A társadalmi nemek kutatása (gender studies) napjaink Magyarországán tiltott gyümölcsnek számít. 2018-ban az Emmi és az IM közös rendeletmódosítása törölte az ELTE és a CEU programjában szereplő ilyen irányú mesterfokú képzéseket. Ettől függetlenül a társadalmi nemek változása térben és időben a történettudomány fontos kutatási területe marad ‒ politikai rendszerektől és alaptörvényektől függetlenül.

Összegyűjtöttünk néhány forrást a nő-férfi viszonyról és a nők helyzetéről a magyar honfoglalás és államalapítás körüli időkből. Gardézi ezt írja a 9-10. századi magyar házasodási szokásokról:

A leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb állatot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a leány atyja a vőlegény atyját saját házába viszi, és mindent összegyűjt, amije csak van coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémből és rókamálból, a brokát ruhahuzatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót. [Mindezt] egy szőnyegbe göngyölíti, és a völegény atyjának lovára kötözi, majd hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld neki [a leány atyjának], amire csak szüksége van az előre megállapított vételárhoz: állatot, pénzt, ingóságot, és akkor hazaviszik a leányt. (HKÍF 38.)

Eddig ez nagyon szép, a jövendőbeli feleség akár több állatot is érhet. De mi a helyzet a zsákmányszerző portyákkal? Úgy tűnik, hogy akkor a nőket és a férfiakat egyenjogúan kezelték ‒ válogatás nélkül eladták őket rabszolgának. A Dzsajháni elveszett művét használó szerzők mind ismerik ezt a történetet:

Meg-megrohanják a szlávokat [a magyarok], és addig mennek a foglyokkal a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.h a neve. […] Amikor a magyarok a foglyokkal K.r.h-be érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok [a magyarok] eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat. (HKÍF 34.)

A kalandozó hadjáratokon azonban más is megesett. Egy férfi ‒ Cirill/Konstantin ‒ megúszta a magyarokkal való találkozást:

Aztán visszatért a filozófus a maga útjára. És midőn az első órában imáját mondta, rátámadtak az ugrok, farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni. Ő azonban nem rettent meg, sem az imáját nem hagyta abba, csak [így] fohászkodott: „Uram irgalmazz!”, mivel éppen befejezte ájtatosságát. Ők pedig meglátván őt, isteni parancsolatra megszelídültek és hajlongani kezdtek előtte, és hallván ajkának tanító szavait, békében elengedték őt egész kíséretével együtt. (HKÍF 160.)

Egy nő ‒ Szent Wiborada ‒ azonban az életével fizetett:

Már nemcsak híre szállott a cellában a magyarok jövetelének, hanem azoknak dühe mindenfelől körülárasztotta azt. Az egész tábor prédálásra oszlik szét. Egy eszeveszett, istentől gyűlölt pogány, magához véve hasonló társát, fel akarta gyújtani a szent szűz hajlékocskáját, de az isteni erő eloltotta a lángot. Ezután bejárást keresnek oda, és minthogy nem találnak, a tetőre másznak, és szétszedve a téglákat leereszkednek a nyíláson. Ott találják a szüzet kis oltára előtt, buzgó imádságban. Reá rontanak, leszedik ruháit, csak övét (ciliciumát) hagyva rajta, és három sebet ejtenek a mártír fején, melyekbe az másnap belehalt. Vérének nyoma az övről és a falakról nem volt lemosható. (Honfoglalók fegyverben: 180.)

Szent Wiborada mártírhalála, illusztráció a Deutsche Heiligenleben kódexből, a 15. század közepéről
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-Art)

Egy 13. századi szerző, Kézai Simon a magyar eredetmondában ír a nőrablásról. A kései Árpád-kori szerző leírása ugyan nem a honfoglalás korára vonatkozik, de az Árpád-kori törvények alapján feltételezhető, hogy ez a szokás a honfoglalás korában is létezett.

Ennyit tudunk a honfoglaló férfiak és a nők viszonyáról. Analógiákat keresve kiterjesztjük vizsgálódásainkat a magyarok környezetében megfordult más népekre is, vajon náluk hogy volt ez? Ibn Fadlán 922-ben átutazóban az oguzok földjén járt. A nőkről ezt írta:

Az asszonyaik nem fedik el magukat sem a saját férfiaik, sem mások előtt. Hasonlóképpen a nő nem takar el semmit a testéből senki elől. (Ibn Fadlán: 29.)

Ugyanez a volgai bulgároknál:

A férfiak és a nők közösen mennek le a folyóhoz, s együtt fürdenek meg meztelenül, nem takarva el a testüket egymás előtt. (Ibn Fadlán: 65.)

A házasságkötés az oguzoknál is üzleti alapon ment:

Ha valaki közülük feleségül kér valakit a társától annak családjából, legyen az a lánya, a húga, vagy akárki más, akivel ő rendelkezik, ennyi és ennyi khwárizmi ruháért, amennyiben kifizeti azt, akkor elviheti őt magához. A jegypénz/menyasszonyváltság lehet teve, hátasállat vagy más egyéb. Senki nem szerezhet feleséget, csak úgy, ha megfizette a jegyajándékot, amiben megegyezett a (menyasszony) gyámjával. (Ibn Fadlán: 30‒31.)

És ha nem sikerült a házasság:

Ők nem ismerik a házasságtörést. Ám ha kiderül számukra, hogy valaki effélét cselekedett, akkor azt kétfelé hasítják. Ez úgy történik, hogy két fa ágait összeillesztik, a házasságtörőt az ágakra kötözik, s aztán a fákat elengedik. Így, akit a két fához kötöztek, az kettéhasad. (Ibn Fadlán: 30‒31.)

Ugyanez a volgai bulgároknál:

Semmilyen körülmények között és semmilyen okból nem követnek el paráznaságot. Ha valaki, bárki legyen is az, paráználkodik, akkor négy vaskarót vernek a földbe, akezét és a lábát rákötözik, és egy bárddal kettéhasítják a nyakától a combjáig. Így járnak el a (vétkes) nővel is. (Ibn Fadlán: 65.)

A mostohafiú köteles volt feleségül venni özvegyen maradt nevelőanyját:

Ha egy olyan ember hal meg, akinek felesége és gyermekei vannak, akkor a legnagyobb gyermek veszi őt feleségül, amennyiben nem ő az anyja. (Ibn Fadlán: 31.)

Ibn Ruszta szerint a burtászoknál nagyon más házassági szokások voltak:

Ha egy lány közülük felserdül, az engedelmességet apjának felmondva azt a férfit szemei ki magának, akit akar, míg végre a kérő (a lány) apjához megy, megkéri a kezét és feleségül veszi tőle, ha ugyan (a lány) akarja. (Kmoskó: 205.)

Kalandozásaik során türk testvéreink is a magyarokhoz hasonlóan jártak és bántak el az idegen nőkkel, mint a sajátjaikkal (szegény szlávok…). Fredegar írja a hunoknak nevezett avarokról:

A hunok a tél eltöltésére évente a szlávok közé jöttek, s a szlávok asszonyait és leányait ágyukba vették. (Szádeczky: 173.)

A volgai bulgárok pedig a finnugor nőket rabolták el. Ezt írja Abu-Hámid al-Garnáti 12. századi arab utazó:

…télen olyan nagy a hideg, hogy a fa magától széthasad. A [volgai bulgár] király, amikor ilyen nagy a hideg, a hitetlenek elleni hadjáratra szokott vonulni, rabul ejtve asszonyaikat, gyermekeiket, lányaikat, és elkötözve lovaikat. (Abu-Hámid: 43.)

És ha már a volgai bolgárokról esett szó, említsük meg a normannokat (vikingeket/varégokat/rúszokat) is, akik Kelet-Európában mindenhol jelen voltak. Ibn Fadlán a volgai bulgárok földjén találkozott velük. Részletes beszámolójából megtudjuk, hogy náluk másképp volt, mint a honfoglalóknál: az északi emberek ugyanis asszonyaikkal együtt jártak kereskedni. A nők a bevételből is részesedtek:

Közöttük minden nő odaerősít a keblére egy kis dobozt, amely lehet vasból, ezüstből, rézből vagy aranyból, férje gazdagságától és rangjától függően. Minden kör alakú dobozkában egy boglár található, amelynél fogva egy kést erősítenek a keblükre. A nyakukban arany vagy ezüst nyakláncot hordanak, mivel a férfiak, ha van tízezer dirhamjuk, akkor készíttetnek a feleségüknek egy nyakláncot. […] Így aztán néha egy asszony nyakán számos nyaklánc található. (Ibn Fadlán: 86.)

A vikingek asszonyaikkal utazgattak, ámde rabszolganők áruba bocsátásából éltek. Úgy tűnik, hogy a rabszolgákkal folytatott viszony nem számított házasságtörésnek:

Szép rabszolgalányok vannak velük, akiket a (rabszolga)kereskedőknek szánnak. […] Előfordul, hogy ha egy kereskedő tér be hozzájuk, hogy valamelyiküktől egy rabszolgalányt vásároljon, akkor úgy adódhat, hogy az éppen azzal közösül, s nem engedi azt el, amíg nem elégítette ki a vágyát. (Ibn Fadlán: 87.)

Ha egy gazdag ember meghalt, a temetési szertartás során egyik rabszolgalányát is megölték. Ibn Fadlán látta és hűen leírta az eseményeket (Ibn Fadlán: 91‒99.). A történeti forrásokat összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a honfoglaló magyarságra is jellemző prefeudális nomádállami viszonyok között az idegenek ellen folytatott hadjáratok (az adószedés primitív, állam előtti megjelenési formái) általában együtt jártak a helyi nők többrendbeli sérelmével: erőszakos birtoklásával, avagy rabszolgának való elhurcolásával. Otthon sem volt sokkal jobb: a leányok nem választhattak párt maguknak, ezt a feladatot általában apjuk vállalta magára. A házasságtörést keményen büntették. A feleség vagy a feleségek egyéb jogairól nem sokat tudunk, erről érdemes lesz majd későbbi forrásokból tájékozódnunk. Előtte azonban térjünk rá a régészeti leletekből levonható következtetésekre.

Leányrablás ‒ Boldog Zoltán képe (A honfoglalók műveltsége. 2018, Budapest: 65.)

A honfoglaló magyarok temetőiben a sírmellékletek alapján megfigyelhető az elhunytak társadalmi státusza: voltak köztük gazdagok és voltak szegények. Ez természetesen érvényes a nőkre is. A díszes ruhában, fegyverével és lovával eltemetett férfi mellett gyakran ott nyugszik egy gazdag nő is ‒ szép ruhában, felcicomázott lovával együtt. A gazdagság forrása a kalandozó hadjáratokból származott. Ezt bizonyítják a sírokban talált messziről hozott pénzérmék is. Az egyik leggazdagabb női sírt még 1889-ben találták. A szeged-bojárhalmi temető 3. sírjában eltemetett nő ruháját 272 darabból álló ékszerkollekció (karperecek, gyöngyök, gyűrű, ruha- és övvdíszek) díszítette. A Nomád Együttműködés Rendszerében (értsd Európa kirablásában) érdekelt elit női részesültek a vagyonból. Azt azonban nem tudjuk, hogy ténylegesen is birtokolták-e a nekik átadott vagyont.

A honfoglalás korának nő-férfi viszonyát, a nemek társadalmi szerepét először László Gyula kutatta A honfoglaló magyar nép élete című korszakos művében (Bp. 1944). Néprajzi párhuzamok alapján próbálta rekonstruálni a nők és a férfiak helyét a korabeli társadalomban, a különböző típusú munkatevékenységekben, valamint az élet és a halál terein: a jurtában és a temetőben. A család élete című részben ilyen fejezetcímeket találunk: A nevelés, A házasság, a Munka, varázslat, művészet című részben pedig külön olvashatunk az asszonyok és a férfiak dolgáról. László Gyula már akkor a gender studiest művelte, amikor ennek a tudományágnak még neve sem volt. A Magyarságkutató Intézet elkötelezettségét mutatja a társadalmi nemek kutatása iránt, hogy az intézet egyik részlege a László Gyula Kutatóközpont és Archívum nevet viseli. Ennek alapján jó esély van rá, hogy az intézet által a honfoglalás koráról készülő filmsorozat külön epizódban tárgyalja majd a nemek társadalmi szerepét. A genderkutatásnak azonban nemcsak a honfoglalás korára kell kiterjednie ‒ a magyarságkutatásnak minden korszakban együtt kell járnia a társadalmi nemek kutatásával (gondoljunk pl. nemzeti történelmünk kiemelkedő női szereplőire).

A nők és a férfiak helye a házban és a jurtában ‒ László Gyula rajza (A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1988: 185.)

Az Árpád-házi királyaink által hozott törvények a nők és a férfiak társadalmi szerepéről és helyzetéről olyan információkat is tartalmaznak, amelyek a korábbi forrásokból hiányoznak. A 11-12. századból Szent István két, Szent László három, és Könyves Kálmán két törvénykönyvét ismerjük. István első törvénykönyve szerint mindenkinek szabadságában áll vagyonát felosztani, és vagyonából feleségének és lányainak is juttathat. A gyilkosságért 110 aranyat kell büntetésként fizetni. A feleséggyilkosság árát külön szabályozta. A büntetés progresszív volt: az ispánok ötven tinót fizettek az asszony rokonainak, a népből valók azonban csak ötöt. A 18. paragrafus rendelkezett a szabadosokról: ők azok a rabszolgák, vagy szolgálóleányok, akiket uruk szabadsággal ajándékozott meg. Szent István törvénykönyve az özvegyi jogokról is rendelkezett. A korábbi szokásokkal szemben kimondta, hogy a gyermekeivel özvegyen maradt nő nem kényszeríthető újabb házasságba. Az özvegy életében szabadon rendelkezhetett egykori férje vagyonával, de halála után az visszaszállt férje rokonságára. A 27. paragrafus progresszíven büntette a leányrablást. Ezek szerint akkoriban ez nem számított ritkaságnak.

A törvény a nő-férfi viszony további területeit is szabályozta: tilos volt más rabszolgájával viszonyba bonyolódni, mert ismétlődés esetén ez a szabadság elvesztésével járhatott. Tehát a saját rabszolgával nem volt tilos. Ha egy asszony lopott, az utálatosabb bűn volt, mint ha egy férfi.

A későbbi törvénykönyvek részletesebben tárgyalták a lopás különböző változatait, de továbbra is külön kezelték és súlyosabban ítélték meg, ha egy nő lopott. A honfoglalás korát tárgyaló források foglalkoztak a házastársi hűtlenséggel is. Amint fentebb látható, az oguzok és a volgai bulgárok nem tettek különbséget a paráználkodók között: nemtől függetlenül csúnya halálra ítélték őket. A Szent László korabeli egyházi zsinat azonban úgy döntött, hogy a házasságtörő asszony meggyilkolásáért nem jár evilági büntetés. Ha a nő rokonai netán tagadták volna a házasságtörést, akkor bíró elé vihették az ügyet. A család ugyan visszaszerezhette a becsületét, de a nő ettől még meghalva maradt. A férj azonban, ha leküzdötte hirtelen felindulását, és asszonyát életben hagyta, akkor bíróság elé vihette megcsalatását, és akár meg is bocsáthatott a vétkezőnek. A törvényekben nyoma sincs annak, hogy a férfiakat büntették volna a csábításért. Bűnhődnie csak az elcsábítottnak kellett (körülbelül itt tartunk ma is).

Abu-Hámid al-Garnátinak a volgai bulgárok nőrablási szokásait megörökítő megfigyelését fentebb már idéztük. Nevezett szerző II. Géza uralkodásának idején nálunk is járt. Élményei teljesen egybevágnak a korábbi forrásokban olvasható adatokkal. A férfiak és a nők társadalmi helyzete a honfoglalás korához képest semmit sem változott. Szöveggyűjtésünk lezárásaként Abu-Hámidnak a magyarországi viszonyokat ismertető leírásából idézünk:

Egy szép rabszolganő tíz dinár, de azokban az időkben, amikor hadjáratot vezetnek valamelyik ellenséges ország ellen, akkor egy jó rabnő vagy rúmi [bizánci] rabszolganő már háromért is kapható. Vettem egy rabságban született rabszolgalányt (ágyasnak) ‒ akinek az apja, anyja és a testvérei is (itt) éltek ‒ az urától tíz dinárért. Tizenöt éves lány, szebb, mint a hold, fekete hajú és szemű, bőre fehér, mint a kámfor. Ért a főzéshez, varráshoz és a számoláshoz is. Vettem egy másik rúmi lányt is, nyolcéves és öt dinárba került. […] Született tőle egy fiúgyermekem [az idősebbtől], de meghalt. Felszabadítottam, és a Marjam nevet adtam neki. Szerettem volna magammal vinni Szadzsszínbe, de féltem, hogyan fogadnák őt Szadzsszínben élő török rabnőim, akiktől a gyermekeim születtek. (Abu-Hámid: 58‒59.)

Felhasznált irodalom

 HKÍF: A honfoglalás korának írott forrásai. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7. (Szerk. Kristó Gyula) 1995, Szeged.

Honfoglalók fegyverben: Honfoglalók fegyverben. Magyar őstörténet 3. Szerk. Petkes Zsolt – Sudár Balázs) 2015, Budapest

Ibn Fadlán: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. (Ford., komm. és utószó: Simon Róbert) 2007, Budapest

Kmoskó: Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom. I/1. Magyar őstörténeti könyvtár 10. 1997, Budapest

Szádeczky: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. Magyar őstörténeti könyvtár 12. 1998, Budapest

Abu-Hámid: Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet és Közép-Európában. 1131–1153. (Közzétette O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt) Budapest, 1985.