-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Metaforák helyett akkor mondd azt, hogy nt > nn. (Egyébként ezt se ...2024. 11. 13, 10:42 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 9 Gondolom félre értettél..: "....Csakhogy akkor a „keményebbé vált” volna" írt...2024. 11. 13, 10:06 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
egueguegueguegu-eguegueguegueguegu...
A tudományos intézetek, felsőoktatási intézmények dolgozói kutatói és oktatói munkájuk mellett gyakran szabad idejüket áldozzák arra, hogy a tudományt népszerűsítsék, és felvilágosítsák a nagyközönséget, hogy sarlatánok ne téveszthessék meg őket áltudományos zagyvaságaikkal. Legalábbis eddig ez volt a jellemző – ám az idők változnak...
A 18–19. század fordulóján a nyelvészek felfedezték, hogy a nyelvtörténet során a szavak alakja és jelentése erősen megváltozhat, éppen ezért történetileg olyan szavak is összetartozhatnak, melyeknek első látásra nem sok közük van egymáshoz: mindössze egy néhány hangból álló sor, a gyök köti össze. Feltételezték, hogy a gyököt tartalmazó szavak valahol jelentésükben is összekapcsolódnak, de ez a jelentés igen elvont, széles. Ilyen elvek alapján próbálta a magyar szavak történetét megfejteni Czuczor Gergely és Fogarasi János szótára is.
Kétségtelen, hogy vannak olyan esetek, amikor egy önálló szóként nem használatos, de különböző szavakban megjelenő nyelvi elem valóban valamilyen jelentést hordoz: például a forog és a fordul esetében ilyen a for-. Ahhoz azonban, hogy ezt valóban létező nyelvi elemnek tekintsük, arra is szükség van, hogy az -Og és a -dUl elemet is „építőkocká”-nak lássuk: ezt az teszi lehetővé, hogy több hasonló szópár is van: pereg : perdül, görög : gördül, morog : mordul stb. Ráadásul ezek között jelentésbeli hasonlóság is van, az előbbiek tartós, az utóbbiak csupán rövid ideig tartó eseményt jelölnek. Az ilyen nyilvánvalóan összetartozó, de önálló szóként nem használatos elemét hívják fiktív töveknek.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A nyelvtudomány egy idő után túllépett ezeken az elképzeléseken. Egyfelől világossá vált, hogy nemhogy a hasonló, de az azonos alakú szavak is lehetnek különböző eredetűek. Amikor a latin chorus szó kar alakban először bekerült a magyarba, alakilag egybeesett a kar testrésznévvel – első pillantásra ma is gondolhatnánk, hogy a karmester azért karmester, mert a karjával irányítja a zenészeket és az énekeseket. Csakhogy ez ellentmondana a tényeknek. Az érem másik oldala, hogy bizonyos nyilvánvalóan összetartozó szavakban nincsenek azonos szomszédos hangok: ilyen a kar és a kórus, de hasonló előfordul akár egy szó különböző ragozott alakjaiban: tó : tavak, ló : lovak, van : vagyok : volt : való.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ez az irányzat a gyökökkel meglehetősen lazán bánt: elég volt, ha a nyelvész „érezte”, hogy a szó hangzásában és jelentésében hasonlít, az, hogy a közöttük levő különbségek hogyan alakulhattak ki, már nem kellett magyaráznia. Mivel nem voltak alapelvek, nem igazán lehetett vitatkozni azon, hogy a két szó történetileg összetartozik-e.
Persze kár lenne Czuczort és Fogarasit kárhoztatni. Ők saját koruk tudományos színvonalán dolgoztak. Attól kezdve azonban, hogy a tudomány meghaladta az általuk elfogadott előfeltevéseket, módszerük áltudományossá vált. Azt, hogy elképzeléseik búvópatakként tovább éltek a nyelvészetileg tájékozatlan nagyközönség körében, nem kisebb személyiség igazolja, mint Babits Mihály. Babits nem volt nyelvész, csupán igen művelt ember. Káp isten című írásában a következő fejtegetéssel gúnyolja ki a délibábos nyelvészkedőket. Minden bizonnyal volt egy ősmagyar isten, akit Kápnak hívtak, sok szavunk őrzi a nevét, mint például a káposzta (mely eredetileg Káp-hozta, azaz az istenség adománya), a kápolna (mely eredetileg Káp-kolna: kolnának egyes vidékeken a présházat nevezik, tehát ez eredetileg ’Káp háza’), káplán (eredetileg Káp-lány, mert az ősmagyaroknál bizonyára papnők voltak), káprázik (amikor a sámán transzba esett, Káp rázta), káptalan (ahol a keresztények központja van, ők már nem tisztelik Kápot, Káp nélküliek), és ide tartozik a készpénz neve, a kápé (eredetileg Kápé, azaz az istent megillető adomány). Nem nehéz felismerni, hogy az írás a dilettáns nyelvészkedésen belül elsősorban a gyökkeresés módszereit figurázza ki.
Vissza az időben
2010. december 6-án rendeztek egy Czuczor–Fogarasi emlékkonferenciát (ennek anyaga az Életünk 2011-es tematikus számában olvasható). Ebben semmi különös nincs, hiszen korábbi korszakok tudományos eredményeit tisztelhetjük akkor is, ha azok időközben elavultak. Tudománytörténeti kérdésekről pedig bármikor lehet konferenciát rendezni. Az azonban már a nyestnek is feltűnt, hogy a konferenciát 2012 január 6-án, alig egy évvel és egy hónappal az első után újra megrendezik. Tudománytörténeti kérdésekkel nem szokás ilyen intenzíven foglalkozni. Az is feltűnő volt, hogy a konferenciát nem az MTA vagy annak Nyelvtudományi Intézete, nem is valamelyik egyetem szervezi, hanem az alaptörvényben szintén előkelő helyet elfoglaló, de nem tudományos kérdésekkel foglalkozó Magyar Művészeti Akadémia, a Petőfi Irodalmi Múzeum, és a leginkább baráti asztaltársaságnak tűnő Diófa-kör (más írásmóddal Diófa Kör) szervezi. Még inkább szembetűnő volt, hogy az előadók jelentős része nem nyelvész, hanem például csillagász, matematikus, kutatómérnök, irodalomtörténész, sőt, szerepel egy biológus is, aki a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője. Mindemellett a magyarországi nyelvtudomány ismerői azt is észrevehetik, hogy az előadó nyelvészeknek sem a magyar nyelvtörténet az elsődleges kutatási területük, és csak a töredékük foglalkozik tudománytörténettel. (A rendezvény fővédnöke Schmitt Pál államfő volt – azonban világos, hogy nem neki kellene garantálnia az ilyen események tudományos színvonalát.)
Az eseményre a nyest két tudósítót küldött, egyikük a délelőtti, másikuk a délután programot követte. Benyomásaik azonban igen hasonlóak voltak.
A konferencia általános jellemzőjeként elmondhatjuk, hogy az elhangzott előadások és hozzászólások a nyelvészet mai állása szerint értelmezhetetlenek. Többször kapott kritikát a finnugor nyelvészet, többek között azért, mert szláv jövevényszavakat feltételez. Mondanunk sem kell, a finnugor összehasonlító nyelvészet a finnugor nyelvek egymás közötti viszonyainak kutatása, és nem foglalkozik célzottan a jövevényszavak kutatásával. A tudósítók azt a következtetést vonták le, hogy a konferencia résztvevői – legalábbis a hangadók – szerint a magyarban egyáltalán nincsenek jövevényszavak, illetve amivel ők nem értenek egyet, az automatikusan finnugor nyelvészetnek minősül. Jellemző momentum volt még a külhasonlítás és a belhasonlítás terminusok gyakori használata. Ezeket a mai magyar nyelvtudomány egyáltalán nem használja. Úgy tűnik, a résztvevők a szavak jövevényszóként, illetve belső keletkezésű szóként való magyarázatát értik rajta. Csakhogy míg a történeti nyelvészet egy szó eredetének magyarázatakor egyszerre veszi figyelembe a különböző lehetőségeket, a jelenlevők (illetve hangadóik) számára ezek kutatási irányzatok: szerintük a „hivatásos”, „finnugor” nyelvészek eleve idegen nyelvekben keresik a magyar szavak magyarázatát, míg szerintük ezek eredetét kizárólag magyar nyelv szavainak figyelembe vételével kell tisztázni. (Czuczor és Fogarasi természetesen nem ezt az utat követte.)
Gyökeres szemléletváltás?
A konferencián fellépő nyelvészek közül Horváth Katalin, az ELTE BTK Általános Nyelvészeti Tanszékének nyugalmazott oktatója szerint a magyar etimológiai kutatások adósak az eredeti gyökök jelentésének feltárásával: ehelyett a rokon nyelvi jelentéseket sorolják, amivel nem lehet eljutni a lényeghez, pedig már a sztoikusok is megmondták, hogy „a dolgok megértéséhez nevük magyarázatán keresztül vezet az út”. Szerinte A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz) nem tárgyalja a kerek és a kör szó összetartozását.
Utánanéztünk: tárgyalja, csak éppen kizárja. A kör szó elvonással született a körül, körös-körül, környék szavakból – bár feltételezhető, hogy önálló szóként régebben is használatos volt, de kihalt. A finnugor eredetű *kere ’abroncs, karika’ szóból ered. A kerek viszont a *kerä- alakú finnugor szóból származik, mely egyfelől ’kerek, forgó’, másfelől ’forog, kering’ jelentésű lehetett. A TESz hangtani okokkal indokolja, hogy a két tövet nem lehet összekapcsolni – sajnos részleteket nem közöl. Állítása természetesen vitatható, de azt állítani, hogy nem foglalkoznak a kérdéssel, finoman szólva is torzítás.
Horváthnak nem ez az egyetlen problémája a szótárakkal. Állítása szerint a Czuczor–Fogarasi (a továbbiakban CzF) „máig egyetlen akadémiai nagyszótárunk”. Tekintve, hogy a CzF egyszerre etimológiai és értelmező szótár, és ilyenből külön-külön is több megjelent az MTA közreműködésével, nagyszótár néven pedig most is folyamatban van egy szótár kiadása, ezen állítás igazságáról nehezen vagyunk meggyőzhetők.
Kövecses Zoltán, az ELTE BTK amerikanisztika-tanszékének egyetemi tanára és Szabó Réka, az Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyelvészeti doktoriskolájának hallgatója a kognitív nyelvészet szempontjából kívánta megvizsgálni a CzF-t. Kövecses szerint a magyar fogalmi rendszer „testesült” (nem tudjuk ez mit jelent), szerves fejlődést tükröz, univerzális emberi tapasztalatokat jelenít meg, transzparens (áttetsző), „homogén szerves fejlődése során megőrizte a gyököket. Ránézünk egy szóra és értjük!” – Mindez például az angolra nem igaz.
A nyelvészetben kevésbé tájékozott olvasóink számára elmondjuk, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb nyelvészeti irányzata az úgynevezett folk linguistcs, azaz a laikusok nyelvről vallott nézeteinek a kutatása. Hasonló témákról oldalainkon Szabó Tamás Péter írt.
Bencze Lórántnak, a Zsigmond Király főiskola egyetemi tanárának kételyei vannak a nyelvtudománnyal szemben, és azért támadja a nyelvészetet, mert az gőgössége miatt nem kíváncsi a laikusok véleményére. (Ugyanakkor saját honlapján nyelvésznek vallja magát.) Megállapítja, hogy a nyelvtörténet kutatásában fontos a kultúrtörténet vizsgálata – ezzel egy alig száz éves ötletet vet fel. Kiemeli azt is, hogy a magyarnak nem története, hanem történetei vannak – ez azonban egytörténettudományi közhely: az angol történeti művek címei jellemzően nem is The History of ... (A ... története), hanem A History of ... (A ... egy története) szerkezetűek.
Pomozi szájából hangzik el először, de többször is előkerül, hogy a magyar azért tud olyan gazdag lenni, mert a labialitás és az elöl/hátulképzés szerinti harmónia egyaránt megvan benne. Ez az állítás aligha fogadható el, hiszen a magánhangzó-harmónia éppen hogy csökkenti a lehetséges szavak (azaz hangsor-kombinációk) számát.
Pomozi Péter (ELTE BTK Finnugor tanszék) annak köszönheti népszerűségét, hogy finnugrista létére szóba áll a műkedvelőkkel. Szerinte a szabályos hangváltozások (pl. *p > f, amit a fa : puu, fej : pää, fazék : pata stb. magyar : finn szópárokban is megfigyelhető) nem mindig mentek végbe, de a TESz. ragaszkodik hozzá. Részben igaza van: azt, hogy az ilyen változások alól lehetnek kivételek, a finnugor nyelvészet mindig is elismerte – csakhogy az olyan etimológiákat, ahol a hangváltozás szabálytalan, nem mondhatjuk bizonyosnak, sőt, inkább kétesnek tartjuk. Ugyanakkor tesz olyan nehezen értelmezhető kijelentéseket is, mint hogy „gazdag gyöknyelv a magyar”.
C. Vladár Zsuzsa, az ELTE BTK egyetemi adjunktusa szerint a gyök terminus a radixra megy vissza. Amikor a magyar nyelvtanírók nem tudták leírni a magyart a latin alapján, nagyon megörültek a héberre fordított arab grammatikáknak, mert ott volt szó gyökökről. Onnan vették át a radix és a suffixum gondolatát. Egyben örültek, hogy egybeboronálhatják a magyart meg a hébert, mert ezzel a magyarnak nagyobb tekintélyt adhattak. (Ez némileg ellentmond annak, amit a gyök fogalmának eredetéről írtunk, illetve amit a héber nyelvtanoknak a magyar nyelvészetre gyakorolt hatásáról elmondtunk.) C. Vladár szerint a konferencia célja az, hogy a CzF „jogaiba visszakerüljön”.
Balázs Géza, az ELTE BTK Mai magyar nyelvi tanszékének vezetője, egyetemi tanár szerint a CzF modern szótár, mert a mai tudományterületek gyöke is benne van. (Valószínűleg arra utal, hogy a CzF egyszerre értelmező és szótörténeti szótár.) Szerinte a magyarban is van flektálás, és ez „a gyökműködés legpregnánsabb megnyilvánulása”. Szerinte a magyarban a „gyökalapúság” melléktendencia, hasonlóan az angolhoz, némethez. (Ezek után kis vita alakult ki Horváth és Pomozi között: Horváth szerint Balázs nem hangsúlyozta eléggé, hogy „a flektálás alapjelenség” a magyarban, Pomozi viszont ezt tagadta. Tekintve, hogy szinte minden nyelvben vannak flektáló jelenségek, és nem lehet meghúzni a határt, hogy egy nyelvnek mettől „jellegzetessége” – mi az? – a flektálás, a vita aligha nevezhető értelmesnek.) Balázs szerint figyelni kell a gyökkeresésnél a fordított gyökökre is. Szerinte a Földrajzi nevek etimológiai szótárában „szláv etimologizálások vannak”, de ez csak az orosz elnyomás következménye.
A nyelvészek előadásainak közös jellemzője, hogy egyikük sem számolt be semmiféle konkrét kutatási tervről vagy eredményről, hanem inkább ötletparádét mutattak be arról, hogy miként kellene csinálni azt, amit egyébként nem csinálnak. Ehhez képest kifejezetten szakmai előadást tartott Varga Éva Katalin, aki nem nyelvésznek, csupán nyelvtanárnak titulálta magát. Azt fejtegette, hogy a CzF-ben a pil- ~ vil- gyökhöz sorolt szavaknak mi a ma elfogadott etimológiájuk. Különösebb kutatási eredményeket ugyan nem mutatott fel, de az általa elmondottak nem álltak szöges ellentétben tudományos ismereteinkkel, ráadásul ő volt talán az egyetlen előadó, aki használta a fiktív tő fogalmát.
Kibicnek semmi se drága
Egy matematikai, csillagászati vagy szerveskémiai konferencián bizonyára csodálkoznának a résztvevők, ha nyelvészek (közgazdászok, vasútmérnökök) jelennének meg, hogy elmondják, mit is gondolnak a matematika, a csillagászat vagy a szerves kémia jelenlegi állásáról – pláne ha közölnék a szakemberekkel, hogy teljesen téves úton járnak.
Míg a konferencia nyelvész résztvevői egy előadásra elegendő kutatási anyagot sem voltak képesek elhozni a konferenciára, addig Czakó Gábor író a CzF nyelvtani definíciói, illetve a szócikkekből kiolvasható hangtani, alaktani szemantikai megjegyzések alapján egész nyelvtankönyvet írt. Szerinte fontos a hangmetafizika: egyes hangoknak jelentéshajlamuk van! Úgy vélte, a teremben mindenki meg tudja mondani, melyik tevékenység a gyorsabb:a kever vagy a kavar – ez is a jelentéshajlamnak köszönhető. (Olvasóinktól kommentben várjuk a helyes megoldást.) Úgy véli, a TESz-ben össze-vissza rokonítások vannak, ha annak idején ilyesmiket mondott volna logikavizsgán, bizony „kivágták volna, mint macskát szarni”.
Juhász Zoltán kutatómérnök és népzenész a gyökrendszer vizsgálatára sajátos programot fejlesztett ki. Ez szavakat hasonlít össze és rendez el aszerint, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. A pontos működési mechanizmust nem ismerteti, de amit elmond, az meggyőzőnek tűnik: a bemutatott eljárás körülbelül annak felel meg, amelyet az amerikai strukturalisták alkalmaztak volna a nyelv építőegységeinek felkutatására. Sajnos azonban a módszer éppen arra alkalmatlan, amire készült: a hal, a halál és a halad szavak minden jóindulatunk ellenére sem mondhatóak történetileg összetartozónak. Juhász azzal indokolja az ilyen variációk ignorálását, hogy nem akar előítéletekkel közeledni a témához, csak a puszta alaki hasonlóságokra kíváncsi. Kevéssé érthető, miért hiszi, hogy ezek a jól megfigyelhető dolgok előítéletből fakadnak, míg a gyök spekulatív feltételezése nem pusztán előítélet. Ugyanakkor az algoritmus nem veszi figyelembe, hogy bizonyos hangmegfelelések előfordulnak az azonos eredetű és jelentésükben is összetartozó szavak között, pl. fel : föl, veder : vödör, nyíl : nyilaz, hír : hirdet stb. Végképp téves következtetésekre jut, amikor idegen, általa nem ismert nyelveket vizsgál: szerinte a finn veri ’vér’ és toveri ’haver, barát’ ugyanúgy összefügg, mint a magyar vér és testvér – mindezt annak ellenére, hogy ő maga mondja el, hogy a toveri az orosz tovaris átvétele (mi tesszük hozzá: így a magyar társ szóval kapcsolható össze). Megemlíti még, hogy a finn vertaavat azt jelenti, hogy ’folyó’, és a vérrel való összefüggése nyilvánvaló, hiszen a vér is folyik. Az okoskodás végtelenül kínos értelmetlenségét csak fokozza, hogy a szó valódi jelentése ’összehasonlítják’ – kíváncsian várjuk a megfejtéseket, hogy mi okozhatta a félreértést (nekünk már van tippünk). Mindenesetre sajnálatos, hogy a szakmájához feltehetően értő és jó szándékú laikust félrevezetik, és munkájából haszon helyett csak értelmetlenségek születnek.
Bérczi Szaniszló csillagász azzal tűnt ki az előadók közül, hogy előadásának elején előre ismertette annak vázlatát. Feltételezi, hogy az iz gyök eredetileg ’ki’ jelentésű: az izgul, izzad, izzik, izom, izé ’a sejtelmes kifejezését kereső szavunk’ szavainkban mind ez az értelem rejlik, hiszen ezek mind olyat fejeznek ki, amelyben valami kifelé mozog – például az izzik esetében hő áramlik ki, az izom kidudorodik stb. Ide sorolja az ízlik szót is: bár megjegyzi, ez első pillantásra inkább befelé áramlást jelent, de valójában az érzékek keresése előbb kiáramlik, és csak ezután tér vissza az érzetekkel. Véleménye szerint ez az iz megegyezik az orosz iz ’ki’ igekötővel, csak ennek a magyarban van szóbokra, az oroszban pedig nincs. (Utóbbi kijelentését nehéz értelmezni, hiszen az iz igekötős orosz igék hosszú felsorolását mutatta be.) Kitért arra is, hogy az egy gyök, mely a magyar egy számnévben is megvan, bekerült az oroszba (mert Oroszország területe valaha finnugor volt – ezek szerint a magyarok mégis finnugorok?), de ott egy és agy alakban is megvan. A valóságban azonban az oroszban nem [egy], hanem [jegy] alakban jelenik meg, az [agy] mellett pedig van [ad] alakja is, ráadásul a [jegy]-es alakok a bolgár alapú egyházi szlávból kerültek az oroszba, a megfelelői megvannak az Oroszországtól távol eső, a finnugorok által sosem lakott szláv területeken is, ráadásul a többi finnugor nyelvben másképp hangzanak – az egész elképzelés ezer sebből vérzik.
Németh Endre matematikus előadása egy manysi legendából indul ki, mely szerinte „túl életszerű ahhoz, hogy csak legenda legyen”. Hallott arról, hogy annak vándormotívumok, de „eleve nem hisz benne”. A manysi legendából eleve az őshaza (az uráli? a finnugor? az ugor? a manysi?) helyére próbál következtetni. Szerintem a finn joki ’folyó’ – méghogy nincsenek vándormotívumok! de ez legalább tényleg azt jelenti – és az Oka folyó neve feltétlenül összefügg, és ilyen folyó van a Volgánál és a Bajkál-tónál is. Mivel szerinte a manysi monda vulkánkitörést ír le, és a Bajkálnál van vulkán, ott volt az őshaza. Az előadása tanulsága, hogy újra kellene indítani a Julianus-programot, és hogy „becsüljük meg jobban legendáinkat és nyelvrokonaink kultúráját”. (Balázs Géza megjegyzése az előadáshoz: „Aki látott már eltemetett városokat az őserdőben, azt gondolja: még az is lehet, hogy van benne valami”.)
Győri-Nagy Sándor magát nyelvész-kultúrökológusnak nevezi. Nyelvészeti tevékenységének nem találni nyomát az interneten. Előadásában kritizálja a Wikipédia Pécs-szócikkét, de a vitalapon nem találni nyomát annak, hogy kifogásait megosztotta volna bárkivel. (Szerinte a Wikipédia „politikai indíttatású”, és mindenki csak politikai célok érdekében ír tudományt. A tudósító most érzi csak igazán a Mindenki magából indul ki mondás igazságának mélységét.) Szerinte Pécs latin Sopianae neve nem a kelta sop szóval van összefüggésben, hanem azzal a sop ~ pos gyökkel, melyet Sopron és Pozsony nevében is felismerhetünk. A kör tovább tágul: szerinte „nyelvelméletileg kevésbé kötött nyelvészek” azt is elismerik, hogy a kéz és a szék is összefügg. Így aztán a s...p ~ p...s „szerves hanglépcső”-jébe bekerül a s...s és a p...p is. Az előadás egyébként igen gazdag álterminusokban: gyökváltozatkör, hangtani kitöltöttség, tájérző-tájőrző kultúrák, érzékleti alapú helymegnevezés stb. Megtudjuk, hogy Sopron, Pécs és Pozsony egyaránt arról kapta a nevét, hogy víz mellett van (valaki megjegyzi – sajnos cseppnyi irónia nélkül –, hogy a pozsgás növények is víz mellett nőnek), és megtekinthetjük a honfoglaláskori Magyarország vízrajzi térképét. Az előadó szerint a Kárpát-medencét a Habsburgok uralmának kezdetén csapolták le... Míg vita folyik arról, hogy Pozsony ide vonható-e (tudniillik abban [zs], és nem [s] van), addig senkinek nem tűnik fel, hogy már a kiindulópontul szolgáló Sopianae sem tartozhat ide, abban ugyanis [sz] van...
Bár Buvári Márta a programban nyelvészként van feltüntetve, nyelvészeti működésének nyomát sem találtuk (ellenben több nyelvművelő kiadványt is publikált), továbbá előadásában sem tanúsította, hogy minimális nyelvészeti ismeretek birtokában lenne, ezért előadását itt tárgyaljuk. Ő a Zaicz Gábor által szerkesztett etimológiai szótár uráli minősítésű szavait kereste ki a CzF-ból. (Bizonyára annak sincs tudatában, hogy a Zaicz-szótár nem önálló mű, hanem részben a TESz, részben az Ungarisches Etymologisches Wörterbuch [Magyar etimológiai szótár] nagyközönség számára készült, „lebutított” változata.) Sérelmezi, hogy a kikövetkeztetett alapnyelvi alakok „a magyartól legtávolabb esők”, pedig a magyar „a legszilárdabb nyelv”. Szintén kifejezi kételyeit a *p > f változással szemben: mi vagyunk többen, miért pont mi változtattuk volna meg nyelvünket? Az előadás lényege, hogy neki szimpatikusabbak a CzF etimológiái, mint a TESz-éi, és „nyelvünk őstörténetének kutatását még nem zárhatjuk le”.
Egészen más jellegű előadást tartott Békés Vera, aki ugyan nem nyelvész, hanem filozófus, közelebbi kutatási területe pedig a tudományfilozófia, azon belül a magyar nyelvtudomány története. Ő gróf Teleki Józsefről, az akadémia első elnökéről beszélt, illetve arról, hogy az ő munkássága miként hatott Czuczorra és Fogarasira. Békés Vera semmilyen áltudományos nézetet nem fejtegetett, de úgy tűnt, mintha nem ismerné fel, hova keveredett. Ennek szép jele, hogy hosszasan taglalta Teleki nyelvművelés-ellenes nézeteit, miközben a hallgatóság jelentős részét az Anyanyelvápolók Szövetségének prominens tagjai képezték.
Az igazság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy a jelen levő nyelvészek időnként kritizálták az elhangzottakat – a kritika azonban nem terjedt túl azon a szinten, hogy „talán a nyelvtörténeti adatokat is meg kellene nézni”, vagy „talán érdemes lenne figyelembe venni a szakirodalmat is”. Hozzászólásaikat ahhoz hasonlíthatnánk, mint ha egy jogosítvánnyal nem rendelkező részeg fék nélkül haladna a forgalommal szemben az autópályán, de a rendőr csupán arra figyelmeztetné, hogy talán érdemes lenne bekapcsolni a biztonsági övet...
Is this not what you expected to see?
Voltak az előadások között olyanok, amelyek meg sem próbáltak tudományosnak tűnni.
Lőcsei (Tóth) Péter irodalomtörténész Kresznerics Ferenc szótáráról beszélt. Ő már előre leszögezte, hogy nem kíván tudományos előadást tartani, és valóban, inkább csak lelkendezett a paptanár gyűjtötte nyelvi anyagról, és valóban szórakoztató idézetekkel derítette fel a hallgatóságot.
Bár nem figyelmeztette a hallgatóságot előre, nem tudományos előadást tartott Nyiri Péter irodalomtörténész, a Magyar Nyelv Múzeumának igazgatóhelyettese sem. Ő a CzF szerepét a „nyelvi-erkölcsi nevelés”-ben látja. Laza asszociációkra épített, érvelőnek semmiképp sem mondható, főként közhelyekre épülő beszédében olyanokat hallhatunk, mint hogy „a világot nyelviesítették”, „a szóteremtő tudat valóságelemek között teremt kapcsolatot”, a magyar nyelv más nyelveknél „pontosabban és árnyaltabban mutatja meg a világ összetettségét, hálózatosságát”, és ezért felépítésének tanítása „a mai, Istentől eltávolodott világ”-ban segít rámutatni, hogy „a teremtésben rend és természetesség van” – „a gyökrend kutatása révén a fiatalok is rádöbbenhetnek a magyar nyelv szervességére” (és még egy sor hasonlóra, melyet a tudósító nem is képes már jegyzetelni). Megtudhatjuk, hogy „a CzF is egy eszköz, ezért alkalmas arra, hogy használjuk”, továbbá „a nyelv nem csak nyelvi jelenség”. Kiderül, hogy a magyar „szeretettel megcselekedett nyelv”. A beszéd így is lenyűgöző sodrású, és meg van tűzdelve olyan sosem hallott kifejezésekkel, mint a tudáskatedrális és a nemzetszolgálat. Az mindenesetre kitűnik a szózuhatagból, hogy a nyelvi ismeretek oktatásának célja a szerző szerint az erkölcsi nevelés. Hogy konkrétan miféle erkölcsökről is lenne szó, nem hangzik el, de erősen sugalmazott: ezt nyomatékosítja, hogy a szónok beszéde végén többek között kitartást is kíván.
Fehérek közt egy európai
Az előadások közül ki kell emelnünk Hanga Zoltán biológusét, a Fővárosi Állat és Növénykert szóvivőjéét. Előadásában azt vizsgálta, hogy azok a fajok, melyek nevének eredete ismeretlen, milyen élőhelyeken fordulnak elő. Megállapította, hogy a legtöbb ilyen faj élőhelye vizes terület, illetve sztyeppe vagy erdős sztyeppe. Mint megvallotta, ennek okairól csak feltételezései lehetnek: ezek közé tartozik, hogy ezek a Kárpát-medence tipikus élőhelyei, a vizes területek jelentőségét kiemeli, hogy sok hal neve ismeretlen eredetű, ez pedig abból is eredhet, hogy a halászatnak eleve nagy a szókincse.
Hanga Zoltán azért kezdett a kérdéssel foglalkozni, mert az állatkert felvilágosító tevékenységet is folytat, és szeretnének tájékoztatást adni az állatok neveiről is. Bár természetesen érezhető volt, hogy az előadó nem képzett nyelvész, előadásában kizárólag hiteles forrásokra hivatkozott, ésszerűen és óvatosan érvelt, és nem törekedett szenzációhajhász módon döbbenetes eredmények felmutatására. Példája megnyugtatja a tudósítót: elsősorban nem a nyelvtudomány és a nyelvi ismeretterjesztés hibája, ha laikusok hajmeresztő ötletekkel állnak elő a nyelvvel kapcsolatban: józan gondolkodású érdeklődők pontosan ki tudják választani a számukra releváns információkat.
Ez az állapot azonban csak addig maradhat fenn, míg a tudományos körök élesen elkülönülnek a hagymázas álmok után futkosó kívülállóktól. Párbeszédről lehet szó, de ebben a párbeszédben ne a hozzá nem értők oktassák (ki) a szakembereket, a szakemberek pedig ne ringassák a laikusokat abba a hitbe, hogy lázas látomásaik tudományosan relevánsak. Az pedig az egyetemek, kutatóintézetek felelőssége, hogy hagyják-e alkalmazottaiknak az intézmény tekintélyének ilyen módon való megtépázását. Ez a konferencia ugyanis nem csupán a rendezőket és a résztvevőket minősíti, hanem minden intézményt, amely szó nélkül tűri, hogy oktatói és kutatói ilyen áltudományos ámokfutásban részt vegyenek.
Kikapcsolódásképp