A cikk eredeti, angol változata 2014. július 7-én, a Hungarian Spectrum blogon jelent meg.

A 19. század fordulójától, a romantikus nacionalizmus megjelenése óta a nyelv ügye hatalmas szerepet játszik számos európai nemzetállam, illetve nemzeti egyenjogúsági mozgalom életében. A nyelv az etnikum egyik legfontosabb jellemzője, a hazafiasság előfeltétele („csak akkor lehetsz jó magyar/lengyel/francia, ha jól beszélsz magyarul/lengyelül/franciául” stb.) Könnyű és csábító azt képzelni, hogy a nyelvet nem megtanuljuk, hanem szüleinktől örököljük, és hogy a nyelvalapú nemzeteket éles és megkérdőjelezhetetlen határok választják el egymástól. Ennek köszönhető, hogy sok fiatal vagy születő európai nemzetállamban nagyon népszerűvé vált a nemzeteket képzeletbeli családokként meghatározni, melyeket nyelvük egyesít – illetve minden nemzet történetét nyelvének történetével azonosítani.

A romantikus nacionalizmus öröksége, hogy sok magyar a mai napig a nemzet történelmének kutatását szolgáló – és azt minél fényesebbnek feltüntető –  eszközként tekint a történeti nyelvészetre. Feltehetően ez az oka annak, hogy magyarok ezrei készek hinni bármilyen „alternatív elméletben”, mely szerint a magyarok a sumerok, az etruszkok, az ókori egyiptomiak vagy bármilyen jelentősebb ősi civilizáció leszármazottai – vagy akár mindé egyszerre. Számukra a finnugor nyelvtudomány rosszindulatú nemzetközi összeesküvés, melyet a Habsburgok és a kommunisták egyaránt támogattak azzal a céllal, hogy a büszke magyarok valódi történelmét eltagadják.

A magyar nyelv rokonságára és történetére vonatkozó  „alternatív eszmék” megalapozatlanságuk ellenére népszerűek, különösen a szélsőjobboldali körökben. A Jobbik kifejezetten követeli „a finnugor elmélet” felülvizsgálatát. Ezzel szemben a Fidesz nem kérdőjelezi meg nyíltan a tudományban világszerte elfogadott nyelvészeti tényeket. Orbán Viktor tavaly Finnországban járva kijelentette, hogy a finnugor nyelvrokonság „tény, nem pedig véleménykérdés”. Ugyanakkor azonban a hatalom birtokosai érdekeltek azon jobboldali nacionalisták szavazatainak elnyerésében, akik előnyben részesítik a szkíta vagy sumer eredetet a „finnugor propagandával” szemben – úgy tűnik, ez az oka annak, hogy a magyar nyelv kutatásának egy hazafiasabb, a nyelv egyedülálló voltát hangsúlyozó formája kezd megjelenni. Megérett az idő a szép új nyelvészetre, ahogyan a történelmet is új, „nemzeti” módon kezdték írni.

A nemzet szájába adott szavak

Ám a nyelvet és a nemzetépítést nem csupán az köti össze, hogy a nemzet és a történelmének fogalmát a nyelv alapján határozzák meg. Az európai nacionalizmus szorosan kötődik a nyelvtervezéshez és a nyelvhelyesség kérdéséhez is. Míg az angolszász világban a hagyományos szótárak és nyelvtanok szerzői, az iskolák és a befolyásos média alakította ki, mi számít jó és helyes nyelvhasználatnak, sok európai nemzetállam a Francia Akadémia mintáját követve maga alapított nyelvtervező intézményeket.

A nemzeti nyelv megtervezésének lehetnek nemes, demokratikus okai. Egy mindenki – és nem csupán a legjobb iskolák növendékei – számára elérhető kommunikációs eszköz megteremtése lehetővé teheti, hogy minden állampolgárt bevonjunk a döntéshozatalba. Ez az ideál megjelent a 19. századi magyarországi nemzeti egyenjogúsági törekvésekben, az északi országokban pedig a mai napig a nyelvtervezés mögött meghúzódó fő gondolat. Ugyanakkor azonban a nyelv standardizációja a romantikus anyanyelvmítosz céljaira is felhasználható: meghatározható egyetlen Igazi Nemzeti Nyelv, mely eleve jobb, szebb és logikusabb, mint a nyelv más formái. Ez a felfogás a magyar, döntően előíró jellegű nyelvi kultúrában igen népszerű.  A magyar oktatás elengedhetetlen eleme az a szigorú meggyőződés, hogy a magyar nyelvnek van egy „tiszta” és „helyes” változata, és hogy a helytelen nyelvhasználat nemcsak az egyénre, de a nemzet egészére nézve is káros.

Még tovább menve: a nacionalista nyelvtervezés hátterében állhat a nyelvi relativizmus is – ez a felfogás gyakran Edward Sapir és Benjamin Lee Whorf amerikai nyelvészek nevéhez köthető. Eszerint minden nyelv szerkezete meghatározza, hogy beszélői hogyan érzékelik és értelmezik a világot. Míg a nyugati nyelvtudományban a 20. század második felében uralkodó gondolkodásmód szerint minden emberi nyelv mögött ugyanaz az univerzális nyelvtan (a „nyelvi ösztön”) állt, addig a Sapir–Whorf hipotézis egy időre háttérbe szorult – napjainkban azonban módosított változatai visszaszivárognak a nyelvtudomány fő áramlatába. A tudományosságon kívül azonban a nyelvi relativizmus valamilyen vulgáris formája mindig is jelen volt az oktatásban és a politikai életben. A laikusokat gyakran lenyűgözi és magával ragadja az a gondolat, hogy a különböző nyelvek valamilyen rejtélyes módon tükrözik a különböző kultúrákat és világnézeteket, hogy az eszkimóknak száz szavuk van a hóra (valójában nincs), mert olyan különleges hófogalmuk van. Hasonló mítosz, hogy a magyar nyelv szerkezete segített Teller Edének kifejleszteni a hidrogénbombát. Tanárok és nyelvtannácik hirdetik, hogy a helyes nyelvhasználat a logikus gondolkodás eredménye, illetve segít a logikus gondolkodásban. A magyar észjárás Orbán Viktor egyik kedvenc kifejezése.

Ahogyan a nyelvtörténészek sem voltak hajlandóak részt venni a dicsőséges nemzeti múlt megalkotásában, a második világháború utáni Magyarországon az elméleti nyelvészek és a szociolingvisták sem mutattak érdeklődést a nemzeti nyelv tervezése iránt. Ahogyan az az angolszász világban szokásos, általában lenézik az előíró nyelvészetet. Úgy vélik, a nyelv a saját univerzális törvényszerűségeinek megfelelően működik és változik, ezeket befolyásolni próbálni pedig tudománytalan, haszontalan, sőt egyenesen káros. Éppen ezért, különösen a szocialista rendszer  összeomlása és az általa működtetett cenzúra megszűnése után a nemzeti nyelv tervezése néhány aktivista ölébe hullott. Ők gyakran amatőrök (tanárok, írók) vagy a kutatók legjelentősebb és nemzetközileg is elismert körein kívül szorult hivatásos nyelvészek. Még a magyar tudományosságban, de legalábbis annak perifériáján is élesen elkülönültek egymástól a nyelvészek és a nyelvművelők.

A nyelvművelők tartják fenn Sátoraljaújhely melletti Széphalomban a Magyar Nyelv Múzeumát, ők működtetik az Anyanyelvápolók Szövetségét. Az utóbbi években egyik legjelentősebb fórumukká az e-nyelv.hu portál vált. A nyelvművelők úgy gondolják, hogy szükség van a központi nyelvtervezésre annak érdekében, hogy elkerülhető legyen a nyelv széthullása és hanyatlása. Úgy vélik, valakiknek meg kell határozniuk, mely fogalmakat mely szavak jelöljék. A nemzetközi szavaknak eredeti magyar megfelelőket akarnak alkotni, ahogyan azt Kazinczy és más nyelvújítók tették a 19. század legelején – a Szómagyarító portál számtalan lenyűgöző példával szolgál. És – nem egészen alaptalanul – arroganciával és a nagyközönség nyelvi igényeivel szembeni közömbösséggel vádolják a hivatásos nyelvészeket. Az Orbán-kormány alatt végre ők is lehetőséghez jutottak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Új nyelvészeti intézet?

Jó néhány éve nyelvészek és nyelvművelők egy csoportja Balázs Géza, az ELTE nyelvészetprofesszora vezetésével nemzeti stratégiát követel a magyar nyelv ápolására. 2014 márciusában a kormány váratlanul bejelentette a Magyar Nyelvstratégiai Intézet (MANYSI) megalapítását. Az április elsejével megalakuló új intézmény az Orbán-kormány által megalapított más új történettudományi intézetekhez hasonlóan teljesen független a Magyar Tudományos Akadémiától: közvetlenül a miniszterelnök irányítása alatt áll. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének nemhogy a véleményét nem kérték ki, nem is tájékoztatták.

Az alapító rendelet meglehetősen homályos, és azt a benyomást kelti, hogy megfogalmazója nem igazán ért a nyelvészethez. Különösen a nyelvi értékvesztés terminus marad teljes mértékben tisztázatlan. Vajon a nyelvbe kódolt értékek elvesztésének (például a szókincs szűkülésének) lehetőségére vonatkozik? Vagy arra, hogy a magyar nyelv használatának köre szűkülhet – például kiszorulhat az üzleti vagy  a tudományos életből? Az új intézmény feladatkörei igen lazán körvonalazottak, és elvben kiterjeszthetőek a nyelvpolitikai kérdéseken túl a nyelvtudomány bármely területére. A feladatok között szerepel például „a magyar nyelv belső szerkezetének, sajátosságainak, működésének, kultúránk egészével való összefüggésének kutatása”.

A legrosszabb lehetőség, melytől a magyar nyelvészek félnek, hogy az új intézet egyre több hatalmat szerez a kutatási források elosztásában. A kormány hasonló módon erősítette folyamatosan a Magyar Művészeti Akadémiát. Eddig ez még nem történt meg. Az új intézet meglehetősen szerényen indult, még nincs honlapja sem. A jövőben alkalmazandó, maximum 30 munkatárs közül egyelőre csak az igazgató neve ismert. A várakozásokkal szemben az igazgató nem Balázs Géza lett, hanem Bencze Lóránt, egy 75 éves volt katolikus szerzetes és főiskolai tanár, a Zsigmond Király Főiskola tanára. Bencze neve gyakorlatilag ismeretlen a magyar nyelvészetben; volt néhány publikációja szemiotikáról, kommunikációról és kultúráról, de szinte semmi nyelvpolitikáról vagy nyelvtervezésről. Honlapjáról sem derül ki, hogy hol, mikor és milyen témában szerezte doktori címét és habilitációját.

Június végén Bencze Lóránt interjút adott a 444-nek. Ebben a nyelvstratégiát és feladatait a nyelvi relativizmus alapján határozta meg: úgy tűnik, ez a vesszőparipája. Bencze szerint a magyar nyelv határozza meg, miként látják a magyarok a világot, és az alapító rendeletben emlegetett „értékvesztés” a magyarok közötti kölcsönös megértés elvesztését jelenti. Ha az emberek nem értik meg egymást, a kommunikációjuk összeomlik, a magyar nyelv leépül és kihal. A megértéshez Bencze szerint közös fogalmakra van szükség. Nyersen fogalmazva: valakinek meg kell mondania a magyaroknak, milyen szavakat és milyen jelentésben használjanak. És persze a „megfelelő” fogalmak és kategóriák már léteznek valahol. Bencze kijelenti:

Nem tudtuk még feldolgozni a XX. század gyors politikai változásait sem, és ez meglátszik a gondolkodásunkon. Nem tiszták a fogalmaink, nem tudjuk rendesen megnevezni, mi miért van, nem tudjuk, ki és hogyan irányítja a világot, és emiatt szorongunk. A szorongás pedig erőszakot szül. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha minél tisztább kategóriákban gondolkodunk.

Nemzeti nyelvészet belső használatra?

Úgy tűnik, Bencze eszméi igen távol állnak a konkrét nyelvpolitikától – meg sem kísérli megmagyarázni, hogyan és ki fogja meghatározni és megtanítani a nagyközönségnek a „tiszta fogalmakat”. Az embernek az az érzése támad, hogy Bencze elsődleges célja pozitív érzéseket keltő hazafias retorikát teremteni, és mindenekelőtt elhitetni, hogy a magyar nyelv egyedülálló és különleges. Még nyilvánvalóbbá válik ez, ha megismerkedünk relativista nézeteivel a második Czuczor–Fogarasi-konferencia kötetéből. A kötet a maga teljességében segít megérteni, mi is van folyamatban a magyar nyelvészet és a nacionalizmus határmezsgyéjén – ez visszavezet minket a magyar nyelvtudomány történetéhez.

Az 1862 és 1874 között kiadott Czuczor–Fogarasi-szótár, volt a Magyar Tudományos Akadémia első kísérlete a nemzeti nyelv szókincsének egy terjedelmes szótárban való számbavételére. A szótár elméleti alapvetései már kiadásának idején is elavultnak számítottak. (A legélesebb kritikákat Hunfalvy Pál és Budenz József, a történeti-összehasonlító nyelvtudomány úttörői fogalmazták meg – ők a mai finnugorellenes összeesküvés-elméletek „főgonoszai”.) A szótár szerzői, Czuczor Gábor szerzetes, tanár és költő, illetve Fogarasi János jogász és polihisztor elkötelezett magyar hazafiak és szorgalmas filológusok voltak, de nem nyelvészek a szó – akkoriban kialakuló – modern értelmében. Hagyományos filológiai képzést kaptak klasszikus és modern nyelvekből, és a nyelvek történetéről és rokonságáról vallott nézeteik tudományosan elmaradottak voltak: a szavakat felszíni hasonlóságaik alapján hasonlították és csoportosították össze. A hasonlóságokat a gyök fogalmával írták le: ezek egy szótagos elemek voltak, melyben a magánhangzók és mássalhangzók változhattak is. Így például az abrosz szóban az [abr] hangsort a borít szóban található [bor] hangsorral kapcsolták össze, a korong [kor], a kerít [ker], a görbe [gör] hangsorát pedig a körrel stb.

Egy mai nyelvész számára azonnal világos, hogy a gyökmódszernek semmi köze nincs a valódi nyelvtörténeti folyamatokhoz és a szótörténeti kapcsolatokhoz. Például semmi alapja nincs az abr gyök feltételezésének, hiszen az abrosz teljes egészében szláv jövevényszó. A nyelvtudomány fő áramlatában a Czuczor–Fogarasi-szótárról idővel el is feledkeztek, bár a nyelvi anyag bemutatásában szerzett érdemeit mindig is elismerték. Az amatőr „alternatív” nyelvészek azonban ünnepelni kezdték, és megtették a nyelvtudomány fő áramlatától finoman szólva távol álló nézeteinek kiindulópontjául. E nézetek lényegi eleme a gyökrendszer, illetve hogy a magyar az emberiség eredeti nyelve.

Az utóbbi években néhány valódi nyelvész is bekapcsolódott a Czuczor–Fogarasi-szótár óvatos rehabilitációjába, és támogatnak valamit, amit talán a gyökelmélet „elfogadható” változatának lehetne nevezni. A fent említett konferencián – melynek jellemző módon nem a Magyar Tudományos Akadémia, hanem az Orbán-kormány kiemelt támogatását élvező Magyar Művészeti Akadémia adott otthont – sikerült összegyűjteni hivatásos nyelvészek és elismert tudósok egy csoportját – közülük néhányan a nyelvművelők körébe tartoznak. A konferenciakötet  kerüli a nyilvánvaló kamukat, és igyekszik komoly tudomány benyomását kelteni. Nincs szó benne sumer származásról, tartózkodik a finnugorellenes kirohanásoktól – mi több, egyik szerzője Pomozi Péter, az ELTE Finnugor Tanszékének docense. Maga Balázs Géza, a nyelvművelő mozgalom vezéralakja arról ír, hogy a gyökelmélet tulajdonképpen a ma divatos hálózatelmélet előfutára. Bencze Lóránt a maga relativista nótáját fújja, sűrűn hivatkozva a nyelvészeti és filozófiai szakirodalomra.

Úgy tűnik, a tekintélyes források és divatos elméletek neveivel való dobálózással, illetve a fogalmak és kategóriák definícióinak tágításával a szerzők megpróbálják az elavult, tudomány előtti eszméket visszacsempészni a nyelvtudományba. Az elfogadott ismeretek könnyen „relativizáláhatóak”, „megkérdőjelezhetőek” az „interdiszciplináris” megközelítésekre való hivatkozásokkal (a történeti nyelvészetben kifogás arra, hogy miért hagynak figyelmen kívül mindent, amit a nyelvi változásról tudunk) vagy a a vita egy magasabb metaszintre való emelésével, és Thomas Kuhnnak a tudományos paradigmaváltásokra vonatkozó nézeteinek idézgetésével. A kívülálló számára az üzenet a következő: Czuczornak és Fogarasinak végső soron igaza volt, megelőzték saját korukat, ám az arrogáns tudományos körök szolgaian követték az idegen módszereket, és megfeledkeztek arról, mennyire különleges a magyar nyelv. Szerencsére azonban most kormányunk támogatja ezeket a rendes fickókat, akik nyelvünket megtisztítják, helyreállítják dicsőségét és tekintélyét. (És még azok is, akik ennél tovább mennek, és hisznek abban, hogy a magyar nyelv az emberiség első nyelve, örömet lelhetnek abban, ha azt hallják, hogy a gonosz „finnugoristáknak” nem volt teljesen igazuk – ahogyan azoknak is, akik szerint holokauszt márpedig sosem volt, öröm azt hallaniuk, hogy zsidók ezreinek a biztos halálba, Kamenyec-Podolszkba való deportálása egyszerű idegenrendészeti eljárás volt.)

Összefoglalva: amit ma a magyar nyelvészet perifériáján megfigyelhetünk, hasonlatos ahhoz, ami a magyar történettudomány peremvidékén történik. Az elismert és a nemzetközileg beágyazott tudományos és oktatási intézmények mellett egy párhuzamos „nemzeti” kutatást indítanak. Mindeddig a párhuzamos intézmények a saját játékukat játszották, és meg sem próbáltak versenyre kelni a komoly tudományos intézetekkel a maguk területén. Ahelyett, hogy tudományos érdemekre törekednének, az új vállalkozások aktív résztvevői csupán a kormány nacionalista retorikáját igyekeznek áltudományos mázzal bevonni. Cserébe az áltudományos érdemek mellett jól hangzó címeket kapnak az életrajzukba, néhányuk még zsíros áltudományos állást is kaphat valamelyik „kutatóintézetben”. Ezzel pedig mindkét fél csak nyerhet.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése