Jókai Anna a kortárs irodalom egyik ismert alakja. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, számos irodalmi díjat elnyerő költő- és írónő prózái és lírai művei mellett nyelvészeti témákkal kapcsolatban is szívesen fejti ki véleményét. A magyar nyelvvel kapcsolatos gondolatai első ránézésre nyelvművelői ihletettségűnek tűnhetnek, de ha alaposabban szemügyre vesszük őket, rájövünk, hogy nem egészen azok. Viszont ehhez bele kell mélyülnünk Jókai Anna gondolat- és metaforavilágba.

Jókai Anna
(Forrás: Wikimedia Commons / Vadas Róbert (Vadaro) / GNU-FDL 1.2)

Miután Jókai Anna Grétsy László körkérdésére adott válasza elején leszögezte, hogy a nyelv nem cél, hanem eszköz (többek között az önkifejezésünkre), az anyanyelvünket az identitásunk alapjának nevezi. Erről már mi is írtunk, kicsit tudományosabban ugyan, azt hangsúlyozva, hogy a nyelv nem csupán a kommunikációnak az eszköze, hanem identitásjelölő funkcióval is bír. A két állítás persze nem teljes mértékben azonos. Jókai Anna szerint nyelvünk az identitásunk alapja, mi pedig azt állítjuk, hogy a nyelvünk az identitást is kifejezi. A különbség annyi, hogy a nyelven kívül még sok más dolog is az identitásunk, az önazonosságunk része (pl. szokásaink, hiedelmeink). Ám akár így, akár úgy fogalmazunk, a nyelv egyik fontos funkciója az identitásunk kifejezése, másképpen: a nyelv az identitásunk egyik kifejezőeszköze. Akárcsak azok a nagyszerű költői képek és alakzatok, melyeket Jókai Anna a továbbiakban használ:

Minden nyelv szolgálja a gazdáját, öltözteti-csillogtatja azt is, ami nem igaz, nyíltan nem lázadhat a használója ellen, legfeljebb finoman árulkodik róla – annak, aki a silányságot már képes kihallani. A nyelv a gondolat, érzés, akarat megtestesülése – önmagában sem föl nem szárnyalhat, sem el nem aljasulhat. Mindig a beszélő teremtőereje van mögötte; annak minősége szabja meg szépségét, csúfságát, erejét vagy éppen halványságát.

A ruha sok tekintetben hasonlít a nyelvhez: szolgálja a gazdáját, öltözteti-csillogtatja azt is, ami nem igaz
(Forrás: Wikimedia Commons / Eva Rinaldi / CC BY-SA 2.0)

A megszemélyesítés igen fontos nyelvészeti kérdésekre reflektál. A lényeget az utolsó két mondat rejti, bár kissé kétértelműek a sorok. Az egyik lehetséges értelmezés azon a nyelvi tévhiten alapszik, hogy a beszélő egyes központi tulajdonságáról (pl. műveltségéről) sokat elárul az, hogy hogyan beszél, milyen nyelvváltozatot használ. A „beszélő teremtőereje” ilyen értelemben a nyelvhasználó által használt nyelvi formákat jelenti, amik az adott nyelv szépségét vagy csúfságát adhatják.

Ezzel ellentétes az említett rész azon értelmezése, hogy a „beszélő teremtőerejét” a nyelvhasználói attitűdökkel, absztrakciókkal, az emberek nyelvvel kapcsolatos gondolataival azonosítjuk. Ebben az esetben az írónő vélekedése azt sugallná, hogy a nyelv szépsége vagy épp csúfsága csupán szubjektív, személyfüggő vélemény (pl. valakinek tetszik a palóc nyelvjárás, valakinek meg nem). Ám ha őszinték akarunk lenni, sajnos azt kell mondjuk, hogy Jókai Anna nagy valószínűséggel a az előbbire gondolt. De lássuk, hogy mi mindent gondolt és írt még:

A nyelv ritka pillanatokban felszabadítja magát eszköz-mivoltából, a bajmolódó íróembert megsegíti. Író és nyelv viszonya ezért sokkal szorosabb, sokkal végzetesebb, mint bármely más művész kapcsolata a nyelvével. […] Az író számára azonban a nyelv a személyiségének, énjének meghosszabbítása, a mű létrejöttének behelyettesíthetetlen, pótolhatatlan feltétele.

Illusztrációt is kapunk hozzá:

Egy példamondat: „Szivi, júliban tépjünk át Olaszba” – sokat elmond a beszélőről. Szinte látom. Majdnem biztos, hogy cukorka-lapát alakú zöld műkörme van. Vagy a pólóingén mikiegér motorozik. „Kedvesem, az idén látogassunk el Itáliába” – ez egy sápadtszőke, vegetáriánus hölgy. Vagy egy selyempapír gyűröttségű, idősödő úr, az ingnyakába tűrt puha sállal.

Tépjünk át Itáliába!
(Forrás: Wikimedia Commons / Mnemoc / GNU-FDL 1.2)

Az érdekesség, hogy első olvasásra nagyon úgy tűnik, mintha az írónő bizony a különféle nyelvi formák alapján következtetne a nyelvhasználó személyiségére. Azonban ez nem egészen így van. Inkább afféle játékról van itt szó, aminek lényege az írói tevékenység leképezése, az alkotás folyamatának leírása. Hiszen az író számára az egyik legfontosabb eszköz karaktereinek megformálására a különféle nyelvhasználatok váltogatása, személyekhez illesztése. Természetesen ez is egyfajta nyelvi ideológiát és előítéletet rejt magában. Ám van egy apró, de annál lényegesebb különbség az ehhez hasonló nyelvi tévhitekhez képest. Nevezetesen, hogy a nyelvhasználat külső tulajdonságokkal van összekötve. Ez igen ritka, ugyanis általában az szokott történni, hogy az emberek a belső tulajdonságokat (műveltség, intelligencia) társítják a különféle nyelvváltozatokhoz. Úgy vélik, hogy aki azt mondja, júli, az biztos buta. Ezzel szemben Jókai Anna azt írja, hogy aki júli formát használ, annak a pólóingén mikiegér van. Hogy a két információból, a ruházatból és a használt nyelvi formából mi hogyan következtetünk egy belső tulajdonságra, már más kérdés.

Végezetül lássuk mi indokolta cikkünk címét, nézzük mit ír Jókai Anna a bűvészet és a művészet kapcsolatáról vagy inkább különbségéről:

A bűvész figyelmeztet: ne próbálkozzatok, nektek, ti többiek, úgyse sikerül! A művész akarva-akaratlan követésre hív. A bűvésznek trükkje van, amit megtart magának. A művésznek titka van, amit megoszt.

Valahogy így van ez a jó és a nem jó nyelvművelőkkel is. A nem jó nyelvművelő feketelistát készít a szerinte kerülendő, megvetendő kifejezésekről, ezáltal lépten-nyomon – ha csak burkoltan is – azt hangsúlyozza: ti rosszabbul tudjátok, mint én. Ezzel azt éri el, hogy a többiek nem is nagyon próbálkoznak, mert félnek, hogy rosszul mondják, rosszul használják az anyanyelvüket (ez a nyelvi bizonytalanság). A jó nyelvművelő viszont megosztja a titkát: mindenki jól használja az anyanyelvét, csak mindenki másképp.

Forrás

Grétsy László (2009) Vallomások: Harminchárom jeles magyar kortársunk gondolatai anyanyelvünkről