Tibor nevű olvasónk kérdése nagyon izgalmas, a magyar nyelvtannak egy sajátos, érdekes jelenségét érinti:

Milyen folyamat játszódik le nyelvünkben a „vanni van a boltban, csak nem kék színben”-típusú szerkezetben? Nekem úgy tűnik, hogy a „hallani hallak, de nem látlak” vagy a „kéknek kék, de kicsit zöldes” szerkezetbe korábban csak névszók vagy bizonyos igék „mehettek be”, míg ma már a létige is! Egy nyelvtani paradigma változik? És ami még érdekesebb számomra, akinek a mentális lexikonjában nem szerepel a *vanni szó, hogy vajon csak a szerkezet „szabálya” miatt született a szó ([ige]+[-ni]+[ige]+[argumentum]), hisz gyors google keresésem a „hát vanni” szóösszetételre is kizárólag ilyen környezetben szerepelteti a szóalakot, vagy a „lenni” szó helyett általában is kezd teret nyerni a fiatalabb nyelvhasználók között.

Amit gyorsan meg kell jegyeznem, bár nem a jelenség lényegét érinti: a vanni alak használata ebben az esetben semmiképp sem újítás, új jelenség. A szépirodalomban is lehet találni rá példát bőségesen, a 20. század eleje óta, a beszélt nyelvben akár még sokkal régebbi is lehet. Kosztolányi Dezső egy 1926-os írásában így fogalmaz:

A van igének rendes főnévi igeneve: lenni. Egyetlenegy esetben vanni. Ha kérdeznek bennünket, néha a válaszban ismételjük a főnévi igenevet. Van kenyér? Vanni van, de nem adhatok.

(Erős várunk, a nyelv, 54. o. Kiemelés tőlem – K. L.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ami mármost magát a jelenséget illeti: Tibor nagyon jól vette észre a párhuzamot a hallani hallak és a kéknek kék szerkezetek között, a megfogalmazása alapján szinte azonosnak is tekinti őket. Mindjárt megpróbálom megfogalmazni, mi az, ami a funkciójukat is nagyon hasonlóvá teszi. Mert mi is a funkciójuk? Kosztolányi fogalmazásában „néha a válaszban ismételjük a főnévi igenevet”. De miért?

Kosztolányi jól veszi észre, hogy a leggyakrabban kérdésre adott válaszban szerepel ez a szerkezet – ugyanez igaz a kéknek kék típusú szerkezetre is. De mi a szerepük ezeknek a válaszokban? A példákból jól látható, hogy az ilyen válasz után valamilyen szembeállítást, kontrasztot kifejező folytatás kívánkozik: hallani hallak, csak nem értelek, illetve kéknek kék, de nem olyan kék. Ha az egyszerűbb hallak, illetve kék válaszokkal összehasonlítjuk őket, azt látjuk, hogy ezekhez képest valamilyen fenntartást fejeznek ki, azt, hogy a válasz valahogy „nem a teljes igazság”, a beszélőnek valami hozzáfűznivalója van még, vagy legalábbis azt sugallja, hogy érdemes még pontosítani a választ.

Mielőtt továbbmennénk, nézzük meg ezeket a furcsa válaszokat formai szempontból is. Mi jellemzi őket? Először is feltűnő ezek ismétlő jellege, egy bizonyos szó, kifejezés kétszer fordul elő bennük (hallani hallak, kéknek kék). Ha ige ismétlődik, akkor infinitívuszban áll az első előfordulása, ha névszó, akkor pedig datívuszban. Méghozzá szigorúan „szó szerint” kell ismétlődnie, ezért áll a vanni van szerkezetben a furcsa vanni infinitívuszi alak, amelyet máshol – mint Kosztolányi is megállapítja – nem használunk. És milyen elemet ismétlünk a szerkezet elején infinitívuszban, illetve datívuszban? Mintha azzal függne ez össze, amit az iskolában állítmány néven tanultunk: infinitívuszi ismétlés esetén a mondat ragozott igealakját ismételjük infinitívuszban (ezt az iskolában állítmánynak nevezik), datívuszi ismétlés esetén pedig a névszói állítmánynak nevezett szerkezet (pl. kék (volt)) tartalmasabb, névszói részét ismételjük. Ezek éppen azok a részei a válaszmondatnak, amelyek semmiképpen sem elhagyhatóak: ha egészen rövid választ adunk (eltekintve persze attól, amikor egyszerűen csak igen-t mondunk), akkor éppen ezekből áll a válaszunk: Hallak. Kék. A válaszmondatoknak ezt a részét, amelyik főhangsúlyt visel, és amelyik a válasz egyetlen kötelező része, és mellőle minden más elhagyható, a mondat fókuszának nevezi a magyar szakirodalom. Tehát a vizsgált szerkezet fő vonása összefoglalva: A fókusz szerepű összetevőt a mondat elején megismételjük, ha ige, akkor infinitívuszi alakban, ha névszó, akkor datívuszban.

Kéknek kék, vanni van, de mi ez?
(Forrás: Wikimedia Commons / Tony Hisgett / CC BY 2.0)

Visszatérve az ilyen „ismétlős” válaszok funkciójára, azt mondtam az előbb, hogy a beszélő „fenntartásait” fejezi ki, azt, hogy a válasza nem a teljes igazságot fejezi ki, persze éppen a megismételt elem tekintetében. Ha ugyanis egyszerű, ismétlés nélküli választ adna, az azt sugallná, hogy a válaszával mindent elmondott. Azt hiszem, az olvasó könnyen észreveheti, ha csak már eddig nem vette észre, hogy ilyen, fenntartásokat sugalló válasz nemcsak ismétlős szerkezetek formájában jelenhet meg a magyar nyelvben. Hiszen hasonló a sugallata a válasznak az ilyen párbeszédekben is, ha a mondat elején álló szót ugyanúgy főhangsúllyal, emelkedő hanglejtéssel ejtjük, mint a vanni van és kéknek kék elején állót:

1.	– Eljöttök a buliba?
	– Én elmegyek.
2.	– Kit hívtatok meg a buliba?
	– Mariékat meghívtuk.
3.	– Mit visztek a buliba?
	– Én palacsintát viszek.

Az (1) példában szereplő válasz azt sugallja, hogy a beszélő tud olyanokról, akikről feltételezhető lenne, hogy szintén elmennek a buliba, de mégsem mennek, vagy legalábbis nem tudni, mennek-e, érdemes lenne rákérdezni. A (2) példában hasonló a Mariékat szó szerepe („érdemes lenne utánajárni, hogy még kiket”), de itt nem eldöntendő, hanem kiegészítendő kérdésre adott válaszról van szó. Ha a beszélő úgy fogalmazna, hogy Mariékat hívtuk meg, vagyis a Mariékat a mondat fókuszában állna, akkor a válasz azt jelentené, hogy (a szóba jövőkön belül) csak Mariékat hívták meg, más nem. Azért nem így fogalmaz a beszélő, mert ennél bizonytalanabb, nem kimerítő, fenntartásokat sugalló választ kíván adni. Végül a (3) példában szintén kiegészítendő kérdésre válaszol a beszélő, és kimerítő választ ad (palacsintát visz, mást pedig nem), de mégsem teljes a válasza, mert a kérdés több személyre vonatkozott, a válaszoló pedig csak a maga nevében válaszol, egyúttal a fenntartásait fejezi ki arra vonatkozóan, hogy mások mit visznek, illetve visznek-e egyáltalán valamit.

Én palacsintát viszek
(Forrás: Wikimedia Commons / Loyna / CC BY-SA 2.5)

Azt látjuk tehát, hogy az (1–3) példákban látható válaszok nagyon hasonló funkciójú kifejezésekkel kezdődnek, mint a hallani hallak vagy a kéknek kék mondatokat indító kifejezések. Ezeket összefoglalóan (a velük járó, már említett szembeállítás miatt, valamint a mondat eleji „logikai alanyéhoz”, a topikéhoz hasonló szerepük miatt) kontrasztív topikoknak nevezzük (az 1980-as évek óta, Szabolcsi Anna javaslatára). A különbség csak annyi, hogy amikor olyan összetevőt szeretnénk a mondat elején kontrasztív topikként szerepeltetni, amelynek egyúttal fókusz szerepe is van, akkor mindkét helyen meg kell jelennie a kifejezésnek, és a két előfordulás között a kontrasztív topik helyén infinitívuszban, illetve datívuszban kell állnia.

Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a magyar „ismétlős” szerkezettel, legalábbis az infinitívuszos fajtájával teljesen egyezőt találunk a jiddis nyelvben is. (Ez persze nem jelenti azt, bár nem is zárhatjuk ki, hogy a kettőnek történetileg is köze lenne egymáshoz.) Íme egy példa:

4.	Ich	red	mamelosn.
	én	beszélek	jiddis
	’Jiddisül beszélek’.
5.	Redn	red	ich	mamelosn.
	beszélni	beszélek	én	jiddis
	’Beszélni jiddisül beszélek.’

És ami még érdekesebb, a jiddisben vannak vanni-féle alakok is, tehát olyan infinitívuszi alakok, amelyek csak az „ismétlős” szerkezetben fordulnak elő, azért, hogy valóban „szó szerint” az illető igét ismételjék. Például a vejszt ’tudja’ igealak infinitívusza viszn ’tudni’, de nem ez az alak fordul elő az „ismétlős” szerkezetben kontrasztív topikként, hanem a csak erre a célra használt vejszn alak:

6.	Vejszn	vejszt	er	gornit.
	tudni	tud	ő	semmi
	’Tudni nem tud semmit.’