Bár a helyesírás nem a szakterületem, nem is szívesen foglalkozom vele, egy névtelen olvasónk kérdésére mégis megpróbálok válaszolni, mert éppen azokat az alapelvekre vonatkozik, amelyekkel én vitatkozni szoktam:

Mi lehet az oka, hogy terjed a beszédbeni hangsúlyozást mintegy lekövető vesszőhasználat olyan esetekben, amikor az írott verzióban nem logikus és nem is kellene vessző? A blogok és különféle hirdetések, de még a hivatalosan szerkesztett tartalmak is hemzsegnek ettől a jellegzetes tévesztéstől. Ahelyett, hogy a nyelvhasználók örülnének, hogy végre valahova nem kell írásjel! Példa: „A nyugtát, szíveskedjenek megőrizni és kérésre felmutatni”

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hogy mi lehet az oka ennek a jelenségnek (amelyet én is megfigyeltem már), arra olvasónk meg is adja a választ: ahogy ő maga mondja, ez az írásmód „a beszédbeni hangsúlyozást követi le”. Szerintem ez éppen elég magyarázat: a nyelv elsődlegesen hangzó jelrendszer (ezt például onnan tudjuk, hogy léteznek írásbeliség nélküli nyelvek, és a nyelvelsajátítás is szóban történik, az írás megtanulása ezt csak követheti), az írás ennek lejegyzése. Természetes tehát, és még az ún. „akadémiai helyesírásnak” (A magyar helyesírás szabályai, AkH.) is kimondott alapelve, hogy az írásmód képezze le a kiejtést. A helyesírás fő célja, hogy olvasás (és felolvasás) közben ne akadjunk el. Az elakadás egyik oka lehet az írásmód szokatlansága: ezért érdemes viszonylag egységesnek lennie a helyesírásnak. A másik ok, amiért elakadhatunk, ha az olvasottak értelmezésével van nehézségünk. Például ha mindent egybeírnánk, amit egyetlen hangsúllyal ejtünk, akkor feltehetően nehézséget okozna a leírt hosszú betűsor tagolása: Mindigénviszemleaszemetet – írásban ezt annak ellenére szavakra bontjuk, hogy kiejtésekor jellemzően csak a legelejére teszünk hangsúlyt.

Kiviszileaszemetet?
(Forrás: Wikimedia Commons / Monika / CC BY-SA 2.0)

Olvasónk kérdése arra a mondattani összetevőre vonatkozik, amit a nyelvészek topiknak neveznek; ebben a rovatban is írtam már róla, jellegzetesen a mondat elején álló összetevő, ami után következhet rövid szünet. Nem erősíthetem meg tehát olvasónkat abban, hogy „nem logikus” a topik utáni vesszőhasználat, hiszen a vessző egyik fontos funkciója annak jelölése, hogy az adott ponton rövid szünetet lehet tartani.

Én személyes kommunikációban, például közösségi oldalakon nem szoktam betartani a helyesírás szabályait, hiszen senki sem írja elő. De csak úgy szoktam eltérni a megszokott szabályoktól, hogy még azoknál jobban is segítsem az olvasást. Például rendszeresen kötőjelet teszek az összetételi tagok közé olyan összetett szavak esetén, amelyek egyszeri alkotások, ezért az olvasók sosem találkozhattak velük, és megakadhatnának a tagolás nehézsége miatt. Így írom: A reklámadó mintájára kivethetnék a boltokra a tábla-adót és a polc-adót, mert ezek olyan összetett szavak, amiket valószínűleg sosem írtak még le. Nem szoktam továbbá kitenni a vesszőt olyan helyekre, ahol egyáltalán nem lehet szünetet tartani, pl. be kell hogy valljam. És vesszőt szoktam tenni olyan helyekre, ahol szünetet is lehet tartani, és egy dallamív is lezárul (és új dallamív indul), akkor is, ha az AkH. nem írja elő, vagy nem foglal egyértelműen állást, mint például ebben a mondatban az írja elő után, vagy ebben: Nem tudom, hogy fehér, vagy fekete bábukkal játszott-e.

Fehér és fekete bábuk
(Forrás: Wikimedia Commons / Aida / GNU-FDL 1.2)

Annak ellenére, hogy szerintem a vessző ilyen „unortodox” használata megkönnyíti az olvasást, a topik után még magánkommunikációban sem szoktam vesszőt tenni. Ebben elsősorban annak van szerepe, hogy a topik után nem zárul le önálló dallamív (nem lehet „felvinni a hangot”), márpedig a vessző igazán ott van jó helyen, ahol a dallamív is lezárul. Igaz, ennek alapján az ún. kontrasztív topik után – a kiejtés alapján – indokolt lenne a vessző: Grúzul (bezzeg) tud az András. Azt hiszem, csak megszokás dolga, hogy ebben az esetben mégsem tennék vesszőt, nem írnám így: Grúzul, tud az András.