csak a munkásság körében terjedt.

1911-ben, még a Magyarországi Munkások Egyesülete megalakulása előtt létrejön a Magyar Országos Eszperantó Egyesület is, melynek elnöke – egészen haláláig – Giesswien Sándor keresztényszocialista politikus, az MTA levelező tagja, pápai prelátus és – a történet folytatása szempontjából nem mellesleg – országgyűlési képviselő. 

Az első országos eszperantó kongresszusra még 1912 nyarán, Budapesten került sor, melyet 1913. augusztus 19-21. között követett a második országos eszperantista kongresszus Aradon. 

Az alig egy hónappal későbbi székesfehérvári eseményekhez képest nem árt tudni, hogy pl. Aradon a második országos eszperantó kongresszus alkalmával maga a város polgármestere, Varjassy Lajos mondott megnyitó beszédet, a helyi minorita templomban pedig eszperantó nyelvű istentisztelet is elhangzott. A találkozón 120 külföldi eszperantista is megjelent. 

„Az eszperantó-kongresszusra az ország minden részéből már számosan megérkeztek. A város tele van eszperantó-plakáttal és mindenütt nagy, zöld, ötágú eszperantó-csillagok láthatók. Tegnap nyitották meg az eszperantó-kiállítást, a melyben minden ország képviselve van eszperantó nemzetközi nyelvű könyveivel, levelezőlapjaival, prospektusaival és kereskedők árjegyzékeivel. Érdekesek az eszperantó propaganda-bélyegek, különböző képeslevelezőlapok és egyéb különlegességek. Ma este ismerkedő-est lesz eszperantó-hangversennyel egybekötve. Holnap, Szent István-napján lesz a kongresszus ünnepi megnyitása a városháza dísztermében. Utána a vértanuk szobrának megkoszorúzása, délben diszebéd, délután szakülések lesznek és este eszperantó nyelvü szinielőadás.” – írta a Budapesti Hírlap 1913. augusztus 20-i számában. 

További adalék, hogy 1913 nyarán immáron kilencedik alkalommal került megrendezésre az egyetemes világkongresszus – Boulogne-sur-Mer, Genf, Cambridge, Drezda, Barcelona, Washington, Antwerpen és Krakkó után ezúttal – a svájci Bernben, 1015 résztvevővel, 30 országból.

Mindezek azonban továbbra sem hatották meg Sághy Lajost! 

A botrány

Na de ki is az a Sághy Lajos? 

„Az eszperantóról már mindenki hallott valamit, már mindenki tud róla, hogy nemzetközi nyelv, de még Sághy Lajosról nagyon kevesen hallottak és még kevesebben tudják róla, hogy Székesfehérváron főkapitány. Az eszperantó nemzetközi hírességében igy hát tulhaladta Sághy Lajos vicinális hírét és megtetejezte helyiérdekű nagyságát. Sághy Lajos azonban gondolt egyet és néhány sornyi mondatával egyszerre ott termett, ahol az eszperantó van, mert Sághy Lajosról tudomást kell venni az egész világnak, mindenkinek, aki az eszperantót érti. Ilyen kritikában még nem részesült az eszperantó, amióta megszületett.” – írta a Népszava már idézett 1913. október 2-i számában. 

Elvtársak, vagy nem elvtársak?1902-ben Budapesten alakult meg az első hazai eszperantó szervezet, a Magyar Eszperantisták Egyesülete, amely tevékenységét az ország többi részére is kiterjesztve nevet is változtatott. Végül a szervezet élére 1911-ben sikerült felkérni elnöknek a pápai prelátus, országgyűlési képviselő és keresztényszocialista politikus Giesswein Sándort (1856-1923); a szervezet pedig ettől kezdve Magyar Országos Eszperantó Egyesület. A hazai eszperantó mozgalom e „polgári”irányzata mellett már 1910-ben alakultak kifejezetten munkás eszperantista csoportok is, míg végül 1913-ban Polgár Izsó vezetésével megalakult a Magyar Eszperantista Munkások Egyesülete: ez inkább a szociáldemokraták, a szakszervezetek és általában a munkásság felé nyitott. Miután Nagy József és Molnár Gyula eszperantista munkások a gyűlés iránti szándékukat bejelentették a rendőrségnél, Sághy Lajos székesfehérvári rendőrfőkapitány úgy döntött, magához rendeli a bejelentőket. 

„Nagy József és Molnár Gyula elvtársaink a főkapitány hívására bekocogtattak a hivatalba, ahol szóval is kijelentették, hogy népgyűlést akarnak tartani az eszperantó nyelv tanulóinak verbuválása érdekében, tessék ezt tudomásul venni” – írja a Népszava ugyanott. Fentebb már olvashattuk, miként írt a Pesti Napló a székesfehérvári rendőrfőkapitány páratlan érveléséről – következzék ezúttal egy másik előadás is a történtekről. A Népszava szerint Sághy Lajos e dramaturgiai pillanatban így szólt Nagy Józsefhez és Molnár Gyulához:

„– Vegyék maguk tudomásul, hogy én ezt nem veszem tudomásul.

Elvtársaink csodálkoztak: 

– De főkapitány ur, hiszen ez nem politika, itt nem esik szó Tisza Istvánról. Az eszperantó, kérjük alássan, nyelv, világnyelv, amely –

– Engem ne tanitgassanak. Nagyon jól tudom én, mi az az eszperantó!

És akkor ugy nézett elvtársainkra, mint aki vallat és keresztkérdéseinek hurkában megcsipte a bünöst. 

– Persze, maguk azt hitték, hogy tuljárnak most a főkapitány eszén. Korábban keljenek föl, barátaim. Én tudom, hogy mi az a furcsa nevü istennyila, amivel maguk most előhozakodnak. 

És megint olyan furcsán nézett a csodálkozó emberekre, mintha mondta volna, hogy essetek már térdre és tegyetek töredelmes vallomást. De azok nem estek, hanem végre megkérdezték: 

– Hát mi az eszperantó, instáljuk?

A főkapitány csak ezt várta és előállott a leleplezéssel:

– Mi?! Hát nemzetközi tolvajnyelv! Azért találták ki, hogy a gazemberek egymás közöt ugy beszélhessenek rajta, hogy a rendőr ne értse. Én ilyen nyelvet nem engedek propagálni és az eszperantó-gyülést betiltom. Punktum.”

Ezen – a Švejkből bizonyára sokak által ismert Dub hadnagyot idéző – kijózanító elutasítást követően a Népszava joggal vetette fel az alábbi problémát: 

„Most már arról ne beszéljünk, hogy elvtársaink a népgyülés helyett kénytelenek értekezletet tartani, hanem gondoljuk el, mi volna akkor, ha véletlenül az eszperantó-kongresszust Székesfehérváron tartanák? Mi? Hát az volna, hogy a főkapitány ur a kongresszus tagjait, a világ minden tájáról összesereglett jámbor férfiakat és nőket letartóztatná, mint nemzetközi zsebtolvajokat, akik ezt a tolvajnyelvet beszélik, amit nem ért a rendőr.

Bizonyos, hogy az eszperantisták előtt világszerte hiressé lesz az a magyarországi rendőrkapitány, aki még csak addig jutott, hogy az eszperantó tolvajnyelv, amit elsősorban a detektiveknek kell megtanulniok, hogy adandó alkalommal hasznát vehessék. 

Ha már igy van a dolog, nem ártana, ha a helyettes polgármester a tanitás megkezdése előtt maga elé citálná a főkapitány urat és leckét adna neki az eszperantóról olyan formában, hogy megértse.”

Nincs tudomásunk arról, hogy dr. Kerekes Lajos városi főjegyző és helyettes polgármester, a tervezett székesfehérvári eszperantó nyelvtanfolyam oktatója és Sághy Lajos között történt-e e tárgyban bármilyen jellegű érintkezés, az mindenesetre bizonyos, hogy a székesfehérvári rendőrfőkapitány akciója nem maradt minden visszhang nélkül.

Na, az úgy volt...

Az mindenesetre bizonyos, hogy az eszperantisták és az eszperantó erkölcsi elégtételt kapott akkor, amikor Az Ujság 1913. november 6-i számában arról számol be, hogy „Kozma Andor, Vargha Gábor, Láng Mihály báró és Szász Károly képviselők bejelentették Giesswein Sándor országgyűlési képviselőnek, az Eszperantó Szövetség elnökének, hogy belépnek az eszperantó egyesületbe.”

Több napilap arról is beszámolt, hogy az 1913. november elején ülésező országgyűlés képviselője, a Magyar Országos Eszperantó Egyesület elnöke, Giesswein Sándor interpellációt intézett a belügyminiszterhez Sághy Lajos és az eszperantó ügyében. 

S ha Giesswein Sándor interpellációja nem volna elég, Sághy Lajos nyílt levelezőlapon a következőket kapja Szűcs Lajostól, a szegedi eszperantista egyesület titkárától – ahogy arról a Budapesti Hírlap 1913. november 11-i számában olvashattak a korabeliek: 

„Uram! Néhány millió elvtársam helyett is szükségesnek tartom önt üdvözölni. Mert véleményem szerint a szép eredmény az, ha valaki még mindig nem tudja, mi az eszperantó? Maradjon, Ön, Uram, mindig Egyiptom híres homályában és biztosítom, hogy nem ragad e betegség Önre is és meg lesz mentve mindattól az áldástól, a mit mi élvezünk. Szűcs Lajos, eszperantó-egyesületi titkár, Szeged, Osztrovszki utca 20.”

Sághy Lajos a maga részéről – a Budapesti Hírlap szerint – sértésnek minősítette az esetet, s „ezért az 1879. évi XL. törvénycikk 46. szakaszába ütköző hatóságsértés mint kihágás címen följelentést tett Szűcs Lajos ellen a rendőri büntetőbíróságon. Innen az iratokat áttették a szegedi kihágási bírósághoz, a mely előtt november 24-én fogják ezt az ügyet tárgyalni.”

Ugyancsak a Budapesti Hírlap számol be az ügy folytatásáról a két Lajos, Sághy és Szűcs között: 1913. november 27-i számában a lap arról tájékoztatott, hogy Szűcs „az inkriminált kifejezésekkel Ságit nem mint rendőrkapitányt, hanem mint magánembert illette, azért címezte Sági rendőrfőkapitánynak, hogy a posta biztosabban megtalálja. A rendőrbíróság nem hozott döntést, hanem az ügyet áttette Székesfehérvárra.”

Hogy aztán a székesfehérvári verdikt mi lett az ügyben, sajnos nem ismeretes. Amennyiben olvasóinknak van tudomása az ügy további kimeneteléről, ne habozzanak megosztani tudásukat velünk!

Sándor János belügyminiszter viszont az 1913. év karácsony előtti utolsó ülésszak zárónapján válaszol Giesswein Sándor interpellációjára.

Az Ujság c. lap 1913. december 21-i számában a belügyminiszter válaszának ismertetése során további adalékkal szolgál arról, hogy is volt az a dolog a tolvajnyelvvel.

A lap szerint, miután a munkások tudomásul látszottak venni Sághy Lajos álláspontját, elmondották a főkapitánynak, hogy „a munkásnép soraiban Székesfehérvárott az eszperantó nagyon hódít, a kapitány megkérdezte, mért nem tanulnak azzal az erővel inkább élő nyelveket, a felelet az volt, hogy az eszperantót a gazdák nem értik s ekkor mondta a kapitány tréfásan és átvitt értelemben, hogy ez tehát az ő tolvajnyelvök. A deputátusok tovább beszélgettek és nyilvánvaló, hogy nem is ők magyarázták félre a kapitány megjegyzését, hanem mások, a kik tőlük a dolgot meghallották és közzétették. Ha a munkások valóban sérelmet láttak volna a gyülés betiltásában, föllebbezhettek volna ellene a városi tanácshoz, annál is inkább, mert a város polgármestere és főjegyzője maga is lelkes híve az eszperantónak. Sem a kormány, sem a székesfehérvári városi hatóság nem ellensége az eszperantónak, hiszen Székesfehérvárott a közélet vezetői közül is többen elsajátították, ezek közt a polgármester is.”

Az Ujság ezt követően beszámol a parlamenti ülésszak utolsó napján Giesswein Sándor reakciójáról is, melyet Sándor János belügyminiszter válaszára adott:

Giesswein parlamenti interpellációjának ügye is újabb fordulatot vesz. A Székesfehérvári Friss Ujság 1914. január 8-i számában arról tudósít, hogy a belügyminiszter a parlamenti adok-kapok után leiratot intézett Székesfehérvárhoz, melyben megküldte a Giesswein interpellációjára adott válaszának hiteles szövegét. 

Történt azonban, hogy ez a bizalmas irat valahogy kiszivárgott, mire a polgármester szigorú vizsgálatot rendelt el. 

„A felelősségre vont városi tisztviselő azzal védekezett, hogy az utcán, sétaközben megállította őt egy ujságiró, s közölte vele, hogy a polgármester általa küldi azt az utasítást, hogy a kérdéses leiratot neki nyomban megmutassa.

Az ujságiró azután kiírta a miniszteri válaszból azokat a passzusokat, melyeket önkényesen csoportosítva a főkapitány ellen tudott irányítani és oly tendenciát adott a dolognak, mintha a miniszter a főkapitányt akarta volna megleckéztetni.” – írja a lap.

Ugyanakkor Sándor János belügyminiszter fentebb idézett válaszában valójában ezt nyilatkozta Sághy Lajos eljárásáról:

„Én csak azt akarom konstatálni, hogy ebben a rendőrfőkapitányt hiba, mulasztás nem terheli. Felfogásbeli különbség és egy félreértés volt az egész dolog alapja.”

A lap szerint ugyanakkor azzal, hogy Sándor János az adott esetben megadta volna az engedélyt az eszperantó gyűlés megtartására, jóval liberálisabb álláspontra helyezkedett, mint hivatalbeli elődje.

„Andrássy Gyula gróf volt belügyminiszter ugyanis 1906-ban 122000/III. szám alatt körrendeletet adott ki az oszágos jellegű munkásegyesületek helyi csoportjainak bejelentései körüli eljárás tárgyában és Sághy Lajos főkapitány intézkedése pontosan ennek a rendeletnek szem előtt tartásával történt. 

Az, hogy a jelenlegi miniszter sokkal liberálisabban kezeli ezt a kérdést és hogy ilyen liberális felfogásra utasítja Székesfehérvár hatóságait is, mindnyájunkra nézve örvendetes lehet, de sehogysem tekinthető Sághy főkapitány dezavuálásának, amit csak a szándékos rosszakarat olvashat ki belőle.” – zárul a Székesfehérvári Friss Ujság fentebb már idézett, „Még mindig az eszperantó” című cikke.

Úgy tűnik, ezzel el is csendesedett a vihar az eszperantó és Sághy Lajos ügye körül. De a sajtó csak provokál.

Az újságíró kérdéssel provokál

Amikor már úgy látszott, lecsengett a tolvajnyelv kérdése, Nagy Dezső újságíró 1914. január 7-én a Pesti Hírlapban „A német császár és az esperanto” c. cikkében ellentétbe állítja Vilmos császárt és Sághy Lajost. A cikk szerint a német uralkodó kifejezetten pozitívan nyilatkozik az eszperantóval kapcsolatban. A cikk szerint „a császár maga is tanulmányozta és elég jól bírja és beszéli az esperanto nyelvet, s [...] azt a kijelentést teszi, hogy az esperantista mozgalom mindenkor számíthat az ő hathatós támogatására”. A cikk szerint a császár eltökélt szándéka, hogy az eszperantó „bevonuljon a gyakorlati élet minden terére és ágába.” A cikk szerzője ezek után azzal a költői kérdéssel zárta írását, hogy vajon mit is szól mindehhez Sághy Lajos.

Nagy Dezső újságíró fenti cikkében megfogalmazott kérdésére Sághy Lajos a bíróság előtt keresett elégtételt. 1914. május 19-én több napilap is megírja, hogy Sághy Lajos rágalmazásért feljelenti Nagy Dezsőt a Pesti Hírlap 1914. január 7-i cikkében írtak miatt. A Népszava 1914. május 19-i számában megjelent írás szerint Nagy tagadta bűnösségét; tanúként pedig kérte Molnár Gyula, Nagy József és Giesswein Sándor kihallgatását. A bíróság intézkedik is az ügyben, melyet átad a vizsgálóbírónak. 

Nagy Dezső eredeti írásának megjelenése és az ellene elinduló eljárás kezdete között hónapok teltek el. Az igazságszolgáltatás malmai vélhetőleg a későbbiekben sem őröltek gyorsabban. Hogy mi lett a per vége, a sajtóból nem derül ki: az első világháború kitörése a figyelmet némileg fontosabb kérdések felé irányította; a székesfehérvári rendőrfőkapitány, Nagy Dezső és az eszperantó ügyének lezárására nem találtunk említést. 

Hogy hiányérzetünk azonban ne maradjon, s álljon itt végül egy remek kis anekdota a Népszava 1914. január 31-i számából, Giesswein Sándor és Tisza István miniszterelnök eszperantó ügyében folytatott diskurálásáról, melynek végén a csattanót – természetesen – Sághy Lajos rendőrfőkapitány adja.

„Hogy hívják a székesfehérvári főkapitányt, no? Ki mondja meg? Senki.” E felütés után a szerző az olvasók eszébe is idézi, mi is történt az elmúlt hónapokban az ügyben, majd következik az anekdota, mely szerint a parlament folyosóján maga a miniszterelnök diskurál Giesswein Sándorral egy belpolitikai kérdésben. Az anekdota szerint a miniszterelnök sajnálkozását fejezi ki, hogy Zágrábbal nehezen érti meg magát – s ennek okát abban véli felfedezni, hogy sem a horvátok, sem ő maga nem beszélik Zamenhof nyelvét. 

„Ebben a megjegyzésben nem az az érdekes, hogy így eszperantó nélkül nem boldogultak Tisza Istvánnal a horvátok. Dehogy is nem boldogultak: nagyon is megértették egymást. Az az érdekes, hogy mit gondolhat a székesfehérvári rendőrfőkapitány most, amikor meghallja, hogy Tisza István is az eszperantó után áhítozik? Még megteszi, hogy amikor értesül a miniszterelnök nyilatkozatáról, nagyot csap az asztalra és felugrik: 

– Hát nem nekem volt igazam?!” – záródik a frappáns anekdota. 

Hogy pontosan hogyan is volt ez az eset az eszperantó tolvajnyelvi minősége körül, talán soha nem derül ki. Sághy Lajos neve azonban örökre fennmarad az eszperantó történetében.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése