Az iskolában azt hamis felfogást, nyelvszemléletet próbálták belénk plántálni, hogy minden szóról (szótőről) egyértelműen eldönthető, hogy milyen „szófajú”, hogy a mondatok minden szaváról egyértelműen eldönthető, hogy milyen „mondatrész”, és így tovább. Ha a tanuló mégsem birkózik meg vele, az csak azért van, mert buta, és az okos nyelvészek ilyenkor is tudják a megoldást. Én gyerekkoromban nem hittem el, hogy buta vagyok, mára pedig megtudtam, hogy a nyelvészek is hiába okosak, ha rosszul feltett kérdésre kell válaszolniuk. A nyelvészetben általában nem érdekes kérdések a „szófaji” vagy „mondatrészi” besorolásra vonatkozóak. Az érdekes jelenségeket másképpen lehet megragadni, és nagy bűne az iskolának, hogy ezt a tanulók elől eltitkolja.

Plántálnak
(Forrás: Wikimedia Commons / mattbuck / CC BY-SA 3.0)

Pontosan ez a helyzet a magyar nyelvtanban igekötőnek nevezett jelenségkörrel is. Nyelvészeti szempontból érdektelen, hogy egy-egy igéhez kapcsolódó elemet valaki az igekötők közé sorol-e, legfeljebb az az érdekes, hogy milyen meghatározás alapján teszi ezt, van-e értelme és célja a meghatározásának. Például az előző bekezdés elején a belénk plántálni szerkezetben vajon igekötő-e a belénk? Én azért írtam két szóba ezt a kifejezést, mert úgy tudom, hogy az iskolai nyelvtan nem tartja igekötőnek (azon az alapon, hogy szerinte az igekötő nem személyragozható), és mert a helyesírás az iskolai nyelvtanon alapul, és csak akkor kellene egybeírni, ha a belénk igekötő lenne. Egy apró probléma van: a kérdés csak akkor értelmes, ha már meghatároztuk, hogy hogyan használjuk az igekötő terminust, és a hagyományos nyelvtanban nem találunk használható meghatározást. (A legújabb hagyományos magyar nyelvtanban, a 2000-ben megjelent Magyar grammatikában sem találunk meghatározást, csak hosszú magyarázatot arról, hogy milyen problematikus, átmeneti kategóriáról van szó.) Ezért az akadémiai helyesírási szabályzatnak (AkH.) az igekötőre vonatkozó passzusait is kidobhatjuk a szemétbe.

Elég az hozzá, hogy kevés vitatottabb és vitathatóbb jelenség van a magyarban, mint az, amit igekötőnek neveznek, bárhogyan próbálják is meghatározni. Először is nem világos, hogy pontosan melyik elemek minősülnek igekötőnek, és hogy azok, amik igekötők, azok minden helyzetben csak igekötőként viselkedhetnek-e. Másodszor az sem teljesen világos, hogy az igével együtt mit alkotnak az igekötők: összetettszó-szerű kapcsolatot-e, vagy inkább nagyon szoros, de mondattani jellegű szerkezetet. Sok mindenben hasonlítanak az összetett szavakra (például abban is, hogy igekötős igékből alaktani eszközökkel sokféleképpen lehet új szavakat képezni, ami összetett szavakra jellemző, mondattani szerkezetekre viszont nem). Ugyanakkor teljesen idegen az összetett szavaktól az a jelenség, hogy az igekötőnek nincsen kötött helye az igéhez képest: elszakadhatnak egymástól (pl. hátranéz, de hátra fog nézni), sőt „helyet is cserélhetnek” (pl. nem nézett hátra, nem nézett mindig hátra), ami viszont összetett szavaknál példátlan.

Ezért Sándor nevű olvasónk kérdésére sem fogok tudni válaszolni:

Önök szerint ez így helyes? „Ide önti pénzét a lakosság: tudnak valamit?” Az „ide” ebben az esetben micsoda? Nem igekötő?

Ide önti a pénzt a lakosság
(Forrás: Wikimedia Commons / Wellcome Images / CC BY 4.0)

Előre szólok, hogy Sándor kérdését végül nem fogom tudni megválaszolni. De már jeleztem, hogy nem tartom érdekes kérdésnek egy-egy elem besorolását, sokkal érdekesebb, hogy miért sorolnak a nyelvészek egy elemet ide vagy oda, vagyis hogy milyen jelenségeket, érdekes nyelvi kifejezéseket figyeltek meg. A tanulók is jobban járnának, ha az iskolai magyarórán inkább az érdekes kérdésekkel foglalkoznának. Sajnos ha meg akarom mutatni, hogy az igekötők jelenségköre mégis érdekes, akkor elég sok körülményről kell említést tennem, amelyek nem kapcsolódnak szorosan Sándor kérdéséhez. De nézzük először magát a kérdést.

Sándor nyilván arra gondol, hogy ha az ide az idézett mondatban igekötő lenne, akkor az AkH. szerint egybe kellene írni az önti igealakkal. Az ide szó persze nem mindig igekötő, más funkciót is betölthet („határozószó” is lehet, bár persze ennek a terminusnak is homályos a használata), például ebben: Behoznád ide a nyulamat? Onnan lehet tudni, hogy itt nem lehet igekötő, hogy egy igéhez csak egy elem kapcsolódhat igekötőként (ha az olyan összetett igekötőket, mint ki-be vagy ki-ki, egyetlen igekötőnek számítjuk). Tehát elvileg az idézett mondatban is lehetne határozószó a szófaji besorolása. Mivel nincsen elfogadott meghatározása sem az igekötőnek, sem a határozószónak, Sándornak csak ezt tudom válaszolni: fogalmam sincs.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hadd térjek most rá az igekötő szóval jelölt jelenségkör lényegére, ami független attól, hogy pontosan hogyan határozzuk meg az igekötő terminus szerintünk „kívánatos” használatát. Ha egy pillanatra belegondolunk a legközönségesebb igekötők eredetébe, azt látjuk, hogy ezek irányra, útvonalra, célpontra utaló bővítmények (pl. le, át, ki). Hogyan váltak ezek igekötővé, hogyan kezdtek az igével egészen szoros egységet alkotni? Úgy, hogy nagyon gyakran fordultak elő igék közelségében, velük mondattani szerkezetet és jelentéstani egységet alkotva. Csak olyan bővítménnyel történhet ez meg, amelyiknek a használata nagyon általános, mert egy olyan bővítménynek az igével való összekapcsolódása, mint Pistát vagy akár engem, soha nem lehet olyan gyakori, mint az egészen általános használatú, egyedi létezőkre nem utaló bővítményeké. Ilyen nagyon általános, egyedi létezőkre nem utaló bővítmények például a le és társai.

Az általános jelentésű, nagyon gyakori bővítményeknek az igével való összeolvadása igen elterjedt jelenség a világ nyelveiben. Külön neve is van a nyelvészetben (annak ellenére, hogy alapvetően ugyanilyen mechanizmus hozza létre az összetételeket általában is): inkorporációnak (bekebelezésnek) nevezik. Az, hogy az ige „bekebelezi” némelyik bővítményét, azt jelenti, hogy vele prozódiai, mondattani vagy akár hangtani szempontból is szorosabb egységet kezd alkotni.

Bekebelezés
(Forrás: Wikimedia Commons / Chris Fay / CC BY-SA 3.0)

A prozódiai szempont azt jelenti, hogy az egyik elem elveszti az önálló hangsúlyát, és szünetet sem lehet a két elem között tartani. Pontosan ez a helyzet a magyar igekötős igéknél is, amikor az igekötő megelőzi az igét: csak az igekötő hangsúlyos, és nem lehet szünetet tartani az igekötő és az ige között. A mondattani szempont azt jelenti, hogy a két elem egyre kevésbé távolodhat el egymástól, esetleg a sorrendjük is szigorúan kötötté válik, ahogy a magyar igekötőnél is. A hangtani szempont pedig azt jelenti, hogy ott, ahol a két elem találkozik, „összeér”, olyan hangtani jelenségek figyelhetők meg, amilyenek két más szó találkozásánál nem. Egy latin példa erre: az ad- ’hozzá, oda’ igekötő, ha mássalhangzóval kezdődő igéhez kapcsolódik, a- formában jelenik meg, és az ige kezdő mássalhangzója megnyúlik: ad-portō > apportō ’odavisz’. Ezt a jelenséget nem figyelhetjük meg akkor, amikor az ad nem igekötőként kapcsolódik hasonló hangzású szavakhoz: ad portam (nem pedig *apportam) ’az ajtóhoz’. A magyarban (amennyire tudom) nem figyelhetünk meg ehhez hasonló jelenséget, például az átjár szót nem hosszú [tty]-vel ejtjük (szemben például a látja szóval). Általában a magyar összetett szavakban nemigen figyelhető meg hangtani összeolvadás.

A bekebelezés különböző nyelvekre különböző módokon és mértékben jellemző. A magyar igekötőkhöz hasonlóak is sok nyelvben vannak (a legközismertebbek közül például a germán nyelvekben: német aus-gehen ’kimegy’), de vannak más típusúak is. Például a latinban (és ugyanígy a görögben és a szláv nyelvekben is) igen gyakori az, hogy nem egy egész határozói bővítményt kebelez be az ige, hanem csak a bővítményi viszony jelölőjét (nagyjából a magyar esetragok és névutók megfelelőit), mint amilyen az ad latin elöljárószó a fenti példában.

Bemegy a házb
(Forrás: Wikimedai Commons / Bobjork / CC BY-SA 3.0)

Vannak olyan nyelvek is, amelyekben sokkal „falánkabb” az ige, mint az eddig említett nyelvekben: több gyakori, általános jelentésű bővítményt is bekebelez, amelyek meghatározott sorrendben állhatnak az igető előtt és (vagy) mögött, úgy, hogy a szóelemek akár hangtanilag is összeolvadási jelenségeket mutatnak. Az ilyen nyelvekben igen hosszúak, sok elemből állnak a szóalakok, és egy-egy szóalak sok mindent fejez ki, akár annyi mindent is, mint a magyarban egy egész tagmondat. Az ilyen nyelveket a nyelvészek inkorporáló (bekebelező) vagy poliszintetikus nyelveknek nevezik. Például az eszkimó-aleut nyelvcsalád minden tagja ebbe a nyelvtípusba tartozik. (Ennek a nyelvcsaládnak a tagjait földrajzilag hatalmas területen, az északi sarkkör környékén Alaszkától keletre haladva egészen Kelet-Szibériáig beszélik, de a beszélők száma igen alacsony, talán a kétszáz ezret sem éri el.) Íme egy példa a nunavuti inuktitut nyelvből (ez az eszkimó-aleut nyelvcsalád eszkimó, más néven jupik-inuit ágába tartozik, azon belül pedig inuit nyelvváltozat): tusaatsiarunnanngittualuujunga ’nem hallok nagyon jól, kicsit süket vagyok’. Érdemes szóelemenként is felírni, hogyan áll össze ez a szóalak:

Miért kell azt mondanunk, hogy ez egyetlen szóalak, nem pedig több szóból álló mondat? Egyrészt megfigyelhetjük az összeolvadásnak egy-két hangtani velejáróját is benne. (A hangsúlyozásáról sajnos nem találtam információt.) Másrészt ezek a szóelemek nem kapcsolódhatnának össze másmilyen sorrendben, és az egyes elemeket csak nagyon hasonló funkciójú elemekkel lehetne helyettesíteni. Vagyis ez a jelsorozat minden fontos szempontból szóként viselkedik.

Az inuit példában az is látszik, hogy az általános jelentésű és nagyon gyakori, ezért bekebelezhető bővítmények nagyon sokfélék lehetnek, nemcsak irányt, útvonalat, célpontot jelölők, mint amilyenek a legközönségesebb magyar igekötők. Igaz, hogy a magyarban (az inuithoz képest) csak kezdetleges formában létezik bekebelezés, de azért a magyar nyelvben is megfigyelhetjük, hogy rengetegféle bővítmény indult meg a bekebeleződés útján. Mint említettem, nem túl érdekes kérdés, hogy ezek mennyiben minősíthetők „igekötőnek”, de világos, hogy sok közös vonást mutatnak a „hivatalos” igekötőkkel. Itt van például a szintén nagyon általános, de az el- vagy be-féléknél azért kevésbé általános irányt, célt stb. jelölők, mint a haza. Aztán ott vannak azok, amelyek egy konkrét egyénre való utalást is tartalmaznak, mint a belém abban, hogy belémhajtott az a vadállat (azt hiszem, hogy „hivatalosan” ezeket nem tartják igekötőnek). A magyarban és más nyelvekben is hajlamosak a bekebeleződésre az általános jelentésű rezultatív (eredményt kifejező) bővítmények, mint például a porrá (zúz), ripityára (törik) szénné (ég).

Belém hajtott az az állat
(Forrás: Wikimedia Commons / Raysonho @ Open Grid Scheduler, Grid Engine)

Végül még egy szó a bekebelezés, összeolvadás jelentéstani velejáróiról. Ez nyilván hosszabb és részletesebb tárgyalást is megérne, de már így is eléggé eltértem Sándor kérdésének tárgyától. Annak, hogy az igekötő-szerűségek elvesztik mondattani, prozódiai stb. önállóságukat, együtt jár a jelentéstani önállóságuk elvesztése is. Az ok–okozati összefüggés bonyolult, a két folyamat egymást erősíti. Például az agyonver szóban az agyon- nyilván egy önálló bővítményi használatból származik, ami arra utalt, hogy valakit a fején ütnek meg (és ennek gyakran fatális következményei vannak). De lehet, hogy az agyon már bővítménykorában elvesztette a jelentéstani önállóságát, és állandósult szókapcsolatokban elkezdték ’halálra, pusztulásig’ értelemben használni. Ez elősegíthette a bekebeleződését, hiszen (mint említettem) a bekebelezésnek feltétele a gyakori együttjárás, és ez az állandósult szókapcsolatoknál jellegzetesen teljesül.

Az agyon- tehát legkésőbb a bekebeleződése során elvesztette a jelentéstani önállóságát, és ma már sokkal kevésbé konkrét a használata (lehet például egy könyvet agyonolvasni is). Az önállóság, az informativitás csökkenése odáig is elmehet, hogy az illető elem már szinte alig hordoz információt, mint például az elkönyvel igében az el-. A dilettáns „nyelvvédők” néha bírálják is az ilyen elkönyvel-szerű kifejezéseket, mondván, hogy az igekötő „felesleges” bennük. Hogy ez miért abszurd bírálat, az aztán igazán távolra vezetne a mostani témától, és már sokszor volt szó róla ebben a rovatban.

Ahogy az agyonolvas példája mutatja, hogy van olyan eset is, amikor az igekötőszerű elem értelmezése nem közvetlenül állandósult szókapcsolatokból származik, hanem más, akár már bekebelező kapcsolatok mintájára, analógiájára keletkezik (ahogy az agyonolvas az agyonüt, agyonver mintájára). Így a leggyakoribb magyar igekötőszerűségeknek általában nagyon sokféle használatuk lehetséges (már amennyire egyáltalán világos értelmet tulajdoníthatunk ilyen jelentéstanilag önállótlan elemeknek). Például a benek az önálló használata a térbeli irány jelölésére korlátozódik, míg igekötőként számos más funkciója is van. Például utalhat valamivel borításra (besóz, befest stb.), hivatalos helyre eljuttatásra (befizet, [kérvényt] bead, beajánl stb.), a megfelelő állapotba hozásra (beállít, bemelegít, bekapcsol stb.), vagy újabban (általában váratlan és nem kívánatos módon) valamilyen állapotba kerülésre (bealszik, behány, beugat stb.).