Ma a legtöbb magyar oktatási intézmény az anyanyelvi nevelés, az anyanyelvváltozatok és az identitás összefüggéseire kevésbé fektet hangsúlyt, mint ahogy az szükségszerű lenne. Az iskolák többségében az anyanyelv tanítása a központi, standard nyelvváltozat elsajátítására irányul, ezzel a nem standard nyelvváltozatok háttérbe szorulnak, rosszabb esetben pedig el is utasítja azokat. Ez annyit jelent, hogy a szemlélet nem leíró, hanem előíró, a módszer pedig nem hozzáadó, hanem felcserélő. Ugyan a jelenség elsősorban a magyar nyelv és irodalom órák keretein belül fordul elő, mégis az egyéb tanórákat és az iskolai élet más aspektusait (például a szünetben folytatott diskurzusokat) is érinti.

Jelen állás Magyarországon

Idehaza még ma is erőteljesen él egy olyan társadalmi beidegződés, amely az embereket a nyelvhasználatuk alapján diszkriminálja. Mindezt olyan nyelvészeti alaptényeket figyelmen kívül hagyva teszik, mint a nyelv állandó változása, a különböző nyelvváltozatok egyenértékűsége vagy az az alapigazság, hogy a nyelvnek más fontos funkciói is vannak a kommunikáció mellett (például esztétikai vagy identitásjelölő).

Nehezen válaszolható meg, hogy pontosan miért van ez így, ám néhány tényező különösen meghatározó szerepet tölt be a jelenség működésében. Ezek a tényezők igen szoros összefüggésben állnak egymással, mintegy hálót alkotva határozzák meg és legitimálják az emberek nyelvi megnyilatkozásait és ítéleteit.

Ebben a hálóban gócpontként emelhető ki néhány tényező, mint például a nyelvhelyesség értelmezésének kérdése. Miként kezeljük ezt a fogalmat, és legfőképpen miként kezelik a pedagógusok? A saját nyelvváltozatuknak nem megfelelő nyelvi formákat eredendően helytelennek bélyegzik, vagy a kontextusnak megfelelő nyelvhasználatnak tartják? Azt mondják-e a gyereknek, hogy „amit mondtál, nem helyes” vagy azt, hogy „amit mondtál, az ebben és ebben a szituációban nem megfelelő”.
Továbbá a kiemelt tényezők közé tartoznak a nyelvi ideológiák, különösen a standardizmus (eszerint a standard az egyedüli helyes változat), és az azzal kéz a kézben járó társadalmi beidegződés, ami ma Magyarországon meglehetősen normatív, előíró (ez nagyjából annyit tesz, hogy szeretjük javítani a másik beszédét). Utóbbi jelenléte persze természetes, hiszen tudjuk, hogy Magyarországon három dologhoz mindenki ért: a focihoz, a politikához és a nyelvészethez.

Végezetül pedig nem elhanyagolható a téma szempontjából a tanárképzés és az annak nyomán végzett tanári tevékenység, mely utóbbinak kardinális szerep jut a tanulók tanulmányi eredményességének befolyásolásában, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukálásában. Cikksorozatunkban a felsorolt tényezőkre a későbbi cikkekben térünk ki, most magát a jelenséget mutatjuk be.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mi az a nyelvi alapú diszkrimináció?

A nyelvi alapú diszkrimináció másik elnevezése a lingvicizmus. A fogalmat Tove Skutnabb-Kangas alkotta meg más izmusok (pl. rasszizmus vagy szexizmus) mintájára. Az ő meghatározásában lingvicizmus alatt az etnicitás, kultúra vagy nyelv alapján meghatározott csoportok között, a hatalom egyenlőtlen elosztásának legitimálására, megvalósítására és reprodukálására felhasznált ideológiák, struktúrák és gyakorlatok értendők.

A nyelvi alapú diszkrimináció a nyelvi alapon meghatározott emberek, embercsoportok közötti különbségtétel, vagyis a nyelvi alapú megkülönböztetés gyakorlata: a beszélőknek a nyelvhasználatuk alapján történő hátrányos vagy előnyös megkülönböztetése.

Nyelvi alapú diszkrimináció történik például akkor, amikor a munkavállaló az állásinterjún tájszólása miatt nem kapja meg az adott állást, mondván, hogy nem megfelelő a kommunikációs készsége. De akkor is nyelvi alapú diszkrimináció valósul meg, amikor egy idegennek nem hallgatjuk meg a mondandóját, egész egyszerűen azért, mert nákol vagy suksüköl, és automatikusan elkönyveljük, hogy biztosan pénzt szeretne kapni tőlünk. Ám ezeknél a példáknál jóval gyakoribb eset, amikor nyelvi alapú diszkriminációról beszélhetünk a közoktatásban.

Nyelvi alapú diszkrimináció és a közoktatás

Az iskolába való belépés számos újdonságot tartogat az óvodából kikerülő kisgyermekek számára. Az új közeg nemcsak fizikai értelemben más, mint amit a gyerekek korábban tapasztaltak. Az iskola új nyelvi közeget is jelent a diákok számára, ahol különböző nyelvhasználattal és nyelvváltozatokkal találkozhatnak mind a tanáraik, mind pedig a társaik részéről. A tanulók itt nyilvánulnak meg először formális beszédhelyzetekben, illetve új regiszterekkel, szókészleti elemekkel ismerkednek meg. Mindez sok gyereknek könnyed feladat, élvezetes tapasztalatszerzés, azonban nem kevés tanuló számára rendkívüli erőfeszítés.

Tudjuk, hogy az ember elsődleges szocializációs színtere a család. Otthonról hozunk rengeteg kulturális ismeretet, tapasztalatot, valamint egy bizonyos nyelvhasználati módot, nyelvváltozatot is. Ez utóbbi szerencsés esetben az iskolaihoz nagyjából hasonló, azaz a standard nyelvváltozatnak megfelelő nyelvhasználat. A probléma ott kezdődik, ha az iskolai és az otthoni nyelvhasználat nagyban eltér. Ilyenkor az iskolaitól eltérő nyelvhasználattal, nyelvváltozattal rendelkező gyerek több szempontból is hátrányba kerül.

Elsőként azzal szembesül, hogy az új közösségben másképp beszélnek, mint ő és a szülei. Másképp beszélnek a diáktársak, és ami még nagyobb probléma, hogy másképp beszél a tanár is, aki a csoport vezetője és egyben az elsajátítandó tudásanyag közvetítője is. Így a gyermek máris hátrányból indul, hiszen egy új nyelvváltozatot (neki szinte új nyelvet) kell megtanulnia. Tehát az új ismeretek mellé még egy új nyelvváltozatot és nyelvhasználatot is kénytelen elsajátítani. De ez még csak a kisebbik probléma.

Másrészről ugyanis a diák próbálja megérteni az eltéréseket, de sok esetben ahelyett, hogy segítő tanárra és diáktársakra találna, azzal szembesül, hogy a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben kinevetik, megalázzák. „Hát-tal nem kezdünk mondatot.” „A magyarban nincs olyan, hogy deviszont.” „Nem-e? Nem-e lehetne, hogy magyarul mondd?” Ezek mind-mind ennek a jelenségnek a megvalósulási formái; valószínűleg már mindannyian találkoztunk hasonlókkal. Ezekben az esetekben valójában nem történik más, mint a nyelvhasználó által otthon tanult, helyes nyelvi formák megbélyegzése a tanár (vagy más személy) saját nyelvváltozatának szemszögéből. Így az iskolai nevelő munka egyik legfontosabb feladata, a tanulók személyiségének fejlesztése nem teljesül, ugyanis a stigmatizáció óhatatlanul is az otthonról hozott anyanyelvváltozat leértékeléséhez, valamint nyelvi bizonytalansághoz vezethet, ami a tanuló személyiségére kedvezőtlenül, nem pedig fejlesztő módon hat.

Végül az értékelésre is érdemes kitérni néhány szóban. Ha a tanulók tudását szeretnénk mérni és értékelni (pl. az ige- és névszótövek tanítása során), és nem azt, hogy mennyire vannak a standard nyelvváltozat birtokában, nem biztos, hogy szerencsés az a hozzáállás, amely a „nyelvhelyességi hibák” keresését, üldözését és javítását célozza. Ha a diák felelet közben suksüköl, és emiatt rászólunk, nemcsak megzavarjuk őt és kizökkentjük a gondolatmenetéből, hanem zavarba is hozzuk. Továbbá gyakran, ha a nyelvhasználatot az intelligenciával, műveltséggel kapcsoljuk össze, nem a tanuló tényleges tudását, hanem többnyire a nyelvhasználatát értékeljük. Ha két tanuló közül az egyik a standard nyelvváltozatot használja felelésnél, viszont a másik nem, akkor nagy valószínűséggel az előbbi fog jóval kedvezőbb elbírálásban részesülni, még abban az esetben is, ha tudásuk tökéletesen megegyezik.

Mit tehetünk, mit tegyünk?

Tévedés ne essék: az iskolának nagyon fontos feladata a standard nyelv közvetítése; ezt el kell sajátítaniuk a tanulóknak. Viszont az már korántsem mindegy, hogy ez milyen módon történik. Felcserélő, preskriptív vagy hozzáadó, deskriptív személetet alkalmazva. Ma Magyarországon többnyire az előbbi történik. Nem azt tanítják általában a gyereknek, hogy bizonyos nyelvi formák, kifejezések (l. nem-e, nákolás) bizonyos szituációkban (pl. érettségi, állásinterjú) kerülendők, mert rossz színben tüntetik fel használójukat, hanem hogy azok eredendően helytelenek, rosszak. Nem azt mondják a gyereknek, hogy „érettségin próbáld kerülni a nem-e nyelvi formát, mert abban a helyzetben az nem a legmegfelelőbb (de otthon bátran használd)”, hanem hogy „a nem-e helytelen ne használd, (mert így a bunkók beszélnek)”.

Abban az esetben, ha a standard nyelvváltozatot a diák saját, identitását kifejező nyelvváltozatának rovására tanítják, szubsztraktív, azaz felcserélő módon valósul meg az oktatás és nevelés. Ennek ellentettje az, amikor a standard nyelvváltozatot az anyanyelvváltozat mellé, azaz hozzáadó, kontrasztív módon tanítják. Míg az előbbi a nyelvi bizonytalanság fokozódásával jár együtt, valamint alaptalanul, tudománytalan tévképzetek által megbélyegez és diszkriminál, addig az utóbbi nemcsak a nyelvi bizonytalanságot, hanem a nyelvi alapon történő diszkriminációt is fokozatosan csökkenti.

Felhasznált irodalom

Kontra Miklós (2005): Mi a lingvicizmus és mit lehet ellene tenni?

Bartha Csilla (2002): Nyelvi hátrány és az iskola

Sándor Klára (2001): Nyelvművelés és ideológia. In: Uő. (2001, szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. JGYF, Szeged. 153–216.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése