A 18. Élőnyelvi Konferencia első napjának előadásairól és könyvbemutatójáról előző cikkeinkben számoltunk be. Ezúttal a konferencia második napjának előadásai kapcsán a sztenderdizáció folyamatát és az annak nyomán kialakuló problémák kérdéskörét tárgyaljuk. Ebben Lanstyák Istvánnak a sztenderdizációt „gonosz vagy álnok problémaként” bemutató értelmezése, illetve Beregszászi Anikónak a kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelésről szóló összegzése lesz segítségünkre.

A standardizáció gonosz probléma. Hogy miért, kiderül cikkünkből
(Forrás: Wikimedia Commons / AndHereWeGo / GNU-FDL 1.2)

A sztenderdizáció

A sztenderdizáció fogalma többféleképpen értelmezhető. Általában a standard spontán módon történő kialakulását és/vagy tudatos kialakítását értjük alatta, vagyis a korpuszalakító tevékenység folyamatát. Másképpen: egy alaknak vagy nyelvhasználatnak a standard nyelvvé tételét, azaz sztenderdizálását jelenti.

Lehet azonban ennél tágabban is értelmezni a kifejezést, ha szetnderdizáció folyamatába az előbb említett folyamaton kívül az azt követő megvalósulási, megvalósítási (implementációs) szakaszt is belevesszük. Ennek része a standard elsajátítása és használata a beszélők egymást követő nemzedékei által (akár anyanyelvváltozatként, akár újabb nyelvváltozatként), illetve a standardnak a terjesztése, és az ezáltal (is) történő megerősítése.

Végül a sztenderdizációt felfoghatjuk úgy, ahogy a 18. Élőnyelvi Konferencia második napjának plenáris előadója, Lanstyák István tette...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A sztenderdizáció mint álnok probléma

Lanstyák István A nyelvi standardizáció és a gonosz problémák című előadásában elmondta, hogy a sztenderdizáció olyan nyelvalakítási tevékenységnek is tekinthető, melynek célja bizonyos – nyelvi és nem nyelvi – problémák kezelése. Azonban ezeknek a többsége a megoldhatóság szempontjából az úgynevezett gonosz vagy álnok problématípusba (angolul: wicked problems) sorolható. Ez azt jelenti, hogy az ilyen problémák nemcsak nagyon összetettek (és ebből kifolyólag nehezen azonosíthatók, írhatók le), hanem a megoldásukra irányuló minden kísérlet újabb problémákat szül, melyek gyakran jóval súlyosabbak, mint az eredeti probléma.

Lanstyák István
(Forrás: Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara)

A standardizálás folyamata a következőképpen tekinthető – a fenti értelemben vett – gonosz problémának. Vannak olyan helyzetek, amikor a standardizálás megoldási lehetőségként kerül elő. Ilyen helyzet lehet például, amikor egy nyelvben (pl. az észtnél) a kommunikációs problémák csökkentését tűzik ki célul. Ilyenkor megfelelő eszköznek tűnik az egységesítés, hiszen  egy egységes nyelvben kevesebb az esélye annak, hogy az információközlés problémákba ütközzön, így valóban jó ötletnek tűnhet a sztenderdizáció. Ám a nyelvnek nem csak kommunikációs funkciója van: sok esetben identitásjelölő vagy esztétikai funkciót betölt, így az említett megoldás valójában nem megoldás. Épp ellenkezőleg: súlyos következményekkel jár (pl.  nyelvi hátrányok, nyelvi bizonytalanság, megbélyegzettség, a nyelvi ökológiai [azaz egy nyelv, nyelvváltozat és annak környezete közötti] viszonyok  sérülése).

Ugyanakkor egyes nyelvi problémák enyhítésére a restandardizáció (a stansardizáció módosítása), valamint a destandardizációa (a standardizáció visszavonása) megoldást nyújthat. Ilyen például a nyelvcsere visszafordítása vagy a kisebbségi nyelv(ek) emelkedett funkcióban történő használata. Mindezek kapcsán érdemes kiemelni a kárpátaljai nyelvi helyzetet.

A sztenderd Kárpátalján: csikorog a tankönyvkerék

A kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelésben, oktatásban jelentős változások következtek be az elmúlt évtizedben. A standard nyelvváltozatot más nyelvváltozatok fölé emelő, ezzel a nyelvi változatosságot negatívnak értékelő (vagy azt figyelmen kívül hagyó) szemléletmód helyébe fokozatosan egy jóval toleránsabb nézet lépett.

Ez a nézet a nyelvi változatosságot és változást természetesnek tartja, a különböző nyelvváltozatokat elfogadja, vagyis a felcserélő helyett a hozzáadó módszert alkalmazza. Éppen ezért nem kíván kiiktatni vagy kiirtani semmit a tanulók nyelvhasználatából. A kontextushoz, szituációhoz igazodó nyelvhasználat elsajátítását célozza meg. De hogyan ment végbe ez a szemléletváltás, és hol tart jelenleg a kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelésben?

Erről Beregszászi Anikó, A lehetetlent lehetni. Tantárgy-pedagógiai útmutató és feladatgyűjtemény az anyanyelv oktatásához a kárpátaljai magyar iskolák 5-9. osztályában című módszertani segédkönyv szerzője beszélt a 18. Élőnyelvi Konferencián. Rendkívül tanulságos összegző előadásából a változási folyamat általa kijelölt főbb mozzanatait írjuk le, hátha a későbbiekre nézve itthon is elindulhat hasonló változás.

Akárcsak a szemléletváltás az anyanyelvi nevelésben, ez is lehetetlennek tűnik, mégsem az
(Forrás: Wikimedia Commons / Hukamsinghyadavn / CC BY-SA 3.0)

A kárpátalja anyanyelvi nevelés reformjában a 8. Élőnyelvi Konferencia tekinthető a kiindulópontnak: ennek középpontjában a felcserélő szemléletű, problémás tankönyvek álltak. A konferencián megfogalmazódott az új tankönyvek iránti igény, illetve az, hogy ezek megírásához gyökeres szemléletbeli változásra lesz szükség.

„Mennyire hatékony kárpátalja anyanyelvi nevelés?” – merült fel újra a kérdés néhány évvel később. Erre a LIMES Társadalomkutató Intézet 2000-es vizsgálata adott egyértelmű választ: a kárpátaljai anyanyelvi nevelés egyáltalán nem hatékony. Tehát a felcserélő személetű nevelés nem működött, valami másra volt szükség: additív, hozzáadó szemléletre.

Ennek feltételei közé számos dolog tartozhat. Az egyik legfontosabb a tudományos megalapozottság, kutatás, aminek révén pontosan meghatározható a probléma. Ezután jöhet minden egyéb: új tankönyvek, módszertani segédletek, tanárképzési és nevelésügyi reformok, illetve a tudományos utánpótlás biztosítása.

A szemléletmód megváltozáshoz fontos a jó alap
(Forrás: Wikimedia Commons / Khaosaming / CC BY-SA 3.0)

Mindezt Kárpátalján nagyon nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült többé-kevésbé megvalósítani. 2005-ben új magyar nyelvi tantervet hoztak létre, amely megkísérelte kodifikálni az additív szemléletet (pl. új témakörök révén: nyelvváltozatok, diszkrimináció, beszédhelyzet). 2014-ig pedig több olyan kiadvány jelent meg, amely módszertani vagy tanítási segédletként szolgál a nevelésben részt vevők számára. Ezen felül az ezzel foglalkozó kutatások továbbra is folynak.

Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy minden igyekezet és erőfeszítés ellenére gyakorlatilag kötelező ukrán nyelvű érettségit tenni annak, aki be akar kerülni felsőoktatásba. Továbbá a tankönyvügyben is óriási probléma maradt az a nem elhanyagolható apróság, hogy a tankönyvek nagy üzletet jelentenek bizonyos személyeknek. Így korántsem biztos, hogy a gyerekek azokból a könyvekből tanulnak, amelyekből kellene. Ahogy Beregszászi Anikó fogalmazott: „2014-ben újra forog a tankönyvkerék, és csikorog”.