A kaliforniai rapper Tupac Amaru Shakur, művésznevén 2pac igen fiatalon, 25 évesen hunyt el, miután tüzet nyitották rá az egyik koncertje előtt. Halála nagy visszhangot váltott ki világszerte, akárcsak élete és munkássága. Dalai többek között az utcai életről, a bandákról, a bűnözésről, a drogbizniszekről, összességében a nehéz sorsú, gettóban élő fiatalokról szólnak. Szövegei, nyilatkozatai durvaságuk és vulgárisságuk ellenére számos fontos gondolatot tartalmaznak, főleg azok számára, akik szeretnék jobban megérteni a nehéz körülmények között felnövőket.

2pac
(Forrás: Wikimedia Commons / Gringolivier / CC BY-SA 2 0)

A brit szociológus, Basil Bernstein kissé más életutat járt be. Először hátrányos helyzetű bevándorló zsidó családok 9 és 18 év közötti gyerekekeivel foglalkozott, majd szociológiai tanulmányokat folytatott az egyik londoni egyetemen. Pár évvel később kutatóasszisztens lett, azután pedig docensnek nevezték ki, 1967-ben pedig a tanszék és a szociológiai kutatócsoport vezetőjévé vált. Ekkor kezdett bele nyelvi hátránnyal és kódokkal kapcsolatos nagyszabású vizsgálatába.

E két teljesen más irányú és motiváltságú életpálya a szembetűnő különbségek ellenére mégis találkozik. Hasonló, lényegi mondandójukban azonos gondolatok fogalmazódnak meg a tudósban és a rapperben, jóllehet más-más stílusban és nyelvezetben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kiindulópont: gyökerek

Lehet, hogy csak véletlen, de mindenképpen elgondolkodtató, hogy mind Bernstein, mind Tupac nehéz körülmények között nőtt fel, így egyikőjüknek sem volt egyszerű megvalósítani terveit. Bernstein egy emigráns zsidó családban született Londonban, majd részt vett a második világháborúban, utána egyből dolgozni kezdett. Az egyetemi évei alatt családja nem tudta anyagilag támogatni őt, ezért különböző fizikai munkákat vállalt, valamint bolti eladóként dolgozott, és a rossz anyagi helyzete miatt többnyire a barátainál aludt. Tupac ennél jóval rosszabb háttérrel kezdte életét, ugyanis édesanyja a börtönben hordta ki, (feltételezett) apja pedig még születése előtt otthagyta a családot. A fiatal Tupac pedig igen hamar megismerkedett az utcai élettel és a bűnözéssel.

Basil Bernstein
(Forrás: historylearningsite.co.uk)

Mindezek jelentősége abban áll, hogy mindketten – nyilván nem azonos módon – saját bőrükön tapasztalták meg a szegénységet és az azzal járó nehézségeket, problémákat. Ezáltal belülről látták és értették meg a hátrányos helyzet és társadalmi egyenlőtlenség fogalmát, nem csoda hát, hogy munkásságukban ezek központi szerepet játszanak. Lássuk, hogyan!

Mi nem csak ennyit tudunk!

Tupac gyakran hangoztatta azon nézetét, hogy a média azt közvetíti – gyakran a rapperek által – az emberek felé, hogy a feketék buták és erőszakosak. Való igaz, hogy a rapszövegek gyakorta élnek közönséges, durva kifejezésekkel, ám ez nagyon sokszor csupán a felszín, vagy ahogy Tupac fogalmaz:

Amikor a tévét nézzük, látjuk ezeket a rappereket, de nem vesszük észre, hogy Amerika azt hiszi, hogy a feketék hülyék. Csak nézzük a tévét, a gyerekek is nézik a tévét, és annyit hallanak, hogy bassza meg, ribanc, ribanc, és ez minden, amink van, amit tudunk. Ez baromság! Mi nem csak ennyit tudunk.

Ahogy Magyarországon, úgy az Egyesült Államokban is a standard nyelvváltozaton kívül eső nyelvváltozatok, nyelvi formák negatív megítélés alá esnek. Ezzel együtt használóik is. Sok pedagógus fogyatékosságnak tekinti ezen változatoknak a megkülönböztető jegyeit. Úgy vélik, hogy ezeknek a gyerekeknek fogyatékos a nyelvi kompetenciájuk, mert hiányoznak belőle a standard jellegzetességei, és e fogyatékosság következménye kognitív, értelmi deficit. Erre hívta fel a figyelmet Bernstein is, ha elméletének lényegi részét nézzük.

Valójában arról van szó, hogy az alsóbb társadalmi osztályból érkezők más nyelvhasználattal rendelkeznek, mint a felsőbb osztályból jövő társaik (l. korlátozott és kidolgozott nyelvi kód, illetve „fekete angol”). Az iskola azonban az utóbbiaknak kedvez, azt a nyelvhasználatot várja el mindenkitől. Éppen ezért minél kevésbé van a birtokában a gyerek ennek, annál nagyobb hátránnyal indul. Hiába tud ugyanannyit például a fekete angol beszédváltozatot használó gyerek, mint egy standardot beszélő társa: a tudásának megítélése a használt változat alapján fog történni, azaz nem a valós tudás lesz értékelve. Erre szokták azt a – állítólag Einsteintől származó – mondást idézni, hogy ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy hogy tud fára mászni, abban a hitben élheti le az életét, hogy ő egy tehetségtelen idióta.

Gengszterrapper és szociológus
(Forrás: Facebook)

„A mi családi örökségünk semmi”

Az fentiekből az következik, hogy a kulturális, nyelvi különbségek miatt rengeteg tehetséget nagyon korán veszítünk el. A statisztikák azt mutatják, hogy azok a fiatalok, akik kevésbé jó szociális környezetben nőnek fel, sokkal kisebb arányban tanulnak tovább egy jó középiskolában, és még kisebb arányban egy egyetemen. A társadalmi mobilitás tehát alacsony, a különbségek viszont igen nagyok. Erről Tupac így nyilatkozott egy interjúban (ez a fenti videóban hallható):

A mi családi örökségünk semmi. Külvárosinak hívom ezt […] Azt érzem, hogy becsaptak, mert ahelyett, hogy egy készen kapott világba léphetnék, egy újat kell felépítenem. Ahelyett, hogy jó munkát végezhetnék, folytatni a [családi] birodalom fenntartását, felépítenem kell egyet. Ez egy pokoli nehéz feladat egy fiatalnak, legyen nő vagy férfi: építeni egy birodalmat a családodnak. Főleg, ha ismered az esélyét egy olyannal szemben, aki a belvárosban él. Aki, amikor megszületik – úgy értem 16 évesen – kocsit kap automatikusan, pénz van félretéve a bankban a fősulira.

Tupac egy rendkívül lényeges dologra világít rá, méghozzá arra, hogy milyen nehéz is kitörni a abból a közegből, melybe beleszületik az ember. Nagyon nem mindegy, hogy mit kapunk otthonról. Habár a rapper itt az anyagi oldalt emeli ki, tudjuk, hogy ez nagymértékben összefügg a kulturális résszel, az anyagi tőke összekapcsolódik a kulturális tőkével a kulturális tőkének pedig része az elsajátított nyelvváltozat is.

A mi családi örökségünk semmi
(Forrás: Wikimedia Commons / Pink Sherbet Photography / CC BY 2 0)

Egy gazdagabb családba születőnek sokkal több lehetősége nyílik minden téren, így a tanulásban is. Magántanárhoz járhat, és nem kell mással, csak az iskolával foglalkoznia. Több könyv van otthon, a szülei valószínűleg magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek, ezáltal a tananyagban is tudnak segíteni. Nem mellesleg jó eséllyel egy olyan nyelvet adnak tovább, ami az iskola nyelvéhez nagyon hasonlít vagy megegyezik azzal. Ellenben az alsóbb rétegekbe tartozóknál nem ez a helyzet, így jön létre hiátus az iskola és az otthoni kultúra, azon belül otthoni nyelv(változat) között. És a jelenlegi iskolarendszer nem tölti ki a hiányt, sőt biztosítja, hogy ez a szakadék nemzedékeken át fennálljon.

„Szükségünk van a változásra”

Tupac azt énekli Changes (Változások) című számában, hogy szükségünk van a változásra, többek között abban, ahogy egymással bánunk, ahogy egymást kezeljük. Bernstein kutatása pedig azt jelzi, hogy változtatásra van szükség abban, ahogy az alacsonyabb osztályba tartozó, más nyelvi (és kulturális) háttérrel rendelkező gyerekeket neveljük, oktatjuk. A nagy kérdés, hogy hogyan kellene változtatnunk?

Elsősorban talán úgy, hogy valóban változtatunk azon, ahogy egymással bánunk (pl. nyelvi dolgokkal kapcsolatban). Ehhez nyilvánvalóan szemléletmódváltásra van szükség: az előíró, értelmetlen helytelenítéseket legitimáló helyett egy, a saját identitást tiszteletben tartó, a változatos nyelvhasználatot tekintve sokkal elfogadóbb szemléletre. Ehhez viszont a megfelelő anyanyelvi nevelés, a nyelvi ismeretterjesztés és tanácsadás, valamint a nyelvhasználati segédeszközök elengedhetetlenek.

Változtatni kell azon, ahogy egymással bánunk: elfogadóbb szemlélet kell, mind emberileg, mind nyelvileg
(Forrás: Wikimedia Commons / Alex Proimos / CC BY 2 0)

Összességében a közös pont Bernstein és Tupac munkásságában, hogy mindketten arra hívják fel a figyelmünket, hogy óriási különbségek vannak az egyes társadalmi rétegek között, és nem csak anyagilag, hanem kulturálisan (ezáltal nyelvileg) is. Többszörös hátránnyal indulnak az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó gyerekek, csakhogy ezeknek a hátrányoknak egy része rejtetten jelentkezik, éppen ezért nem is vesszük észre őket. Szakadék van az iskolai és az otthoni kultúra között, ami egyre csak mélyül az évek során, mivel az iskola cseppet sem igyekszik a hátrányos helyzetben – legyenek ezek testi vagy nyelvi hátrányok – lévőknek segítőkezet nyújtani. Annak ellenére, hogy közös érdekünk az, hogy ezek a gyermekek is egyenlő esélyekkel induljanak, hiszen bármelyikük lehet egy következő Tupac vagy Basil Bernstein.

Felhasznált irodalom

Ronald Wardhaugh (1995): Szociolingvisztika, Osiris–Századvég, Budapest.