A kutatók egyik eredménye – amit iskolai emlékei alapján bárki könnyen igazolni tud – az, hogy döntően a tanárok beszélnek az órákon. Az egyes kutatók más és más módszereket használtak, de magyar iskolákban azt találták, hogy az órai beszéd legalább kétharmada – más mérések szerint négyötöde – a tanártól származik. Egy kutató számításai szerint ha egy órán a tanár 20 percet beszél – ami talán nem is tűnik olyan soknak – és 26 tanuló van egy osztályban  – ami átlagosnak nevezhető –, akkor egy tanulóra 23 másodperc beszéd jut. (Azzal számolt, hogy az órából 15 perc csendesen, pl. munkafüzeti feladatokkal telik).  De a 23 másodperc sem biztos: lehet, hogy egy tanuló három percig felel, másik tíz pedig egyáltalán meg sem szólal.

1. feladat: Hasonlítsd össze ezt az osztálytermet egy tipikus magyarországi osztályteremmel. Milyen különbségeket látsz?
(Forrás: Wikimedia commons)

A diákok tehát nagyon keveset gyakorolhatják a nyilvános megszólalást. Ezt rendszerint a tanárok is problémának látják: szeretnék, ha a diákok többet beszélnének, de hatalmas az anyag, szűkös az órakeret, így a legkézenfekvőbb megoldás gyorsan lenyomni az anyagot, közben pedig olykor adni valami megszólalási lehetőséget a diákoknak is. De azért nem túl sokat. Magyarországon nagyon kevés iskolában zajlik ez másként, pedig a pedagógusok is felszabadultabbak – és az óratartás mint feladat számukra is érdekesebb –, ha nem állandóan a saját gondolataik visszamondására várnak. Túlzottan dominánsnak lenni egy idő után nagyon unalmas már.

Nyelvész az osztályban

Bevett gyakorlat, hogy magnóval, kamerával, esetleg csak jegyzeteléssel rögzíti a kutató, hogy mi zajlik egy-egy órán. Ha beül az órára, vagy csak elhelyez egy-két kamerát, attól persze sokminden megváltozik: a tanár, a diák sem tud elvonatkoztatni attól, hogy meg van figyelve. A diákok olykor szemtelenebbek mernek lenni: a tanár biztos nem bünteti majd komolyan, egy tudós szeme láttára! Legfeljebb méltatlankodik egy kicsit:

Tanárnő: Mi a Himnusz műfaja?

Diák: Verses mese.

Tanárnő: Verses mese! Laci, ne vicceljél már, ne hozzál engem kellemetlen helyzetbe!

(Gimnázium, 7 osztály)

A tanár néha ki is szól a hátsó padban kuksoló nyelvésznek:

Diák: (zsebre tett kézzel) Lövésem sincs, hányan hiányoznak, mert nagyon sokan.

Tanárnő: (a kutató felé fordulva, nyomatékosan) Lövése sincs, hányan hiányoznak, mert nagyon sokan.

(Gimnázium, 11. osztály)

Ezzel együtt azért sokminden tetten érhető a tanárok és a diákok szokásaiból: nem tudnak teljesen mások lenni, mint általában. Torz tükörbe néz, aki ezzel a témával foglalkozik, de be kell ezzel érnie, mert nincs másmilyen.

Akkor beszélj, ha kérdeznek!

A tanórák egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy az egyik fél – a tanár – nemcsak azt mondhatja meg, hogy ki beszéljen, hanem azt is, hogy meddig. Míg baráti beszélgetésben udvariatlanság a másikat leállítani azzal, hogy „Elég”, egy tanár ezt bármikor megteheti. Udvarias tanár persze kevésbé lakonikus: „Köszönöm, Ági, elég”.

A diák, ha megszólal, általában röviden teszi. Ebben a tanári kérdéseknek is szerepük van: többnyire eleve úgy vannak megfogalmazva, hogy röviden lehessen rájuk válaszolni: ún. zárt kérdések. Arra a kérdésre, hogy „Ki volt az utolsó magyar király?”, elég két szót bemondani: „Negyedik Károly” (hacsak nem a „teljes mondat” a tanár heppje, de sok kreativitás ekkor sincs elvárva: „Az utolsó magyar király Negyedik Károly volt”). Egy hétköznapi beszélgetésben, ha tényleg érdekel a másik válasza – és nem csupán tesztelni akarjuk – a kérdések is mások.

Annak, hogy nem valódi párbeszédek zajlanak, sok tanár szerint szintén a sok megtanítandó anyag és a kevés idő az oka. Haladni kell, de nem is akarják végigbeszélni a teljes órát – talán akkor a diákok sem figyelnének annyira –, ezért néha úgy kell tenni, mintha valamiféle interaktivitás lenne az órán. Ez azonban eléggé felemás: ha a diák válasza nem a tanár által előre kidolgoztt óramenetbe illeszkedik, akkor vagy rossz válasznak minősül, vagy nem foglalkoznak vele érdemben.

A válaszok persze nemcsak tartalmilag kell hogy illeszkedjenek a tanári tervekbe, hanem formailag is. Ha valaki jó választ mond be, de vét valamelyik egyezményes szabály ellen, a válasza (legalább is első körben) elutasítást kap. Verselemzés zajlik:

Tanárnő: Ez a nagy temetési nap mi lehet?

Diák: Hogy visszaemlékezzenek rá.

Tanárnő: Ááááá! Jelentkezik!

(A diák jelentkezik, a tanár szavak nélkül jelzi, hogy mondhatja.)

Diák: Hogy visszaemlékezzenek rá.

Tanárnő: Igen, ez igaz, de miért nagy temetési nap?

(Általános iskola, 7. osztály)

Ez a tanár legalább még egyszer megadta a lehetőséget a megszólalásra annak a diáknak, aki vétett a jelentkezési szabály ellen. Sok tanár – büntetésből – csakazértse azt szólítja fel újra, aki nem jelentkezett, hanem mást. Olyan is előfordul, hogy jó válaszok emiatt elutasítást kapnak, míg rossz válaszokra érdemben reagál a tanár, mivel előtte jelentkezett a diák.

Bár önmagában nem rossz, hogy vannak az órákon bizonyos szabályai a szó átvételének, hiszen egy teremben 25-30 potenciális beszélő ül, a jelentkezés pedig praktikus eszköz, de ha nagyon a jelentkezés körül forog az óra, és emiatt állandóan fegyelmezni kell, akkor a diákok és a tanár számára is feszült, kellemetlen légkör alakulhat ki.

Buták a gyerekek?

A fent idézett párbeszéd hetedik osztályban zajlott egy olyan tanárral, aki három éve tanítja ezeket a gyerekeket. A diákok – ha kezdettől ebbe az iskolába jártak, ha nem – már hét éve találkoznak azzal a követelménnyel, hogy jelentkezni kell. Ennyire nehezen tanulnának?

Egy másik példa, egy másik hetedik osztályból. A diákok közül néhányan nem köszönnek, mikor belép a tanár.

Tanár: Jó reggelt kívánok, azoknak is, akik nem tudnak köszönni.

Létezik, hogy tizenéves gyerekek még mindig „nem tudják”, hogy köszönni kell a tanárnak? Mondani se kell, ez a tanár is állandóan ismételgeti az órán: „Jelentkezz!”, „Majd ha jelentkeztél!” (ti. akkor szólítalak csak fel).

Ha a jelentkezés vagy a köszönés miatt állandóan fegyelmezni kell, nagyon gyanús, hogy a diákok a szabály be nem tartásával üzenni akarnak valamit. Hogy mit, azt pontosan nem lehet megmondani, hiszen nem látunk a gyerekek fejébe. Ami egyértelműnek látszik, az az, hogy a diákok, ha úgy érzik, hogy lehet, igyekeznek az óra rendkívül kötött, nyomasztóan tanár- és szabályközpontú légkörén lazítani, levegőhöz jutni, vagy csak egyszerűen – akár viccesen is – utalni arra, hogy ezek a szabályok idegenek az ő mindennapi életüktől. A javítás – mint ahogy a javítás kiprovokálása is – a javító és a javított fél kapcsolatáról szól.

Miről szól a javítás?

Alsó tagozaton vagy gimnáziumban ülünk? A tanárok itt is, ott is javítgatják, minősítgetik a diákok kifejezésmódját. Ez az alsós tanítónő például belevág a harmadikos kisfiú beszédébe. A zsebpénz felhasználásáról van szó:

Diák: Hogy ne hülyeségekre menjen el a pénz.

Tanítónő: Igen, tehát hgy ne mindenféle butaságra menjen el. (Megkérdi, mire kell még figyelnie.)

Diák: Hogy tudjam magam uralni.

Tanítónő: Hogy tudjál magadon uralkodni.

Érdemes ezt a helyzetet mindennapi beszélgetésekkel összehasonlítani.

Két egyanrangú fél között a másik mondatának átfogalmazása – és ezáltal kijavítása – leginkább akkor történik meg, ha az egyik fél olyat mond, ami a szövegösszefüggés szerint nem illik oda. Például Jani és Feri Jani előző esti programjáról beszélgetnek és már egyszer szóba került, hogy Jani színházban volt:

Jani: ... és már egy fél órával előbb ott álltam a mozi előtt.

Feri: A színház előtt.

Jani: Ja, igen, a színház előtt.

Itt a javítás egyértelműsítette a helyzetet (ti. lehet, hogy Jani első alkalommal mondott rossz szót és nem színházban, hanem moziban volt). Más lenne a helyzet, ha a következő javítás zajlott volna:

Jani: Tegnap voltam színházba.

Feri: Színházban.

Aki domináns akar lenni, javítson

Ha valaki kijavítja a másik beszédét, holott nyoma sincs a félreérthetőségnek, akkor nyelvileg kompetensebbnek tünteti fel magát, és ezzel egyfajta uralkodó szerepet jelöl ki magának. Ő jobban tud beszélni, mint a másik és ezt most ki is fejezi. (Más helyzet, ha valakit idegesítenek egyes szavak, de nem szól értük. Akkor is gondolhatja úgy, hogy ő jobban tud beszélni, de ennek nem adja jelét: ebből a szempontból a kommunikáció úgy folyhat tovább, mint két egyenrangú ember között.)

A dominancia persze természetes is lehet: a nyelvi szocializáció már csak olyan, hogy a tapasztalatlanabbak a tapasztaltabbaktól tanulnak. Vannak viszont esetek, amikor ez a viszony megkérdőjeleződik, vagy legalább is témává válik – akár viccesen.

Sok órai javítás arról szól, hogy ki mit engedhet meg magának. Verselemzés zajlik:

Tanárnő: Milyen hangulatú? (ti. a vers)

1. diák: Vidámabb.

Tanárnő: Azért vidámnak nem mondanám.

2. diák: Hepi.

Tanárnő: Melyik volt a hepi?

(Gimnázium, 7. osztály)

Az efféle tanár–diák barkochbák általában úgy zajlanak, hogy a diákoknak ki kell találniuk, milyen szóra gondolt a tanár (ez esetben a dicsőséges a helyes megfejtés). Bár mindenki tudja, hogy a hepi szó nem illik egy magyarórára – ezért is lehet akár viccként is értelmezni –, a tanárnő azt a szerepet veszi fel, hogy ő most számonkéri ezt a hibát a diákon.

Egy másik tanárnő hasonló helyzetben kicsit máshogy reagál:

Tanár: Milyen lehet Ady és Léda kapcsolata?

1. diák: Rossz.

Tanár: Na, ezzel lehet kikergetni a világból, hogy rossz.

2. diák: Nyírják egymást.

Tanár: Na, ezt most szépen.

3. diák: Veszekednek.

Tanár: Veszekednek.

(Szakközépiskola, 11. osztály)

Ez a jelenet jó hangulatban zajlott, a tanárnő hangja nem volt számonkérő. A második felét akár úgy is vehetjük, mint egy összekacsintást: „mi most órán vagyunk és máshogy kell beszélnünk, mint máskor és hát ugye én vagyok a magyartanár, akinek illik ezért szólnia”. Mint egy tréfa, ami után folytatódik a munka.

Ki akar domináns lenni?

A diák beszédének javítása értékelés. Lehet úgy is javítani, hogy a tanár csak hangosan kimondja a diák nevét, de ágyazhatja a javítást részletes magyarázatba is: ebből a szempontból ez mindegy. (Egy részletes magyarázat például: „A csinál olyan általános ige. Az helyesebb, hogy végeztünk, a kísérletet végezni szokták”; 7. osztály, tanárnő).

A tanár, ha javít, előtérbe állítja, hogy egyfajta cenzorként van jelen. Akkor is, ha tudatosan is ez a célja és akkor is, ha nem. Akkor is, ha kicsit elvicceli a dolgot, akkor pedig főleg, ha halálosan komolyan veszi magát.

A tanárok kommunikációjában különösen érdekes, amikor lépten-nyomon a saját dominanciájukat hangsúlyozzák (javítások, fegyelmezés stb. segítségével), mivel ezzel egy olyan állapotot tesznek folyamatosan témává, ami nyilvánvalóan fennáll. Elvben senki meg nem kérdőjelezheti, hogy az órán a tanár az, akinek irányító tekintélye van az egész csoport előtt. A tanár tekintélye azonban több forrásból származhat: abból, hogy a gyerekek előtt világos, hogy valóban ő ért a legjobban az adott témához; hogy ő tudja a legjobban beosztani a munkára fordítandó időt; hogy neki vannak a legjobb ötletei; hogy ő a legjobb konfliktuskezelő; hogy mindig világosan és a diákok számára elfogadható stílusban beszél; hogy a vezető szerepét a diákok érdekében használja, nem öncélúan. Ha ezek közül nem mindegyik feltétel teljesül (és nyilván lehetne még további feltételeket sorolni), illetve ha esetleg sok feltétel nem teljesül, a tanárnak nem marad más választása, mint úgy megpróbálni fenntartani a tekintélyét, hogy egyre több büntető eszközzel él. Ezek egyike az állandó javítgatás, a beleszólás, az órai keretek, a szabályok állandó hangsúlyozása, a tanárnak járó tisztelet kierőszakolása. Ez a diákoknak, de a tanárnak is rossz megoldás, sok stresszt okoz.

Ha hetedikben is még a jelentkezéssel és a köszönéssel kell szórakozni, ott valami nincs rendben a diák és a tanár viszonyában. Elég beszédes – ezt óramegfigyelések tanúsítják –, hogy ugyanazok a gyerekek az egyik tanár óráján fegyelmezetten jelentkeznek, a másikén pedig állandóan rájuk kell szólni. Ugyanez áll a beszédre is. Úgy tűnik, hogy a gyerekek nem buták és be is tudnák tartani a szabályokat – de nem mindig akarják. A diákok rendszegése rendszerint jelzés a tanárnak: a köztük lévő kapcsolatról szól. Érdemes nem lefojtani, hanem elgondolkodni rajta, hogy mit akarhatnak jelezni a gyerekek, miért érzik szükségesnek, hogy rendetlenek legyenek. Ha a valódi ok megszűnt, a rendetlenkedésnek is vége, mert már nincs szükség rá: nincs mit kifejezni általa. Efféle tanácsot adni persze könnyű, de nincsen általános recept: minden tanárnak meg kell küzdenie a felé irányuló jelzésekkel. Még ha egyszerűbb is a javítgatós-fegyelmezős rutinnál maradni.

Ugyanez a mechanizmus érvényesül a mindennapi párbeszédekben előforduló javítások esetében is. Ugyanis nemcsak a tanárok javítják a diákokat, hanem ők is javítanak másokat. Arról, hogy ők hogyan érzik magukat a kijavító szerepben, illetve vállalják-e ezt a szerepet, egy másik cikk fog szólni; egy harmadik pedig arról , hogy a magyartanárok hogyan viszonyulnak ahhoz az elváráshoz, hogy sokak szerint nekik kell rendet vágniuk a hibásan beszélők nyelvhasználatában.