Zoltán nevű olvasónk megnézte Nádasdy Ádámnak a Mindentudás Egyetemén tartott előadását, amelynek címe ez volt: Miért változik a nyelv? Persze a miért kérdőszó kétértelmű: ’mi az oka’, illetve ’mi a célja’. Zoltán kérdése viszont egyértelműen az okokra vonatkozik:

Nádasdy rávilágított arra, hogy tulajdonképpen nincs valódi magyarázat a nyelvi változások okaira. Ugyanakkor több nyelvészeti forrásból is hallottam már olyan esetekről, melyeknél a kutatók között általános konszenzus volt/van arra nézve, hogy egy adott nyelvi változás milyen konkrét okra vezethető vissza, pl. valamely másik nyelvvel való érintkezés (szubsztrátum, adsztrátum). Példaként ilyen a latin szókezdő f- [h]-vá alakulása, majd eltűnése magánhangzó (de nem kettőshangzó) előtti helyzetben a spanyolban és még szisztematikusabban a gascogne-i okcitán nyelvjárásban (pl. lat. facere > sp. hacer ’csinál’, lat. festa > sp. fiesta, de gason hesta ’ünnep’). Ezt hagyományosan valamely, az Ibériai-félszigeten beszélt baszkféle preindoeurópai nyelvvel való érintkezés hatásának tulajdonítanak, melyben nem létezett az [f] hang. Természetesen vannak ellenzői is ezen elméletnek (a témáról részletes cikk olvasható a Wikipédiában). A kérdésem arra vonatkozna, hogy a mai nyelvészetben mennyire elfogadottak az ilyen szubsztrátumelméletek, mennyire lehet őket komolyan venni, mint bizonyos nyelvi változások valódi okait.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A kérdés nagyon szerteágazó, rengeteget írtak már erről, én most csak röviden beszélek róla. Nádasdy elsősorban azt hangsúlyozta az előadásában, hogy a nyelvi változásoknak nincsen közvetlen társadalmi okuk (nem vezethetők vissza a gondolkodásmód megváltozására), és hogy nem nevezhetők egységesen „egyszerűsödésnek” vagy „bonyolódásnak”. Ő tehát egyáltalán nem is érintette azt a kérdést, hogy mekkora szerepet játszanak a nyelvi változásokban a más nyelvekkel, nyelvváltozatokkal való érintkezések, valamint a belső, a nyelvi rendszeren belüli okok.

Összeépült középkori katedrális és római kori színház Cartagenában
(Forrás: Wikimedia Commons / Murcianboy / CC BY_SA 3.0)

A legtöbb nyelvész úgy gondolja, hogy minden változásnak van oka, csak éppen az okok nehezen dokumentálhatók, nehéz feltárni őket, és főleg nehéz más lehetséges okokat kizárni. Végképp nehéz megmondani, hogy egy bizonyos változás miért nem zajlott le, ha egyébként motivált lett volna. Abban is egyetértenek a nyelvészek, hogy milyen fajta okok, motivációk lehetnek a változások mögött. Ezek közül a legfontosabbak, távirati stílusban:

• Egyszerűsödés: különösen gyakrabban használt, kevésbé informatív elemek rövidülése, egyszerűsödése, akár egyes megkülönböztetések feladása árán is, például tudom > tom;
• Egyértelműsítés: egyes alakok közötti különbségek növelése, például írand > írni fog;
• Rendszeresség: az alakok párhuzamosságának növelése, pl. tudnék > tudnák (hogy a magánhangzóilleszkedés itt is érvényesüljön).

Ezek a sokszor egymásnak ellentmondó változási típusok voltaképpen a nyelvhasználat (a kommunikáció) és az agyműködés természetéből fakadnak. De mindegyikbe belejátszhat, elindíthatja vagy fékezheti őket a leggyakoribb és legfontosabb tényező, az érintkezés más nyelvekkel vagy nyelvváltozatokkal. Ez minden beszélt nyelv esetében állandóan megfigyelhető. Nemcsak szubsztrátum (vagyis a nyelvterületen korábban honos nyelv) vagy szomszédos népcsoport lehet az, amivel a nyelv beszélői érintkeznek, hanem például az is előfordul, hogy a nyelvterületen belül van vándorlás, és az egyik nyelvváltozat beszélői érintkeznek a másik változat beszélőivel, sőt érintkezés a különböző generációk kommunikációja is.

Római sírkő Hispaniából
(Forrás: Wikimedia Commons / Caligatus)

Mindezek a tényezők olyan bonyolult kölcsönhatásokban állnak egymással, hogy általában nem lehet megmondani, hogy egy-egy konkrét nyelvi változásnak mi volt az oka. Ezért valószínűleg nem lehet semmit sem mondani Zoli példájáról sem. Lehet, hogy volt valamilyen népcsoport, szubsztrátum a spanyol nyelvterületen, amelynek a nyelvében nem volt [f] hang, és a vele való érintkezés hozzájárulhatott a latin [f] eltűnéséhez a spanyolban. Az első probléma az, hogy bár ez lehetséges, semmiféle bizonyítékunk nincs rá. Ráadásul ehhez hasonló helyzet számtalanszor előfordul anélkül, hogy hasonló változás végbemenne. Például a Kárpát-medencébe érkező magyarok feltehetően olyan szubsztrátumokkal (elsősorban szlávokkal) érintkeztek, akiknek a nyelvében nem volt [ü] és [ö] hangzó, mégsem tűntek el ennek hatására ezek a hangok a magyarból. Általában is igaz, hogy nagyon hasonló, szinte szóról szóra ugyanolyan körülmények között egyszer végbemegy egy változás, máskor meg nem.

A nyelvészek általában azt vallják, hogy minden nyelvállapotban vannak olyan jelenségek, amelyek a változás csíráját hordozzák. Ezek a rendszer instabil, „támadható” pontjai: hosszú vagy bonyolult kifejezések, félreérthető alakok, aszimmetriák a nyelv különböző részrendszereiben. Ilyenek mindig vannak a nyelvekben, és nagyon sokáig fenn is maradhatnak, néha szinte érthetetlen, hogy miért nem indulnak meg változások. Sokszor ingadozást figyelhetünk meg egy-egy ilyen instabil ponton, de az ingadozás is igen sokáig fennmaradhat anélkül, hogy valamelyik irányba eldőlne a dolog. Például a magyar beszélők egy része azt mondja, hogy fotelek, a másik része azt, hogy fotelok. Lehet, hogy a fotel végleg magas hangrendű tővé válik, és mindenki azt fogja mondani, hogy fotelek, de az is lehet, hogy mély hangrendű lesz, és a fotelok lesz általános. (Persze az is kérdés, hogy egyáltalán meddig lesz magánhangzó-illeszkedés a magyarban.) A fotel-hez hasonló vegyes hangrendű szavak némileg megbontották a magánhangzó-illeszkedés rendszerét. (Mivel ezek kölcsönzéssel kerültek a magyarba, ez a változás is érintkezésnek tulajdonítható. Egyben azt is mutatja, hogy a tömeges kölcsönzésnek lehet hatása az egész nyelvi rendszerre.)

Római út Hispániában
(Forrás: Wikimedia Commons / ¡ΛπgξLiτο! / GNU-FDL 1.2)

Az instabil pontok azért fontosak Zoli példájával kapcsolatban, mert a latin [f] hangnak eleve instabil volt a helyzete, mert a megoszlása (disztribúciója) nagyon különleges volt: csak szótövek elején fordult elő. Ez is egyfajta aszimmetria, ezért számít instabil pontnak. És mivel annak számít, lehet, hogy a szó eleji latin [f]-nek minden érintkezéstől függetlenül ingadozott a kiejtése.