Sokszor halljuk a vers szót ’költészet, líra’ értelemben használni. Ebből persze a hétköznapi életben általában nincs fennakadás. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy „Tegnap olvastam egy jó verset.”, vagy azt, hogy „Ez már majdnem olyan szép, mint egy vers!”, nagyjából tudjuk, mire gondoljunk: az illető valószínűleg rövid, lírai, költői művet olvasott, ami legtöbbször valóban verses formájú. Az valószínűleg nem jut eszünkbe, hogy az illető verses mesét vagy eposzt olvasott – akkor nem azt mondta volna, hogy „verset olvastam”.

Magyarórán persze más a helyzet: újra és újra vissza kell emlékeznünk, hogy a köznapi nyelvhasználat és a szakterminológia eltérnek egymástól: ami nekünk egyszerűen „vers”, az magyarórán néha „dal”, „elégia”, „óda” vagy más. És ahhoz is hozzá kell edződnünk, hogy ha egy vers műfaját kérdezik tőlünk, akkor nem válaszolhatjuk azt, hogy „vers”. Mert a vers nem műfaj, hanem műforma… De pontosan mit is jelent ez? – Az alábbiakban erre igyekszünk választ adni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Míg Verselő című verstani sorozatunk első néhány részében tisztázni igyekeztünk a vers mint műforma fogalmát és a verselés fajtáit, addig az utóbbi két részben jórészt sikerült mindent összezavarnunk, amit előzőleg tisztáztunk a formát illetően. Volt szó arról, hogy a ritmus, amely a vers lényegi jellemzője, nem feltétlenül a formai elemek ismétlődéséből származik, és arra is láttunk példát, hogy az alkotók rendszeresen keverik a formai sajátosságokat: írnak ritmikus prózát, rímes prózát és prózaverset is. De ha még csak a formák keverednének… A fentiekből látható, hogy nem elég, hogy vannak formailag kevert művek, a műforma még a műnemmel és a műfajjal is keveredik a fejünkben.

Válasszuk is szét gyorsan őket! Egyrészt minden műnek van valamilyen formája – aszerint, hogy benne a nyelv milyen szabályok szerint szerveződik. Láttuk, hogy két egyértelmű eset van: a forma lehet próza vagy vers. (Átmeneteikről volt szó legutóbb.) Másrészt a művek poétikai sajátságaik vagy témájuk vagy beszédhelyzetük szerint csoportosíthatók úgynevezett műfajokba. Ezek a műfajok irodalomelméleti absztrakciók egyfelől, másfelől a hagyományok hordozói. A műfaj – elméletileg – független a műformától.

Mit mondjak legelőször néked, mit legutolszor,
mert hisz olyan sok kínt-bajt mértek az égilakók rám.
Hát legelőbb nevemet mondom meg, hogy ti is aztán
tudjátok, s hogy majd, ha halálom napja le nem sujt,
fűzzön is egybe barátság, bármíly messze a házam.
Én Odüszeusz, Láertész sarja vagyok, ki ezernyi
cselről elhírhedtem, a hírem fölhat az égig.
Messzirelátszó szép Ithakát lakom: ott van a lombos
Néríton kimagasló orma; körötte igen sok
más népes sziget, egymásnak szorosan közelében:
Dúlikhion, Számé, meg az erdőshátu Zakünthosz.
Míg Ithaké laposan, legföntebb fekszik a vízben,
néz a homályba, azok meg a napba s a hajnali tájba;
sziklás, mégis erős fiakat nevel: én sose tudnék
mást, ami inkább édes a szívnek, látni hazámnál.
Mert hisz tartott vissza Kalüpszó, isteni asszony,
barlang öblös ölén, mivel áhított az urául;
és ugyanúgy Kirké is vissza a termei mélyén,
Aiaié cseles asszonya, áhítván az urául;
csakhogy az én szivemet kebelemben meg nem igézték.
Ennyire nincs, ami inkább édes, mint a hazája
és a szülői az embernek, még hogyha akármíly
dús házat lakik is, más földön, messze azoktól.
Rajta, viszontagságos utam hadd mondom el immár,
mit Zeusz mért rám, hogy Trójából útrakeredtem.

(Homérosz: Odüsszeia, 9. ének; fordította: Devecseri Gábor)

Odüsszeusz és Kirké
(Forrás: Wikimedia Commons / Angelica Kauffmann (1741–1807 ))

Homérosz Odüsszeiája úgynevezett eposz (ez tehát a műfaja!), ami verses formájú epikus mű… A következő szöveg pedig lehetne akár egy regénynek (ez is műfaj!) a részlete is:

Nem is tudom, milyen sorrendben meséljem el történetemet, mert annyi minden történt velem az istenek jóvoltából, hogy nehéz összeszedni is. Talán az lesz a legjobb, ha először is bemutatkozom nektek, hogy tudjátok, ki vagyok, hátha lesz még alkalmunk összebarátkozni, bármilyen messziről származom is.

Szóval, én a sok cselem miatt híres/hírhedt Odüsszeusz vagyok, Láertész fia – biztosan hallottatok már rólam. Hazám a szép Ithaka, ott van, ahol a Nérítón szikla, és sok más sziget is van körülötte (Dúlikhion, Számé, Zakünthosz, ahol sok az erdő). Ithaka szigete gyakorlatilag egy fennsík, sziklás terület, lakosai erős emberek. Számomra ez az elképzelhető legszebb táj.

Sajnos jó régen nem láthattam már, mert Kalüpszó nimfa fogságába estem: bezárt egy barlangba, mert arra akart kényszeríteni, hogy vegyem feleségül. De nem ő volt az egyetlen, aki engem nézett ki férjnek: az aiaiéi Kirkével is így jártam. De nekem ezek a nők nem kellettek: bármilyen szépek és gazdagok voltak is, őseim földjét és honvágyamat nem tudták feledtetni.

Na, de most már, hogy tudjátok, ki is vagyok, tényleg elmondhatom, hogyan kerültem ide a trójai háború túlélőjeként sok viszontagság után…

Mi a különbség a két szöveg között? – Szándékaink szerint csak a forma különböző: előbbi versben, utóbbi prózában mondja el Odüsszeusznak a phaiákok földjén előadott történetének az elejét. A forma megváltoztatása olyan lényegi elemeket nem érintett, mint az elbeszélő nézőpontja, az elbeszélés tér- és időviszonyai. Azon tehát nem változtattunk, hogy továbbra is epikus (az epika műnemébe tartozó), történetet elbeszélő művet olvastunk.

A dolog fordítottját már nehezebb eljátszani, mégis megpróbáljuk. A következő verset sokan ismerik; és a címe alapján a műfajt is be tudjuk lőni: ez tehát egy óda. Az óda a líra műnemébe tartozó műfaj: elsősorban valakinek egy „én”-nek, egy egyénnek a belső, lelki világát, érzelmeit, gondolatait jeleníti meg:

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

(József Attila: Óda; részlet)

Itt ülök...
(Forrás: Wikimedia Commons / Keiran Thomas)

Lássuk ugyanezt – némileg szentségtörést elkövetve (és ezért gyorsan elnézést is kérve) – prózai formában:

A napban fényesen csillogó sziklafalon ülök most. Ez a koranyári gyenge szél egy vacsora melegét juttatja eszembe Itt csönd van: próbálom magam hozzászoktatni. Ez nem is olyan nehéz, de a belső elcsendesülés közben – míg lehajtom fejemet és lelógatom a kezemet – sok emlék elevenedik meg előttem.

Ahogy fölnézek a hegyek vonulataira, minden falevél villanásában a te homlokod fényét látom. Az idevezető út üres, mégis azt képzelem, hogy ott jössz, és a szoknyádat meglebbenti a szél. Olyan, mintha itt lennél velem ezek alatt a lombok alatt: látom, ahogy homlokodba hullik a hajad, ahogy a melleid megrezdülnek, és a Szinva-patak csörgedezésében a te nevetésedet hallom.

A forma megváltozott, a lírai tartalom azonban (a lehetőségekhez képest) megmaradt. Versből prózát csináltunk, de az eredeti szöveg alapvető poétikai jellegzetességei megmaradtak (ha nincsenek is olyan szépen kifejezve). Az Odüsszeia prózai átírásánál könnyű dolgunk volt, József Attila versének prózaiasításánál viszont nagyon nehéz.

A műfaj (a műnem ) és a műforma – reméljük, sikerült megmutatni – tényleg különböznek egymástól, és elméletileg függetlenek is egymástól. Sorozatunk következő és egyben befejező részében különböző műformákkal és műfajokkal fogunk megismerkedni.

Ajánlott olvasmány

Beöthy Zsófia: Poétai iskola. (Online tananyag tanároknak és diákoknak)

Ferencz Győző: Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.

Verstani lexikon