Mint arról egy korábbi cikkben már volt szó, a másik beszédének a javítása egyfajta dominanciajelzésként is felfogható – ha egyébként nem félreérthető a közlés. Aki javít, az jobb, kompetensebb beszélőként jeleníti meg magát annál, akit javít. A javítás emellett értékelésnek is vehető: a kijavított szó, szókapcsolat a „helytelen”, „nem elég szép” stb. minősítést kapja. Persze egyúttal a „helytelen” szavakat használó embert is „rosszabb beszélőnek” minősítik, mert – bármennyire is jó lenne – nagyon nehéz vagy lehetetlen elválasztani egy ember nyelvhasználatának a minősítését az ember minősítésétől.

Forrás: Wikimedia commons

Éppen emiatt lehet érdekes azt vizsgálni, hogy mit mondanak az emberek arról, hogy javítják-e őket, illetve hogy ők javítanak-e másokat. Ha azt mondják, hogy javítanak másokat, akkor azt jelzik, hogy kompetensebbnek szokták feltüntetni magukat a másiknál (magyarul: stréberek). Ha úgy válaszolnak, hogy mások javítják őket, akkor másokról állítják ezt.

Te javítasz mást, vagy más javít téged?

Egy vizsgálatban 7. és 11. osztályos diákokat kérdeztek kérdőívek segítségével arról, hogy szoktak-e másokat javítani a nyelvhasználatuk miatt, illetve hogy őket szokták-e javítani. A diagramok azt mutatják, hogy mindkét eset nagyon gyakori.

Őt javítják-e mások? (NÖ: a nem egyértelmű válaszok [„nem tudom”, „nem válaszolok”, illetve üres sorok] összege)
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Már önmagában az is érdekes, hogy a nyelvi stréberkedés ennyire elterjedt, az pedig – ha tényleg dominanciajelzésnek vesszük a javítást – nem is annyira meglepő, hogy gyakrabban jelölik a diákok, hogy ők javítanak mást, mint hogy őket javítanák (kivéve a fiúk: ők a két kérdésre majdnem ugyanúgy válaszoltak). A lányok, a 11.-esek és a gimnazisták inkább jelölték, hogy kijavítanak másokat.

Javít-e másokat? (NÖ: a nem egyértelmű válaszok [„nem tudom”, „nem válaszolok”, illetve üres sorok] összege)
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Azért stréber, mert 11.-es gimnazista lány?

Egyes – a nyelvészetben is elterjedt – sztereotípiák alapján egyszerű lenne azt mondani, hogy a lányok, a 11.-esek és a gimnazisták normakövetőbbek, mint mások, hiszen gyakrabban javítják a beszélgetőtársaikat. A szabályszerűség hátterében nemi, életkorbeli és társadalmi különbségeket lehetne gyanítani.

A nyelvjáráskutatásban, illetve a szociolingvisztikában közkeletű megállapítás, hogy a nők normakövetőbbek, mert feltörekvőbbek, a férfiak pedig inkább beszélnek nyelvjárásban meg „helytelenül”, hiszen úgyis övék a világ, a beszéden már – számukra – nem múlik olyan sok. Az erőteljesebb normakövetésből következne, hogy a nők másokat is gyakrabban javítanak.

Azt is lehetne mondani, hogy a 11.-esek már nagyobbak, tudatosabbak nyelvileg, és ezért javítanak gyakrabban, mint a 7.-esek. A gimnazistáknál azzal lehetne előhozakodni, hogy biztosan azért javítanak inkább másokat, mert az „elit”-hez tartoznak, és hát ugye az elitnek fontosabb a „gondozott beszéd”. (Az említett kérdőíves vizsgálat is azt mutatta, hogy a gimnazisták szüleinek szignifikánsan magasabb – főként egyetemi – végzettségük van.) Mindezt el lehetne mondani, az adatokat azonban máshogy is lehet értelmezni. Az ugyanis csak egy hipotézis a sok közül, hogy a nem, a kor, illetve a társadalmi háttér önmagában bármit is meghatároz.

Csak az van, amit mondunk

Mint ahogy a nyelvtörténettel kapcsolatban (lásd itt, itt, itt és itt), úgy a szociolingvisztikában is jelentek meg újabb elméletek rendszerszerű – vagy annak tűnő – eltérések magyarázatára.

A hagyományos elképzelések szerint az emberek normakövetőek vagy sem, előítéletesek, vagy sem stb. Ezek tehát a megfigyelt emberek tulajdonságai, amelyek kifejeződnek a válaszaikban.

Újabb szociálpszichológiai, illetve nyelvészeti megközelítések szerint azonban minden megnyilatkozásunk – még a saját élményeink, tapasztalataink elmesélése is – elválaszthatatlan az aktuális kommunikációs helyzettől: az tehát, hogy mi történt velünk vagy mit gondolunk valamiről, bizonyos értelemben újra és újra létrejön, és mindig egy kicsit másképp jön létre, ahogyan az eseményekről vagy az érzésekről beszélünk. A valóságot és a gondolatainkat beszéd közben, szavakkal teremtjük újra és újra. (Ezt viszonylag könnyű belátni: máshogy adjuk elő a barátainknak, illetve a főnökünknek vagy tanárunknak, hogy miért késtünk. Ehhez nem kell hazudnunk: egyszerűen más közegben ugyanannak az eseménysornak más pontjai a lényegesek, másokat emelünk ki, míg megint másokra nem térünk ki részletesen.)

Ha elfogadjuk ezt az elméletet, akkor nem lehet senkiről sem sommás kijelentéseket tenni – pl. hogy „stréber” –, legfeljebb azt lehet megjegyezni, hogy egy adott szituációban stréberkedik. Első látásra ez csekély különbség, a jelentősége azonban elég nagy.

A javítás mint szokás

Az említett újabb szociálpszichológiai, illetve nyelvészeti megközelítésekkel rokon az az elmélet, amely szerint a beszédelsajátítás során nem nyelvtant, hanem beszédpaneleket tanulunk: egyszerűen elsajátítjuk azt a beszédmódot, amit körülöttünk használnak – a formai és a tartalmi jegyekkel együtt. (A székelyek is így sajátítják el a rájuk jellemző kommunikációs mintázatokat.) Azt is gyakorlat közben lessük el, hogy hogyan szokás a másikat kijavítani, illetve mivel szokás indokolni a javítást – ha egyáltalán szükségesnek tűnik. Például ha valaki olyan szót mond, melyről egy tekintélyes személytől azt hallottuk, hogy hibás, hajlamosak vagyunk rászólni a másikra. Épp a de viszontról beszélget a kutató és egy szakközépiskolás lány:

Lány: Hát szerintem ez úgy van, vagyis én úgy szoktam, hogy amit az iskolába tanulok, azt, például ez a de viszonttal kapcsolatba, hogyha otthon valaki úgy használja, akkor mondom neki, hogy az úgy nem jó, hanem csak az egyiket használja. De hogy így továbbmondom neki, hogy ő is tudja, amit én. Én ezt tanultam és hát (nevet) így van. Szóval én elfogadom, amit itt elmondtak nekem.

Interjúvezető: Ühm. És ezt honnan tudod, hogy ez ez így van? Tehát mi győzött meg arról, hogy hogy ez így van?

Lány: Hát mert a tanár mondta és ő valamennyivel jobban tudja, mint én. (nevet)

A lány itt nem kevesebbet állít, mint hogy egy tekintélyes ember mondott neki valamit, amit ő gondolkodás nélkül elfogadott és továbbmondott másoknak. Ahogyan tehát korábban őt javították ki, most úgy javít ki ő másokat. A „csak az egyiket használja” mint jótanács egy beszédpanel, amit a javítás indoklására bele lehet szúrni a beszélgetésbe: így a stréberkedés nem tűnik öncélúnak.

Baj ez?

Nem meglepő, ha valaki elhűl, azt olvasva, hogy a nyelvi javítások – amelyeknek, viszonylagos ritkaságuk ellenére, jelentős súlyuk van a párbeszédekben – „ész nélkül” zajlanak. A nyelvhasználat már említett újabb szemléletű modellje azonban ezt nem megszüntetendő problémaként, hanem a kommunikáció jellegzetességeként mutatja be.

Vannak egyes kultúrák – és ilyen a magyar is –, ahol szokás másokat kijavítani (más kultúrákban ennek nincsen hagyománya). Ezekben a kultúrákban a fiatalok megtanulják, szokás-e másokat javítani, és ha igen, hogyan. Ha a lányok, a 11.-esek vagy a gimnazisták többet javítanak, az nem azzal van összefüggésben, hogy ők önmagukban előítéletesebbek, stréberebbek, nagyobb sznobok stb., hanem azzal, hogy olyan közegekben kommunikálnak, ahol gyakoribb a javítás. (Illetve ahol vállalhatóbb: az ugyanis, hogy valaki egy kérdőívben úgy nyilatkozik, hogy szokott valamit csinálni, csak azt jelenti, hogy az illető ezt mondja magáról, azt nem, hogy tényleg csinálja is az adott dolgot.) A nyelvhasználat, illetve annak javítása tehát jóval inkább függ attól a kommunikációs hálózattól, amelyben a beszélő működni szokott, mint az „adottnak vett” társadalmi jellemzőktől: a nemtől, a kortól, vagy a társadalmi háttértől.