A Mental Floss egy korábbi cikkében négy olyan sajátos kísérletet idéz fel, melyek nem tartoznak a tudománytörténet legdicsőbb lapjaira: etikailag erősen megkérdőjelezhetőek.

Messiások

1959-ben Milton Rokeach szociálpszichológus azt kívánta tesztelni, hogy az önbecsapás mennyire tud erős lenni. Összegyűjtött hát három olyan skizofrén beteget, akik Jézus Krisztusnak képzelték magukat, és két évre összezárta őket ugyanabban a kórházban. Tudományos hipotézise az volt, hogy a Jézusok feladják téves identitásukat, ha szembesülnek azzal, hogy mások ugyanannak a személynek tartják magukat. Talán nem lepjük meg olvasóinkat, ha eláruljuk, hogy nem ez történt: a három beteg folyamatosan azon vitatkozott, melyikük a szentebb, miközben azt követelték egymástól, hogy imádják őket, és „ébredjenek rá a tényekre”. A vita végül tettlegességig fajult. Ugyanakkor mindegyik talált racionális magyarázatot a helyzetre. A legközelebb az járt az igazsághoz, aki feltételezte, hogy a másik kettő elmebeteg. Egy másik szerint viszont a másik kettő halott, és gépek működtetik.

A betegek viselkedésénél is furcsább volt, ahogy Rokeach manipulálni igyekezett őket. A kutatót elsősorban az érdekelte, mennyire ragaszkodnak páciensei tévhiteikhez. Az egyik Krisztus, Leon úgy képzelte, hogy van egy kb. 210 centiméter magas, kilencven kilós felesége, akit Madamme Jetinőnek (Madamme Yeti Woman) nevezett. Rokeach a Jetinő nevében szerelmes leveleket írt betegének, és ezekben olyanokat kért tőle, mint hogy a csoportterápiás találkozókon énekelje el az Előre, keresztény katonák című dalt, vagy hogy egy bizonyos márkájú cigarettát szívjon.

Leont annyira meghatotta képzelt nejének figyelmessége, hogy sírva fakadt, amikor megkapta a leveleket. Ám amikor a Jetinő arra kérte, hogy változtassa meg a nevét, Leon úgy érezte, az identitása kérdőjeleződött meg, és válást fontolgatott – Rokeach pedig nem folytatta ilyen irányú próbálkozásait.

Két év után mindhárom páciens még mindig Isten fiának hitte magát. Rokeach úgy vélte, identitásuk még meg is erősödött azáltal, hogy találkoztak más Krisztusokkal is. A kísérletről könyvet írt, melyből forgatókönyv, színdarab, sőt két opera is készült. Húsz évvel később azonban már Rokeach is megtagadta korábbi módszereit.

A könyv 1964-es kiadása
(Forrás: Wikipédia (angol változat))

A távirányítható bika

1963-ban José Delgado neuropszichológus, a Yale Egyetem kutatója valóra válthatta minden spanyol férfi legfőbb vágyát: torreádorként lépett fel. Delgado az elektrosokk-terápia új módszereit kutatta. A neuropszichológusok ebben az időben vezetékeket és elektródákat ültettek be a koponyába, ezek pedig elektromos ingereket juttattak el az agy különböző területeire, hogy érzelmeket keltsenek, illetve a testet mozgassák. A végső cél az volt, hogy a depressziós betegeket felrázzák, a zaklatottakat megnyugtassák.

Delgado kifejlesztett egy pénzérme nagyságú csipet, melyet a páciens fejébe lehetett helyezni, és távirányítóval vezérelni. Úgy vélte, az általa kidolgozott újítások elvezethetnek a „pszichocivilizált társadalomhoz”, melyben bárki egy gombnyomással megszüntetheti az önpusztító hajlamait.

Delgado éveken át macskákkal és majmokkal kísérletezett: ásításra, verekedésre, játékra, párosodásra vagy éppen alvásra késztette őket – egy távirányítóval. Különösen a harag kezelése érdekelte. Az egyik agresszív majom fejébe csipet ültetett, mely lenyugtatja, a távirányítót pedig egy másik majom kezébe adta. Az hamar rájött, hogy tudja egy gombnyomással lehűteni forrófejű társát.(Aha, olvasónk máris arra gondol, melyik családtagja vagy kollégája fejébe ültetnie szívesen ilyen szerkezetet!)

Hamarosan a nyest-shopban!
(Forrás: Wikimedia Commons / Todd Ehlers / CC BY-SA 2.0)

Ezután következtek a spanyol bikák. A beültetett szerkezetek segítségével rávette őket, hogy felemeljék a lábukat, a fejüket forgassák, vagy százszor bőgjenek. 1965-ben pedig az arénába lépett egy Lucero nevű, a temperamentumáról híres „kegyetlen” (???) bikával. Amikor Lucero száguldani kezdett felé, a bika megállt. Megnyomott még egyet, és a bika körbe-körbe kezdett járni.

Bár a sajtó szenzációként tálalta az esetet, a szakma kétkedve fogadta az eredményeket. Úgy vélték, Delgado nem fojtotta el a bika agresszióját, csupán összezavarta a sokkal, és ezzel késztette a támadás feladására. Mi több, ismeretlen emberek kezdték Delgadót megvádolni azzal, hogy fejükbe titkon csipet ültetett, és most gondolatátvitellel irányítja őkett. (Azt a kérdést, hogy ha Delgado irányítja őket, vajon miért engedi, hogy megvádolják, talán senki nem tette fel nekik.) Mivel a hetvenes években a gondolatátvitellel való befolyásolástól való félelem egyre növekedett, Delgago elhatározta, hogy visszatér Spanyolországba, és kevésbé érzékeny területen folytatja kutatásait. Kutatásai azonban a mai napig meghatározóak: ezek eredményein alapulnak azok az eszközök, melyek segítik a Parkinson-kóros, epilepsziás, depressziós vagy krónikus fájdalomban szenvedő betegek állapotának javítását.

Neuropszichológus munka közben
(Forrás: Wikimedia Commons / MarcusObal / GNU-FDL 1.2)

Az önmagán kísérletező geológus

A hatvanas években javában folyt az űrverseny és a hidegháború. A kutatókat az izgatta, hogyan viselik majd az emberek az űrutazást, vagy hogyan képesek élni az atombunkerekben. Hogyan viselik a teljes elzártságot szűk helyen? Mennyire hat az alvási szokásaikra a napfény teljes hiánya?

1962-ben az akkor 23 éves Michel Siffre francia geológus elhatározta, hogy két teljes hónapot tölt el több mint 100 méter mélyen, egy földalatti gleccser belsejében az Alpokban, az olasz-francia határ közelében. A barlangban fagypont alatt volt az állandó hőmérséklet, csaknem 100%-os páratartalom mellett: Siffre-t folyamatosan a kihűlés veszélye fenyegette. A föld alatt töltött 63 nap alatt mindössze egyszer mutatta az őrület jeleit: ekkor egy szál selyemharisnyájában tvisztelni kezdett, és közben torka szakadtából énekelt.

Amikor szeptember 14-én kijött a napvilágra, azt hitte, augusztus huszadika van. Míg azonban elméje már nem tudta követni az időt, a teste igen. A barlangban lefekvés előtt és ébredés után telefonon mindig felhívta segítőit: szabályos, 24 óránál alig hosszabb napi ciklusokat követett. Ez a kísérlet igazolta, hogy az emberben egyfajta belső óra működik.

Az ember belső órája
(Forrás: Wikimedia Commons / Syp / GNU-FDL 1.2)

A kísérlet sikere Siffre-t arra bátorította, hogy újabb próbát tegyen. 1972-ben egy NASA-kísérlet keretében hat hónapot kívánt eltölteni egy texasi barlangban – az előző kísérlethez képest luxuskörülmények között, ráadásul melegebb környezetben. Az egyetlen kényelmetlenséget az jelentette, hogy fejéhre elektródákat erősítettek, és ezek segítségével figyelték a szívét, az agyát és az izmait.

Az első két hónap remekül telt: kísérletezgetett, felfedezte a barlangot, lemezeket hallgatott, és végre volt ideje Platónt olvasgatni. (Arról nincs információ, hogy az Állam hetedik könyvét olvasta-e.) A 79. napon azonban kezdett megrendülni az egészsége. Depressziós lett, különösen azután, hogy elromlott a lemezjátszója, és penész kezdte ellepni könyveit, folyóiratait, kísérleti eszközeit. Hamarosan öngyilkosságot fontolgatott. Egy időre egy a tartalékai között véletlenül felfedezett egér társaságában lelt vigaszt. A barátságnak szomorú vége lett: amikor egy serpenyővel megpróbálta elkapni, hogy valódi házi kedvenccé tegye, véletlenül agyoncsapta. „Felemészt az elhagyatottság” – írta naplójában.

Unatkozik? Találjon egeret!
(Forrás: Wikimedia Commons / Rama / CeCILL)

Amikor a kísérlet a vége felé közeledett, egy vihar alatt a villámok elektrosokkot okoztak a a fején levő elektródákon keresztül. A depresszió eddigre annyira legyűrte, hogy bár a sokk igen fájdalmas volt, háromszor meg kellett ismétlődnie, mire egyáltalán eszébe jutott, hogy a vezetékeket le is tudja venni.

A texasi kísérlet is érdekes eredményekkel szolgált. Az első hónapban Siffre a korábbiakhoz hasonlóan egy 24 óránál kissé hosszabb ciklust követett. Ezután azonban a ciklusok hossza véletlenszerűen változott 18 és 52 óra között. Ez felkeltette az érdeklődést az iránt, hogy hogyan lehet meghosszabbítani az ember alvási-ébrenéti ciklusait: ez ugyanis igen fontos lehet katonák, a tengeralattjárók személyzete vagy űrhajósok számára.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A delfinem nélkül soha!

John C. Lilly munkásságáról már többször írtunk, de életművének még mindig vannak érdeklődésre számot tartó fejezetei. 1958-ban Lilly egy kísérlet során azt akarta kideríteni, hogy a delfinek képesek-e az emberekhez hasonlóan beszélni. Abban az időben az volt a legnépszerűbb elmélet, hogy a gyerekek az anyjukkal való szoros kapcsolat során tanulnak meg beszélni. Lilly ki akarta próbálni, mi történik, ha egy delfin kerül hasonló körülmények közé.

A kísérlethez kialakítottak egy kétszobás házat, melyet vízzel árasztottak el. A vízmélységet úgy határozták meg, hogy egy ember is át tudjon gázolni a szobákon, de egy delfin is kényelmesen úszkálhasson. A házba beköltözött Margaret Howe, Lilly fiatal asszisztense, illetve egy Peter nevű delfin. Margaret és Peter folyamatosan együtt voltak, együtt ettek, aludtak, dolgoztak, játszottak. Margaret egy sós vízzel átitatott ágyban aludt és egy a vízen lebegő íróasztalon dolgozott, így aztán Peter bármikor zavarhatta. Órákat labdázott Peterrel, miközben igyekezett emberi hangadásra bírni, illetve egyszerű szavakra tanítani.

Képünk illusztráció – nem a kísérlet szereplőit ábrázolja!
(Forrás: Wikimedia Commons / Stefan Thiesen / GNU-FDL 1.2)

Ahogy telt az idő, egyre világosabbá vált, hogy Peter nem akar anyukát – barátnőt viszont annál inkább. A delfint egyre kevésbé érdekelték a tanórák, viszont megpróbálta elcsábítani Margaretet: a lábát harapdálta. Miután próbálkozásait nem koronázta siker, erőszakosabbá vált: orrával és uszonyaival Margaret sípcsontját verte, így az asszisztens lába hamarosan tele lett véraláfutásokkal. Egy ideig kénytelen volt gumicsizmát viselni és egy seprűt hordani magánál, hogy elhárítsa udvarlójának közeledését. Miután semmi nem vezetett eredményre, kénytelen volt időnként kiengedni, hogy más delfinekkel betölthesse vágyait. A kutatócsoport azonban aggódott, hogy ha túl sok időt tölt a sajátjai között, elfelejti azokat az emberi dolgokat, melyeket megtanult: így azt hamarosan ismét Margaretnél volt a házban.

A csábítási kísérletekkel továbbra sem hagyott fel, ám udvarlási módszerét finomította. Folyamatosan kísérgette, miközben fogaival gyengéden dörzsölgette a lábát, miközben meredező hímtagját mutogatta. Ez a stratégia bevált: Margaret dörzsölgetni kezdte a szerszámát. Nem meglepő, hogy ezután Peter sokkal szívesebben vett részt a nyelvleckéken. (A helyzet tehát györkeresen eltért attól, mint amikor Komár László angolul tanult.)

Bár a kísérlet kutatási céljai között nem szerepelt, a legnagyobb tudományos eredménye mégis az lett, hogy egy ember is ki tudja elégíteni egy delfin szexuális vágyait. Lilly azonban továbbra is hitt abban, hogy a delfinek meg tudnak tanulni beszélni, ha elég idejük van rá, és a fent leírt, tíz hétig tartó kísérlet után egy teljes évig tartót tervezett. Ez azonban túl drágának bizonyult, így nem tudta megvalósítani – de újabb tervvel állt elő: a delfineket LSD hatása alatt próbálta megtanítani beszélni. Bár állítása szerint a delfinek nagyon kellemes pszichedelikus utazásokon vettek részt, tekintélye a tudományos világban erősen csökkent. Hamarosan el is vesztette a szövetségi kutatási támogatásokat...