Zoltán nevű olvasónk, úgy látom, tájékozódott a nyelvészeti ismeretterjesztő irodalomban, és tudja, hogy a nyelvészek (a „nyelvvédő” sarlatánokat nem számítom közéjük) nem tartják értelmesnek a „hasznos” és a „káros” változások közötti különbségtételt. (A nyelvészek csak azt tartják a nyelvre vonatkozóan károsnak, amikor a nyelvhasználat kiszorul a használat különböző területeiről, például az iskolai oktatásból, a hivatalokból és a sajtóból. Az ilyen folyamat általában a nyelvek kihalásához vezet.) Zoltán azonban hitetlenkedik, nem érti, hogy mi indokolja a nyelvészet álláspontját.

Helyes és helytelen

Zoltán a nyelvi helyesség fogalmával kezdi mondandóját:

Okvetlenül nagyon hasznosnak tartom egy efféle nyelvészeti portál [mint a nyest] létezését [...]. Egyetlen dolog nem tetszik csak: az, hogy úgy látom, alapvetően ódzkodnak attól, hogy kategorikusan kijelentsék valami nyelvi jelenségről, hogy az „helyes”, vagy „helytelen”. Az efféle véleményalkotást tudománytalannak tartják, pontosabban – ha jól értettem meg álláspontjukat – az a véleményük, hogy az a „helyes”, ami elterjedtebb a nyelvközösségben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nem akarok a nyest nevében beszélni, de nem tulajdonítanám a portálnak ezt a vélekedést. Inkább úgy fogalmaznék, hogy e nyelvtudománynak a 19. század óta ez az általánosan elfogadott álláspontja. (A magyar tudományban is: a 19. században a téma két legnagyobb szakértője, Brassai Sámuel és Simonyi Zsigmond is így vélekedtek.) És pontosítanám is, amit Zoltán írt: az ő szóhasználata („elterjedtebb”) azt sugallja, hogy két kifejezés közül csak az a helyes, amelyik inkább elterjedt. Pedig nem így van, ha valamennyire mind a kettő elterjedt (nem érdekes, hogy mennyire), akkor mind a kettő helyes.

Logikus és logikátlan

Röviddel később Zoltán így folytatja:

[...] akadhatnak bizonyos esetek, amikor megkockáztatható az az állítás, hogy valamely nyelvi jelenség – például egy épp mostanában kezdődő nyelvi változás, melyről előre látható, hogy idővel átalakítaná a nyelv valamely részrendszerét – helyes vagy éppen helytelen. Úgy vélem ugyanis, nem minden változás értéksemleges, lehet megfogalmazni olyan szempontokat (nem is keveset) melyek szerint valamely változás előnyösebb vagy épp előnytelenebb mint valamely más változás. Hogy csak egyetlen ilyen szempontot említsek, ilyen például az, hogy a változás által nő-e vagy sem a nyelv logikája. Logika alatt egyértelműen ellentmondásmentességet, kivételmentességet értek, konzisztenciát, sőt, még azt is, hogy hány nyelvtani szabállyal írható le a nyelv absztrakt modellje – ugyanis minél kevesebbel, annál logikusabbnak tartom a nyelvet, mert annál nagyobbak az egyes szabályok érvényességi körei. E szempontok szerint jelenleg az egyik „leglogikusabb” nyelv az eszperantó, s az hogy ez a leglogikusabb nyelv, általánosan el is ismert tény róla, még a nyelvészetileg nem annyira művelt laikusok körében is.

Kedves Zoltán, ha ez ilyen egyszerű lenne! Már a nagy elődök, például az említett Brassai és Simonyi is megállapították, hogy a nyelveken „logikát” számon kérni teljesen hiábavaló és értelmetlen igyekezet. Simonyi egyik példája a magyarban az egyes szám használata egynél nagyobb számnevek után (pl. három nyúl (nem pedig nyulak) feküdt (nem pedig feküdtek) a bokorban). A magyar igeragozás is lehetne „logikusabb”. Például a kijelentő mód tárgyas ragozású alakjaiban az elöl képzett toldalékolási sor „logikátlanul” eltér a hátul képzettől. Az egyes szám harmadik személyben -ja helyett nem -je, hanem -i áll (írja, de kéri); a többes szám második személyben nem -jétek, hanem -itek, a többes szám harmadik személyben pedig nem -jék, hanem -ik (írjátok, de kéritek; írják, de kérik).

Minden természetes nyelvben számtalan ilyen „kivételes” vagy „logikátlan” jelenség van, a toldalékok, a tövek, a teljes szóalakok, a mondatszerkezetek körében egyaránt. Semmi bizonyíték arra, hogy a „logikus” mesterséges nyelvek, például az eszperantó, amelyek megpróbálják kiküszöbölni az ilyesmit, valóban „előnyösebbek” vagy „könnyebbek”, mint természetes társaik.

Valószínűleg „jó okuk van” a természetes nyelveknek arra, hogy ilyen kivételek legyenek bennük. Bizonyára a memóriával való gazdálkodásban és a kommunikáció hatékonyságában van szerepe ennek, bár a pontos mechanizmusokat még nem értjük teljesen. És addig, amíg nem értjük őket, valószínűleg kár lenne hadakozni a „logikátlanságok” ellen.

Különbségek eltűnése

De Zoltán szerint nemcsak a „logikátlansághoz” vezető változások károsak. Azt is ártalmasnak találja, ha bizonyos korábban létező különbségek eltűnnek. A részleteket illetően a blogjára utal, ahol például a következő példát találtam:

Idegen nyelvű példa a káros változásra az angol nyelvben a hangsúlynak a szó elejére kerülése, s emiatt a szóvégi ragok lekopása, mert ez okozta a kötött szórend kialakulását. A kötött szórendet ugyanis minden nyelvben nagyon károsnak tartom, mert merevséget visz a nyelvszerkezetbe, s lehetetlenné teszi a mondat olyan finom jelentéstani különbségeinek kifejezését, amit a nem kötött szórendű nyelvek, például a magyar és az eszperantó (s még sok más) már pusztán a szórenddel képes közölni. (Gondoljunk csak bele, nem mindegy, hogy Ma az almát eszem, vagy Az almát eszem ma, vagy Ma eszem az almát).

Ha Zoltán egy kicsit belegondolna (és közelebbről megismerkedne az angol, a kínai, a japán vagy más kötött szórendű nyelvek működésével), akkor rádöbbenne, hogy az olyan fajta finom különbségeket, amelyekre céloz (a mondat ún. információs szerkezetét) minden nyelvben ki lehet fejezni, legfeljebb más eszközökkel, mint a magyarban (nem szórenddel és hangsúlyozással, hanem például önálló segédszavakkal). Az angolban például az ún. kiemelő (cleft-) szerkezet segít ebben, amellett, hogy azért az angol szórend sem annyira merev: It's the apple I'll eat today; Today, I'll eat the apple; It's today that I'll eat the apple; The apple I'll eat today, és így tovább.

Nem tagadom, hogy vannak finom különbségek, amelyeket egy bizonyos nyelv beszélői érteni vélnek, de más nyelveken igen nehezen tudnak kifejezni. De ebben az esetben sem beszélhetünk egyértelműen „előnyről”, ezek olyan kulturális különbségek – vagy akár véletlenek –, amelyekhez nem kell feltétlenül értéket társítanunk. Például a spanyol nyelvben igen sok kifejezés van különböző kellemetlen lelkiállapotok kifejezésére, olyasmire, amit magyarul szomorúságnak, esetleg búnak, bánatnak, keserűségnek mondunk. (Pl. tristeza, amargura, pena, tormento, pesar, aflicción, dolor, melancolía.) De nem bizonyítható, hogy a magyar beszélőknek ezek a különbségtételek bármilyen szempontból is „hiányoznának”.

Kecskék és káposzták

Megszemélyesítéssel élve: a nyelvek nem tudják, és nem is akarják kiküszöbölni a logikátlanságokat, nem tudnak és nem is akarnak minden megkülönböztetést megőrizni, mert más tényezők más irányokba viszik. Igen sokféle tényező létezik, a már említett memóriagazdálkodás és kommunikációs hatékonyság mellett is. Egymással is ütközhet a logika, a rendszeresség és a különbségek fenntartása. Nézzünk erre egy-két példát.

Az ún. nákoló nyelvváltozat olyan, amelyben a feltételes mód egyes szám első személyű, alanyi ragozású igealakok toldaléka nem -nék, hanem -nák: nem látnék, hanem látnák. A -nák-os alak használata növeli a rendszer „logikusságát” abban az értelemben, hogy egy kivételt kiküszöböl, hiszen a -nék az egyetlen toldalék a magyar igeragozásban, amely hátul képzett toldalékokkal járó igetövek után áll, mégsem nem hátul képzett magánhangzót tartalmaz. (Régen volt még egy kivétel, a múlt idejű, alanyi ragozású egyes szám első személyű -ék, pl. láték.) Viszont a nákoló nyelvváltozatban minden a -nák végű alak egybeesik a tárgyas ragozású többes szám harmadik személyű alakkal (pl. ők látnák a problémát), tehát a nagyobb logika egy megkülönböztetés hiányával jár.

A nagyon elterjedt ún. suksükölés szintén logikusabbá teszi a magyar nyelvi rendszerét. Arról van szó, hogy a -t végű igék sok tárgyas ragozású alakjában (hátulképzett toldalékok esetében egyes szám első harmadik személyű személyű, illetve az összes többes számú, elölképzett toldalékoknál pedig többes szám első személyű) a kijelentő módban tj-t ejtünk (pl. látja, irtjátok, halasztják, vetjük), míg a kötő-felszólító módú alakokban ss-t, ts-t vagy ssz-t (pl. lássa, irtsátok, halasszák, vessük). A suksükölő változatot beszélők azonban az utóbbi alakokat használják kijelentő módban is. Ez „logikus” a következő értelemben. A magyar igék döntő többségében nincs eltérés a kijelentő módú és a kötő-felszólító módú alakok között az illető alakokban: írja, húzzuk, hányjátok, nézzük mind a négy egyaránt lehet kijelentő és kötő-felszólító módú. Ha általában nincs különbség, akkor „logikusabb” az a nyelvváltozat, amelyben a -t végű igék sem kivételek ez alól. Ha viszont azt tartanánk valamilyen értelemben „jobbnak”, hogy minél több különbségtétel maradjon meg, akkor a suksükölés „előnytelen”, hiszen csökkenti azoknak az igealakoknak a számát, amelyekben a kijelentő és a kötő-felszólító mód közötti különbségnek hallható jelölője van.

„Jobb” és „rosszabb” nyelvek?

Még valamit idézek Zoltántól, ami azért érdekes, mert levon egy következtetést abból, amit az előzőekben ír, és nem veszi észre, hogy ezzel éppen a saját nézeteinek a tarthatatlanságát igazolja:

[...] én igenis hiszek abban, hogy léteznek „jobb” és „rosszabb” nyelvek, vagy, ha ez nem is igaz a „természetes” nyelvek esetében (mert ami egyik szempontból „jobb”, az más szempont szerint lehet „rosszabb”), de legalábbis az elvi lehetősége megvan annak, hogy egy nyelv „jobb” legyen mint más nyelvek, „jó” irányba változzon (változzék? :-) ) és épp emiatt igenis van jelentőségük a „nyelvvédő” mozgalmaknak, még akkor is, ha sokszor bakot lőnek, és szükségtelenül „túllihegnek” egyes témákat.

Nos, Zoltánnak teljesen igaza van abban, hogy a természetes nyelvek körében semmi olyasmit nem tapasztalunk, amiért azt gondolhatnánk, hogy az egyik „jobb”, mint a másik. Az, hogy mégis „megvan ennek az elvi lehetősége”, csak Zoltán felfogásából, prekoncepciójából következik, a tényekhez semmi köze sincs.

Talán erősnek tűnik, hogy az előnyös és előnytelen, hasznos és haszontalan, jótékony és káros változások megkülönböztetését prekoncepciónak, vagyis előítéletnek, tudománytalan tévhitnek minősítem. Mondhatja valaki, hogy szubjektív dolog, ki mit érez jobbnak és rosszabbnak, és ennek következtében az is, hogy milyen változást érez hasznosnak vagy haszontalannak, feleslegesnek, károsnak. Ez így is van, amíg az ízlésbeli megítélésről beszélünk. Van, akinek tetszik, ha a szoknyák hosszabbodnak vagy ha rövidülnek, szívük joga. Azt már visszataszítónak találom, ha törvényben akarja előírni a szoknya hosszát, ha erkölcsi kérdésnek tekinti, vagy ha az iskolai oktatásban azt próbálja sulykolni, hogy a szoknya hossza az örök emberi értékek közé tartozik. De azt már kifejezetten hazug, álnok és pusztító magatartásnak gondolom, ha valaki tudományos köntösbe bújva próbálja a szoknya különböző hosszúságait károsnak vagy hasznosnak beállítani.

Tudomány és áltudomány

A tudomány attól szép, hogy sem az ízlésbeli, sem a tekintélyen alapuló ítéletek nem érintik meg. Teljesen érdektelen, hogy például egyes paranoid, soviniszta kultúrák mágikus erőt tulajdonítanak az idegen eredetű szavaknak, és azt gondolják, hogy saját identitásukat úgy menthetik meg, ha ezeket nem engedik be a nyelvükbe, vagy kiszorítják onnan. Még ha olyan tekintélyes, nagy országok viselkednek is így, mint például Franciaország, a tudomány a függetlenségének tudatában csak jót nevet az ilyen igyekezeten. Az is érdektelen, hogy például Kosztolányi hitt a nyelvvédő babonákban, hiszen nem volt nyelvész.

A tudománynak az a jellegzetessége, hogy igazolható, megismerhető, megismételhető tényekből indul ki. A tudósok és a szkeptikusok nem azért bírálják a csillagjósokat, mert kizártnak tartják, hogy a személyiségünket és/vagy a személyes sorsunkat befolyásolja, hogy hogyan álltak a bolygók és a csillagok születésünk pillanatában. Azért tartják tudománytalannak az asztrológiát, mert hiányoznak azok a tények, azok a statisztikai kimutatások, amelyek a legcsekélyebb mértékben is igazolnának ilyen összefüggéseket.

Ugyanez a helyzet a nyelvi változások hasznos vagy kártékony voltával. A nyelvészet nem azért „értéksemleges”, mert ez a dogmái közé tartozik (Nádasdy Ádám publicisztikai írásaiból ezt gondolhatja az olvasó). Az orvosi kutatások például nem „értéksemlegesek”, mert a betegségeket rossznak, az egészséget jónak tartják. Jó okuk van erre, mert az élet pártján állnak. A nyelvészetben viszont egyszerűen nem léteznek olyan ismert tények, amelyek akár a leghalványabb gyanúját felkeltenék annak, hogy például idegen szavak, kifejezések beáramlása, bizonyos különbségek eltűnése vagy bizonyos „logikátlan” jelenségek megjelenése bármilyen értelemben károsnak bizonyulna, például közelebb vinne a nyelv kihalásához, megnehezítené a nyelv és a kultúra átörökítését vagy a nyelv rengetegféle használatának bármelyikét.

Amikor mégis ilyen jelenségeket tapasztalunk, akkor sem a nyelvvel van baj. Például előfordulhat, hogy a társadalom kettészakad, mert az egyik fele nem érti a másik fele által használt jövevényszavakat. Ha ilyen történik, akkor a társadalommal van baj, a két nyelvváltozat azért különül el egymástól, és válik akár kölcsönösen érthetetlenné, mert a társadalom ezt így intézi, nem pedig azért, mert az egyik nyelvváltozat „előnytelenebb”, mint a másik.

Ne becsüljük le a nyelv önkorrekciós képességeit sem. Zoltán példája az angol ragok lekopásáról éppen azt bizonyítja, hogy ha bizonyos különbségek elmosódása megértési nehézségekhez vezetne, akkor azt más különbségek gyorsan pótolják. Ha az esetragok különbségei csökkennek (ahogy az angol vagy az újlatin nyelvek történetében), akkor ezzel párhuzamosan másvalami is történik (az angol és az újlatin nyelvek esetében a szórend rögzülése és az elöljárószók kiterjedtebb használata), ami megelőzi az érthetőség romlását.

Ahogy Nádasdy Ádám mondaná: Ki van ez találva, kérem szépen.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése