A szorgalmas nyestolvasó már megszokhatta, hogy nekem az az álláspontom, hogy a magyar helyesírást sokkal könnyebb lenne megtanulni és használni, ha a szabályait nem fontoskodó nyelvtani fogalmak segítségével fogalmaznák meg, hanem (ahol csak lehet) a hangzásra hivatkozva. Igaz, hogy ennek alapján bizonyos kifejezéseket többféleképpen is le lehetne írni, de ez a helyesírás legfontosabb funkcióit, a könnyebb (fel)olvashatóságot és a viszonylagos állandóságot nem zavarná. Zsófia nevű olvasónk, aki Franciaországból írt nekünk, mintha ezt a nézetemet akarná próbára tenni, hiszen a kérdése arra vonatkozik, hogy amit egy hangsúllyal, a dallam megszakítása nélkül mondunk ki, azt miért nem írjuk egybe.

A nyelvünk ragasztva működik, és szerintem van két olyan információ, amit írásban külön írva jelölünk, de amelyek, amikor még nem volt irásbeliség, szintén tapadtak a szótőhöz: az egyik a nem (tagadás), a másik pedig az is (vagy sem). Tehát logikusan, ha a nyelv logikáját követné az írás, úgy írnánk ezeket, hogy Nemettem meg a kenyeretsem. Azért gondolom, mert ha felcseréljük a szórendet, akkor is azt mondjuk, hogy A kenyeretsem ettem (meg), tehát ugyanott találjuk a sem szót, mint az első mondatban. Vagy egy másik példa: Eztis olvastam, aztnem.

Nem tudom, világosan írtam-e le a gondolatomat, de tartok tőle, hogy nem, ez esetben kérem, kérdezzenek, mert szerintem érdekes a kérdés, és érdemel némi figyelmet. Soha nem tanultam magyar nyelvtant, de most Franciaországban tanulok irodalmat, és ógörög, francia és angol nyelvtant tanulunk, ami miatt egyre több kérdést teszek fel a magyar nyelvtan logikájával kapcsolatban is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Én azt hiszem, hogy Zsófia elég világosan fogalmaz, azt fogalmazza meg, hogy logikusabb lenne a helyesírás, ha a nem és az is (sem) szavakat egybeírnánk az őket követő, illetve megelőző szóval. Ahhoz, hogy erre válaszoljak, kicsit részletesebben kell szólnom az egybe- és különírás logikájáról.

Zsófia tulajdonképpen azt mondja, hogy a nem, is, sem szavak (és talán mások is) valójában szóelemek, nem pedig önálló szavak. Olyanok, mint a toldalékok, vagy mint az „összetett szavak” elemei. Hogy ez igaz-e, ahhoz először is azt kell végiggondolnunk, hogy mitől tekintünk valamit önálló szónak, illetve szóelemnek.

Előrebocsátom, hogy ebben a kérdésben sincs teljes egyetértés a nyelvészek között, a szó és a szóelem kifejezéseket inkább informálisan szokták használni, de én úgy vettem észre, hogy nagyjából egyforma esetekre gondolnak. Szónak ugyanis mindig olyan kifejezéseket szoktak nevezni, amelyek vagy egyáltalán nem bonthatók elemekre, vagy ha igen, akkor az, hogy bennük milyen sorrendben milyen fajta elemek állhatnak, nagyon merev, szigorúan kötött. És ha egy kifejezés csak ilyen kötött sorrendű kifejezésekben szerepelhet, akkor nem önálló szó, hanem csak szóelem.

Mondok példákat. A magyarban a (nem összetett) névszók alakjait azért nevezzük szavaknak, mert mindig a szótővel kezdődnek (kivétel a melléknév ún. „felsőfokú” alakja, ami a leg- előtaggal kezdődik), és a szótő után mindig csak egy-két képző következhet (nagyon kötött sorrendben), a képző után csak egy-két jel állhat, és a jel után egyetlen rag. Tehát: kötött elemtípusok kötött sorrendben. Abban a szóban, hogy álságoskodásaitokért, már szélsőségesen sok szóelem van, de ezeknek a fajtái és a sorrendjük teljesen kötöttek: ál- a szótő, a -ság, -os, -kod, -ás képzők, az -aitok- rész egy vagy több jelből áll (ez elemzés kérdése), és az -ért esetrag.

Nyelvenként erősen változik, hogy mi minden „fér bele” egy-egy szóalakba. Az egyik szélsőség az izoláló nyelvek esete, amelyekben elvileg minden szóalak egyetlen szótőből áll. Aztán rengeteg átmeneti eset következik, amelyeket együttesen toldalékoló nyelveknek nevezünk. Ezek közé tartozik a magyar is: egy szótő és még többé-kevésbé számos szóelem együtt alkotnak szavakat. Végül pedig a másik szélsőségbe azok a nyelvek tartoznak, amelyekben a szóalakok rendkívül hosszúak, sok tövet tartalmaznak, így egyetlen szóalak akár annyi mindent is kifejezhet, mint a magyarban egy tagmondat. Ezeket a nyelveket poliszintetikus (vagy inkorporáló, bekebelező) nyelveknek nevezzük. Például az eszkimó-aleut nyelvcsaládba tartozó inuktitut nyelvben ilyen egy tipikus szóalak:

Miért gondoljuk, hogy ebben a példában egyetlen szóalakkal állunk szemben? Azért, mert az egyes elemek helyén csak velük azonos kategóriájú elemek állhatnak (tehát ige – módhatározó – segédige – tagadás – fokozás – személy-idő), és a sorrendjük szigorúan kötött. Nem kell mindegyik szóelemnek jelen lennie ezek közül, némelyik elhagyható. Tulajdonképpen csak az igető és a személyt és időt jelölő elem kötelező, de a többiek, ha jelen vannak, csak ebben a sorrendben állhatnak.

Ő nem agglutinál, hanem iglut csinál
(Forrás: Wikimedia Commons / Frank and Frances Carpenter)

Ráadásul az is igaz, hogy egyetlen szóalakon belül gyakoribb a hangtani „összeolvadás”, vagyis mindenféle hangváltakozás és egyéb hangtani kölcsönhatás az elemek között, mint amikor két önálló szó kerül egymás mellé. Például a magyarban a toldalékok hangrend szerint illeszkednek a tőhöz, míg önálló szavak között ilyen kölcsönhatás nincs. De ez nem jelenti azt, hogy a „szavak” és a „szóelemek” között annak alapján rendszeresen különbséget tudnánk tenni, hogy van-e köztük hangtani kölcsönhatás.

A nyelvek természetesen abban is eltérnek egymástól, hogy a szóelemek milyen mértékben lépnek egymással kölcsönhatásba a szóalakokon belül. A toldalékoló és a poliszintetikus nyelveken belül különbséget szoktunk tenni aszerint, hogy mennyire „olvadnak össze” a szóelemek, mennyire lehet őket egymástól jól elkülöníteni. Azokat a toldalékoló vagy poliszintetikus nyelveket, amelyekben inkább hajlamosak összeolvadni a szóelemek, flektáló nyelveknek nevezzük, azokat pedig, amelyekben a szóelemek viszonylag jól elkülönülnek, mint a magyarban, vagy még inkább például a törökben, agglutináló nyelveknek.

Akkor most térjünk vissza Zsófia kérdésére. Vajon önálló szó-e a nem, az is, a sem? A nem után nagyon gyakran áll ragozott igealak (Zsófia első példájában az ettem), de nem feltétlenül: Zsófia második példájában ez áll: aztnem. Itt a nem után nem áll semmi – persze nem kell mindig minden szóelemnek jelen lennie, de az furcsa lenne, ha a szóalak toldalékszerű tagadó eleme mellől minden más elhagyható lenne. A másik probléma az, hogy a tagadószó után azért nemcsak ragozott ige állhat, hanem mindenféle más kategóriájú elem is (és ez éppen az, ami szóalakokon belül nem szokott lehetséges lenni): Nem János vitte le a szemetet (itt a János, egy fókusz szerepű névszói szerkezet áll a tagadószó után); Nem mindig megyünk le a partra (itt pedig egy mennyiségjelölő kifejezés, más szóval: kvantor). És a kettő nem is zárja ki egymást: Nem mindig Jánossal megyünk le a partra. Igaz, hogy ezekben a kifejezésekben kötött az elemek szerepe, vagyis a tagadószó és a ragozott ige között egy mennyiségjelölő és egy fókusz szerepű elem állhat, de kategória („szófaj”) szempontjából ezek nem kötöttek, így a szó szokásos használata szerint a nem nem szóelem, hanem önálló szó.

Vannak nyelvek, amelyekben nyelvtanilag is, és ha a helyesírás lehetővé teszi, írásban is hagyományosan egyetlen szóalaknak tekintik a tagadott igealakokat. Ilyen például a japán, amelyben a tagadást a szóalakkal erősen összeolvadt végződések fejezik ki, vagy a perzsa, amelyben egy előtag. A magyar azonban, mint láttuk, nem tartozik ezek közé a nyelvek közé.

Nem ragad, csak tapad
(Forrás: Wikimedia Commons / lylamerle / CC BY 2.0)

Mi a helyzet az is és a sem esetében? Ezeket a nyelvészek simulószónak (klitikumnak) neveznék (bár ennek a terminusnak sincs általánosan elfogadott meghatározása), mert mindig hangsúlytalanul tapadnak az őket megelőző vagy követő szóhoz. Az is ún. enklitikum (mert az őt megelőző szóhoz simul): Pistát is, a sem pedig lehet enklitikum, vagy az őt követő szóhoz simuló proklitikum is: Pistát sem, illetve sem Pistát, sem engem.

Az is és a sem esete egy kicsit hasonlít a tagadószavakéhoz. Kategória („szófaj”) szempontjából nagyon sokféle szó előzheti meg, illetve követheti őket, ezért nem tekinthetők szóelemnek, csak önálló szónak: A főnököt sem; Nem csak ivott, drogozott is; Sem elmenni, sem itt maradni nem akart.