Mi, emberek szeretjük élesen szembeállítani egymással az állati és az emberi képességeket. Annál is inkább, mivel a legtöbb ilyen kognitív összehasonlításból mi jövünk ki jobban – persze csak ha a saját képességeinket vesszük etalonnak, és ahhoz mérjük, hogy ezek közül mire képesek, és mire nem képesek az állatok. Azt azonban már ritkábban szoktuk megvizsgálni, mi az, amire egyes fajok egyedei képesek, míg az ember nem. Gondoljunk csak az ultrahangokkal történő kommunikációra: abban minden olyan faj, amely képes érzékelni ezeket, lenyom minket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hasonló a helyzet abban az esetben, amikor az állati kommunikációt és az emberi nyelvet hasonlítjuk össze. Szeretjük az emberi nyelvet élesen szembeállítani az állati kommunikációs rendszerekkel: a madarak énekével, a hangyák feromonjaival vagy a méhek táncával. És persze a klasszikus szembeállítások többnyire meg is állják a helyüket. Az emberi nyelv jelrendszere valóban önkényes szemben az állati kommunikáció hasonlóságon alapuló, ikonikus jeleivel. Az emberi nyelv valóban végtelen számú lehetőséget tartogat a nyelvtan kombinációs szabályai révén, míg az állati kommunikációs rendszerek végesek. Az ember valóban képes külső ingerek nélkül beszélni bele a világba, az állatok ilyet nem tesznek, csak akkor kommunikálnak, ha „muszáj”, ha valamilyen külső inger erre készteti őket. Az emberi nyelv változó rendszer, az állati kommunikációs rendszerekben ilyesmiről nem tudunk.

Természetesen ezekből az ellentétekből is sok mindent megtudunk az emberi nyelv tulajdonságaira nézve. De még érdekesebb a helyzet, ha azt vizsgáljuk, hogy miben hasonlítanak ezek a rendszerek. Ugyanis az állati kommunikáció sajátosságaiból következtethetünk az emberi nyelv kialakulásának állomásaira.

Csimpánz
(Forrás: Wikimedia Commons / Ikiwaner / GNU-FDL 1.2)

Erről a kérdésről hangzott el egy igen érdekes előadás május 7-én Debrecenben a Debreceni Egyetem Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoportja szervezésében. Az előadás készítői Kis Anna, az ELTE-TTK Etológia Tanszékének munkatársa, Miklósi Ádám, az MTA munkatársa és Topál József, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének kutatója. Ahogyan látható, az előadás összeállítói különböző tudományterületeken dolgoznak, amelyek mind kapcsolódnak az állati kommunikációs rendszerek kutatásához, megértéséhez.

Az előadásban kétféle tesztállat, a kutya és a csimpánz képességeit és kommunikációs viselkedését vetik össze az emberével (ez az úgynevezett komparatív megközelítés lényege). Miért pont a kutya és a csimpánz? – A válasz egyszerű: az előadás készítői arra voltak kiváncsiak, hogy a kommunikációhoz szükséges különböző képességek megvannak-e az emberhez evolúciósan legközelebb álló fajnál, a csimpánznál, illetve az embertől evolúciósan távol álló, de környezetében nagyon hasonló fajnál, a kutyánál. Ezeknek a vizsgálatoknak a segítségével megtudhatjuk, hogy egy-egy releváns tulajdonság az evolúció során megközelítőleg mikor alakulhatott ki, illetve, hogy a környezet mennyiben felelős egy-egy tulajdonság megjelenéséért.

Mielőtt megnéznénk, hogy mi a helyzet a kutyákkal és a csimpánzokkal, szögezzük le, hogy a nyelvvel, illetve általánosabban, a kommunikációval kapcsolatos képességek az egyedek többségében az agy bal féltekéjében lateralizálódnak. És ez nemcsak az emberre igaz, hanem a kutyákra és a csimpánzokra is, sőt még más, fejlettebb idegrendszerrel rendelkező állatokra is. Rögtön megvan az első közös pont. Lássuk, miben hasonlítunk még az állatokhoz!

Az előadás számos olyan majomkísérletet mutat be, amelyeknek az a tanulságuk, hogyha beszélni nem is, de valamiféle, az emberihez hasonló kommunikációra igenis megtaníthatók a csimpánzok. (Beszélni azért nem tudnak, mert a hangképző szerveik nem teszik ezt lehetővé, de jelelni vagy másképp, kártyákkal kommunikálni tudnak.) Az 1930-as évek óta folyó kísérletek azt bizonyítják, hogy a csimpánzok rendes, több éven át tartó tréningezés hatására akár több száz elemű szókinccsel is képesek kommunikálni, az egyes jeleken két-három jelből álló kombinációban használni. Kéréseket és felszólításokat is „meg tudnak fogalmazni” ezen a korlátozott nyelven.

Border Collie
(Forrás: Wikimedia Commons / Lilly M / GNU-FDL 1.2)

Azonban a kutyák sem maradnak alul! Ők is képesek akár több száz tárgy nevét összepárosítani magával a tárggyal. Kizárásos alapon képesek párosítani egy új nevet egy új tárggyal. Némelyikük pedig nemcsak megjegyzi a tágyak nevét, de különböző parancsokat is képesek végrehajtani az adott tárggyal: azaz képesek a különböző jeleket kombinálni. Ehhez a teljesítményhez azonban nekik is sok éves, kőkemény tanulásra van szükségük.

Amiben érdekes különbséget mutatnak a majmok és a kutyák, az a mutatás értelmezése. Míg a kommunikációs és logikai feladványokban jól teljesítő majmok nem értik, ha rámutatunk egy tárgyra, addig a kutyák ezt igen jól felfogják. Mi lehet a különbség oka? – Az előadásban elhangzottak szerint az, hogy a kooperatív viselkedés, a kooperatív mutatás a majmoknál egyáltalán nem szokás, ők az ilyen helyzetben kompetitíven viselkednek (pl. nem mutatják meg egymásnak az élelem lelőhelyét). A kutyák azonban a domesztikáció hatására megtanulták az emberrel való kooperáció elvét, így jobban teljesítenek a mutatások értelmezésében.

Aki bővebben kíváncsi a kísérletekre, és további hasonlóságokra és különbségekre vágyik, kattintson a videóra, amelyben megismerkedhet Alexszel is, aki ugyan „csak” egy papagáj, mégis lekörözi mind a csimpánzokat, mind pedig a kutyákat.

Forrás

Kenesei István szerk. (2004): A nyelv és a nyelvek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 17–34. o.

Kis Anna, Miklósi Ádám, Dr. Topál József (2012): Kutya, ember, csimpánz: kognitív szempontok a fajok kommunikációs eltéréseinek értelmezésében (előadás)