Bizonyos időközönként meg szoktuk írni, hogy nagyon kedves dolog félteni a magyar nyelvet, de elég indokolatlan. A nyelvek ugyanis, amíg széles körben és sokféle helyzetben használják őket, nem halnak ki. Elromlásuk vagy megcsúnyulásuk emlegetése pedig nem értelmezhető, teljesen szubjektív ítéleten alapuló riogatás. Hogy a magyarral kapcsolatban újra és újra fölmerülnek az aggályok, nem csodáljuk, mégsem világnyelv a miénk, bár azért „kis nyelvnek” nem lehet mondani. De hogy az angollal kapcsolatosan is emlegetik ezt a veszélyt, az azért már erőteljesen a vicc kategóriába sorolható. Nemrégiben nyújtottunk olvasóinknak egy összefoglalást, de a téma kimeríthetetlen. A legutóbbi feltevések szerint például az internet, a csetelés, az amerikaiak vagy éppen a fiatal generáció lesz az, ami porba dönti az angol nyelvet. A gondolat azonban nem új, az idők során mindig leselkedett rá veszély: most az io9 gyűjtött össze tíz dolgot, ami a történelem folyamán fenyegette az angol nyelvet, de láthatóan mégsem nyuvasztotta ki. Mi két részletben közöljük az izgalmas listát.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. A normann hódítás

Elsőként érdemes említeni a legnagyobb parát, ami az angol nyelv történetében valós veszélyt jelentett: a normann hódítást. 1066-ban Hódító Vilmos elfoglalta Angliát, és követelte az angol trónt. Vilmos, Normandia hercege franciául beszélt, angolul nem tudott. Hódítása után az állami hatalom és az ügyintézés nyelve a francia lett. Az angol azonban nem tűnt el, de használata bizonyos, igen fontos területekről kiszorult. A királyi udvar századokon keresztül nem beszélt angolul, csak franciául és/vagy latinul.

Nem csoda hát, hogy a korabeli írástudók igencsak féltették az angol nyelvet még 300 évvel a hódítás után is. Az első életrajz, ami a 12. századból maradt fönn, és William Marshal lovagnak, Pembroke earljének az életét írja le, francia nyelven íródott. De attól még, hogy az udvar emberei és a nemesek franciául beszéltek, a jobbágyok maradtak az angolnál. Így a 14. században az angol nyelv újra el tudott terjedni a felsőbb körökben is.

Hogyan kapott erőre az angol a 14. században? – Ebben számos tényező közrejátszott, például az, hogy a klérus tagjai közül sokan meghaltak a pestisjárvány idején; hogy a felkelések, lázadások nyelve az angol volt; hogy sok vegyes házasság köttetett, ahol a gyerekek kétnyelvűként nőttek föl, és a családok generációkon keresztül kétnyelvűek maradtak. Végül II. Richárd 1377-ben tette újra az oktatás és az ügyintézés nyelvévé az angolt; ő volt az első uralkodó a normann hódítás óta, aki angolul igazgatta az országot.

Persze az évszázadok során az angol meglehetősen sokat változott: Hitvalló Eduárd nyelve nem azonos Chaucer nyelvével. Az angol rengeteg szót vett át a franciából,később pedig az arabból az évek során, mégis angol maradt.

2. Az idegen szavak

Az angol nyelv beszélői és féltői között is akadtak puristák, akik leginkább az idegen szavaktól, a jövevényszavaktól, az átvételektől féltették az angol nyelvet. Ami azért is különösen érdekes, mert az angolra szókincsre nehéz másképp gondolnunk ma már, mint egy jórészt innen-onnan átvett jövevényszó-gyűjteményre. A vikingektől a normannokig mindenkinek a nyelve átvételekkel fenyegette az angolt, és tényleg aggódtak ezen többen is.

Egy 14. századi bencés szerzetes, Ranulph Higden volt az egyik első aki a dán és francia átvételek miatt panaszkodott, mondván, hogy azok sértik, összezavarják a nyelvet, és idegenné teszik a hangzását. Vicces, hogy saját panaszait is leginkább csak jövevényszavak segítségével fejezhette ki: a ’nyelv’ például a francia language átvétele az angolban.

3. A könyvnyomtatás

A könyvnyomtatás megjelenése rengeteg aggodalomra adott okot. Körülbelül úgy lehet elképzelni, mint ahogyan az elmúlt évtizedben az internet elterjedése is sokakban félelmet kelt. Sokan panaszkodtak a nyomtatás terjedése miatt; volt, aki egyenesen azt állította, hogy a szövegek kézi másolása jellemesebbé teszi az embert, illetve, hogy a könyvnyomtatással vége lesz a szerzetesi életformának. Mások azon aggódtak (jogosan), hogy így könnyebb elterjeszteni az eretnek tanokat.

Angliában William Caxton vezette be a könyvnyomtatást; neki vastagon meggyűlt a baja a nyelvvel és a helyesírással. Nemhogy egységes helyesírás nem volt, de még egyetlen, egységes angol nyelv sem. Mindenki a maga változatát használta – egymástól radikálisan eltérő helyesírással és kiejtéssel. Nem csoda, hogy nem sokkal az első nyomtatványok megjelenése után Caxton rengeteg kritikát kapott, hogy ezt vagy amazt a szót miért éppen úgy írta, ahogy.

Caxton azonban nem nyelvőr volt, hanem üzletember; volt olyan hely – például a királyi család –, ahonnan azonnal elfogadta a kritikát, és korrigálta a kifogásolt írásformákat. Másokkal viszont nem sokat törődött. A nyomtatás elterjedésével azonban nagyon változatos írásformák terjedtek el viszonylag széles körben. Emiatt sokan aggódtak, visszasírván a kézi könyvmásolást, amely – szerintük – sokkal kevesebb hibát tartalmazott.

4. A latin és görög szavak

Az angoloknál is volt a magyar nyelvújításhoz hasonló célú mozgalom. A reneszánsz idején sok tudós úgy gondolta, hogy az angol nyelv nem kellőképpen fejlett ahhoz, hogy tudományokat műveljenek rajta. Éppen ezért a 16-17. század folyamán a klasszikus latinból és görögből átvett kifejezésekkel akarták pótolni mindazt, ami az angolból hiányzott a tudósok és a gondolkodók számára. Több ezer szót és kifejezést próbáltak ebben az időben meghonosítani, így lett angol szó például a chaos (’káosz’), a specimen (’minta’) vagy a lexicon (’szótár’).

Ez a nyelvújítási mozgalom azonban nem nyerte el mindenkinek a tetszését. Ebből alakult ki az úgynevezett Inkhorn Controversy ('tintatartóvita'), amelyben a puristák amellett érveltek, hogy nincs szükség a klasszikus nyelvekből átvett szavakra, kifejezésekre. A nyelvújítás hívei azonban mind több és több latin és görög mintára létrehozott kifejezést alkottak – így sok olyat is, amelyek igazán nem gyökeresedtek meg, és gyorsan kikoptak a használatból.

5. Shakespeare

I. Erzsébet és VI. Jakab kora igen izgalmasan alakult az angol nyelv szempontjából: olyan költőóriások jelentek meg, mint Marlowe és Shakespeare. Kiemelkedő művészetük megmutatta az angol nyelv erejét és rugalmasságát. De ez sem volt mindenkinek az ínyére. Az 1600-as években voltak olyanok, akik szerint Shakespeare túl messzire ment: nyelve túl díszes, túl robusztus.

Ma úgy gondolunk Shakespeare korára, mint az angol nyelv aranykorára. A kortársak azonban nem így látták: Thomas Sprat 1667-ben például azt írta, hogy Shakespeare nyelve túl retorikus, túl sok metaforát használ és ezzel rontja az angol nyelvet. Szerinte jobb lett volna visszatérni a korábbi egyszerűséghez és tisztasághoz (a későbbi püspök nem kedvelte a klasszikus nyelvekből átvett szavakat sem).

Később John Dryden azzal kritizálta meg Shakespeare-t, hogy gyenge a nyelvtana. Szerinte a 17. században helyesebb nyelvtannal beszéltek, mint Shakespeare. Lehetséges azonban, hogy az volt csak a baj, hogy Shakespeare nem az ő nyelvváltozatát beszélte...

Forrás

10 Things People Once Complained Would Ruin The English Language

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése