B. Sándor kérdésével kapcsolatban ma olyan nyelvtani kérdésekről lesz szó, amelyeknek néhány részletéről már többször szóltam, de most egy kicsit nagyobb ívű áttekintésre lesz lehetőségem.

Köztudott, hogy a kötőszavak alapvetően kétféle funkciót töltenek be – persze ez azért kicsivel összetettebb, de most szándékosan egyszerűsítek. Az első esetben vessző szükséges eléjük, ilyen esetekben tagmondatokat választanak el egymástól: Gyere ide Pisti, és adj egy pohár vizet! Vessző azonban nem szükséges a kötőszavak elé akkor, ha azonos típusú szófajok közé ékelődnek: Kaptam Pistitől egy úszósapkát és egy úszónadrágot. [...]

Azonban vannak olyan különös (határ)esetek, amelyekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Például: Kaptam Pistitől egy piros úszósapkát és egy fekete úszónadrágot. Kétféle koncepcióval találkoztam eddig, amely ezt az esetet tárgyalná:

1. Az első azt mondja, hogy az és még mindig a két névszót – úszósapka, úszónadrág – választja el egymástól, és mivel nem tekinthetőek önálló tagmondatoknak, ezért a vessző nem szükséges az és – vagy egyéb, hasonló szerepű kötőszavak – elé.
2. A második pedig úgy ítéli meg a helyzetet, hogy az és többé már nem névszókat – szófajokat –, hanem (jelzős) szószerkezeteket választ el egymástól, így a vessző mindenképp szükséges, ugyanis így utalunk arra, hogy nem az úszósapkát és a fekete szavakat, hanem a (piros) úszósapkát és a (fekete) úszónadrágot igyekeztük elválasztani egymástól.

Tehát kell-e vessző a kötőszavakkal elválasztott szószerkezetek közé (legalábbis az ehhez hasonló esetekben)?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Sándor nagyon korrektül foglalja össze a probléma lényegét, és szakszerűen fogalmaz (kivéve azt, hogy párszor szófajt ír szó helyett, amikor arról beszél, hogy mikor nem kell vessző az és meg a vagy elé). Akkor röviden összefoglalom, mit is lehet tudni erről a helyesírási kérdésről nyelvtani szempontból.

Már sokszor leírtam, de nem árt megismételni, hogy az iskolai nyelvtanban még mindig az ókori (görög, majd latin) grammatikák hagyománya érvényesül. (A grammatika mint tantárgy a régi irodalmi művek nyelvi elemzéséről szólt az ókorban és a középkorban.) Ezen a nyelvtani hagyományon súlyos nyomot hagyott az ókori eredete. Onnan örökölte például, hogy a régies, irodalmi alakokat értékesebbnek tekinti, mint a modern és a beszélt nyelvi kifejezéseket, meg azt is, hogy elsősorban a nyelv írott lejegyzésére összpontosít. És őrzi annak a következményeit is, hogy a grammatikák csak a görög (majd a latin) nyelvvel foglalkoztak. Például a mai magyar iskolai nyelvtanok szerint a névelőknek nincsen semmilyen helyük a mondat szerkezetében – egyszerűen azért, mert a latinban nincsenek névelők, ezért a középkori grammatikakönyvekben persze nem tesznek róluk említést.

Fekete úszónadrág(,) és piros úszósapka
(Forrás: Wikimedia Commons / markjhandel / CC BY 2.0)

Sándor kérdésével kapcsolatban az iskolai nyelvtan ókori jellege azért fontos, mert az ókori grammatikától örökölte a szóközpontúságát. A görög és a latin nyelvről köztudomású, hogy igen változatos a szórendjük, még olyan szerkezeteknek is sokféle szórendje lehetséges, amilyeneket a magyarban csak egyféle szórenddel tudunk elképzelni. Például tekintsük a latin summā cum laude 'a legmagasabb dícsérettel' kifejezést: itt a summā 'legmagasabb (ablatívusz)' jelző és a laude 'dícséret, dicsőség (ablatívusz)' szó közé kerül a cum '-val/-vel' elöljárószó (amely az egész szerkezethez tartozik). Nyelvtanilag helyes lenne még a cum summā laude vagy a cum laude summā szórend is.

A görög és a latin szabad szórendje az oka annak, hogy az ókori grammatikákban a szerkezetek egyetlen egysége a szó, a mondatokat szavakra bontották, nem ismerték a szószerkezet fogalmát (legfeljebb az egyeztetéssel kapcsolatban került szóba, hogy egyes szavak szorosabban tartoznak össze, mint mások). Például a summā cum laude kifejezésnek nincs az iskolai nyelvtanokban önálló kategóriája, pedig ez a három szó nyilvánvalóan együtt értelmes kifejezést alkot, és együtt játszik a mondatban határozói szerepet. Az ókori grammatikában és a magyar iskolai nyelvtanban a határozói szerepet csak a szerkezet alaptagjának (fejének), a laude főnévnek tulajdonítják, a tőle „függő” (neki alárendelt) szavaknak csak az alaptaghoz képest van szerepük (a summā a jelzője, a cum pedig az elöljárója az alaptagnak).

Monokinivel kiküszöbölhető a probléma
(Forrás: Wikimedia Commons / Vox Efx)

Megjegyzem, hogy ennek a szóközpontú mondatelemzésnek vannak késői utódai, például az ún. függőségi nyelvtan és az ún. szónyelvtan, de az iskolában nem ezeket a modernebb megközelítéseket tanítják, hanem az ókori grammatikának egy lebutított, ellentmondásokkal teli változatát. És még egy megjegyzés: A fentiekből világos, hogy a szóközpontú nyelvtanok alapfeltevése, hogy minden szószerkezetnek van egy jól meghatározható alaptagja, és ezeknek van (közvetlenül vagy közvetve) alárendelve a többi. De nem olyan magától értetődő dolog, hogy tényleg minden szerkezet alaptagja egyértelműen meghatározható, és sokszor vitatható, hogy melyik szó az alaptag. (Például több modern elmélet szerint a summā cum laude szerkezetnek a cum elöljárószó az alaptagja; az ilyen szerkezeteket ezért ezekben az elméletekben nem névszói szerkezetnek (NP-nek), hanem elöljárós szerkezetnek (PP-nek) tekintik.)

Sándor „kétféle koncepciója” közül az első felel meg a lebutított ókori elemzési hagyománynak, a második pedig annak, amikor a mondatot szószerkezetekre bontják. Sajnos az akadémiai helyesírás a nyelvtani fogalmait az ókori eredetű iskolai nyelvtanból kölcsönzi, ezzel annak meghatározatlanságait és ellentmondásait is átviszi a helyesírásaba. Ezért akkor, amikor leggyakoribb kötőszavak előtti vessző használatáról beszél, két esetet különít el: amikor tagmondatokat választ el a kötőszó, és amikor szavakat. Az utóbbi helyett nyilván azt kellene mondania (ha már ragaszkodik ehhez a szabályhoz), hogy más szószerkezeteket, csak éppen az iskolai nyelvtanok nem ismernek más szószerkezetet (a tagmondat az egyetlen olyan szószerkezet, amely szerepel az iskolai nyelvtanokban).

Összefoglalva: szerintem az akadémiai helyesírás szándéka szerint a Sándor által „határesetnek” nevezett eseteket (egy piros úszósapkát és egy fekete úszónadrágot) is vessző nélkül képzeli el, mert ezekben nem tagmondatokat rendelünk egymás mellé.

Mi szükség van úszósapkára?
(Forrás: MTI / Kovács Anikó)

Hadd zárjam egy pesszimista megjegyzéssel. Sajnos a szószerkezetek létezésének elismerése sem tenné egyszerűvé a magyar akadémiai helyesírás „kijavítását”. Nagyon sokszor mindenképpen lehetetlen eldönteni, hogy tagmondatok vannak-e egymás mellé rendelve, hiszen a tagmondatok hiányosak is lehetnek. Például abban a mondatban, hogy Kaptam Pistitől egy úszósapkát(,) és Maritól egy úszónadrágot, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy két tagmondat van egymás mellé rendelve: kaptam Pistitől egy úszósapkát, illetve [kaptam] Maritól egy úszónadrágot. A Pistitől egy úszósapkát és a Maritól egy úszónadrágot ugyanis nemigen minősülhetnek szószerkezetnek. (Miért alkotna az igének két különböző bővítménye, a -tól/-től ragos és a tárgyragos, együtt szószerkezetet?) A hiányos tagmondaton alapuló magyarázatot más esetekben is el lehet játszani.

A másik lehetőség, hogy elismerjük, nem is mindig szószerkezeteket rendelünk egymás mellé, hanem másféle szósorozatokat is. Ennek viszont az a feltétele, hogy a két szósorozat egymással párhuzamos felépítésű legyen. Ahogy a fenti példában is egy-egy -tól/-től ragos és egy-egy -t ragos szószerkezetből áll a két egymás mellé rendelt szósorozat: Pistitől ∼ Maritól és egy úszósapkát ∼ egy úszónadrágot. Hasonlóképpen lehetne magyarázni az ilyen mellérendelést is: Kaptam két fehér és három fekete úszósapkát. Itt mintha a két fehér és a három fekete lenne egymás mellé rendelve, és persze ezek sem alkotnak szószerkezetet, csak két párhuzamos szósorozatot.

Úszócuccprobléma megoldva, irány a strand!
(Forrás: Wikimedia Commons / H. Dean)

És végül még egy szó a magyar helyesírásról. Meggyőződésem, hogy a magyar helyesírási szokások bizonyos mértékig és bizonyos kivételekkel a kiejtés tükrözésének igényének felelnek meg. Például az a szokás, hogy az és és a vagy elé akkor teszünk vesszőt, ha mondatokat választanak el, abból erednek, hogy ilyenkor tartunk előttük szünetet, és ilyenkor a mellérendelt tagokat sajátos emelkedő hanglejtés is jelöli. Ezek előtt a nagyon gyakori kötőszók előtt más felsorolásokban nem szoktunk szünetet tartani, míg a ritkább, különlegesebb kötőszók előtt, mint például a valamint és az illetve, a szünet gyakoribb. Viszont akkor, amikor ezeket a szokásokat az akadémiai helyesírás formájában írásban rögzíteni próbálták, akkor valamilyen rejtélyes okból, talán egyszerű fontoskodásból, úgy döntöttek, hogy nyelvtani fogalmakkal, nem pedig egyszerűen a kiejtés, a hangzás alapján fogják megfogalmazni a szabályszerűségeket. Ezt a nagyon rossz döntést azóta sem sikerült felülbírálni, és ezzel kínlódik azóta a helyesírást tanuló magyar nép. Pedig jobbat érdemelnénk.