Verselő című sorozatunkat azzal kezdtük, hogy igyekeztünk definiálni, hogy mi is a vers. Hangsúlyoztuk, hogy a vers szövegforma, azaz az elmondásnak a módja. Ha ez a forma kötött, a szöveg ritmikus, azaz valami szabályosan ismétlődik benne, akkor verses szövegről beszélünk. Ellenkező esetben, azaz amikor a beszéd nem kötött, nincs ritmus, akkor prózáról beszélünk. És amíg a két nagy verselési rendszert mutattuk be, nem is merültek fel különösebb problémák… Legutóbb azonban, a gondolatritmus tárgyalásakor már igencsak elbizonytalanodtunk a vers kötött mivoltát illetően. A szabadvers például – elvileg – már nevében is hordozza az ellentmondást.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Már legutóbb is arra jutottunk, hogy nem eszik olyan forrón a kását – legalábbis verset és prózát illetően. Vannak persze teljesen tiszta esetek: egy történelmi szakkönyv prózában tárja elénk a trójai háború eseményeit, míg az Iliász és az Odüsszeia versben (láttuk: hexameterben). A szépirodalom területén azonban hamar elmosódnak a határok a szövegformát illetően is: több átmeneti, vers és próza közötti formával találkozunk. Nem kell ahhoz nagyon szemfülesnek lenni, hogy prózai szépirodalmi szövegekben ritmust, azaz szabályos ismétlődést találjunk.

Van egy nő. Szeret.

Van egy nő. Gyűlöl. […]

Van egy nő. Gyűlöl. […]

Van egy nő. Szeret. […]

(Esterházy Péter: Egy nő)

Egy nő... harangoz
(Forrás: Wikimedia Commons / Alex Proimos / CC BY 2.0)

Van egy prózai mű, amelyben minden egyes rész a fent idézett mondatokkal kezdődik. Ezek a bevezető mondatok ismétlődnek benne, méghozzá szabályosan. Van ennek a szerzőnek egy másik prózai műve, amelynek a műfajmegjelölésével sem vagyunk bajban: regény, méghozzá nagyregény; ebben a szövegben nagyon sok rész így kezdődik:

Édesapám…

(Esterházy Péter: Harmonia Caelestis – 1. rész: Számozott mondatok az Esterházy család életéből)

Édesapám... Esterházy Pál (1635–1713)
(Forrás: Wikimedia Commons)

És hogy nehogy azt higgyük, hogy csupán ennek az egy szerzőnek a mániája ismétlődő bevezető vagy lezáró mondatszerkezeteket használni, gondoljunk a népmesék ismétlődő formuláira, de a legutóbb már idézett bibliai szöveghelyek is eszünkbe juthatnak. A gondolatritmus (mondatpárhuzam formájában) a prózai szövegekben is ritmust teremt. Úgy tűnik tehát, hogy a ritmus nem kizárólag a verses szövegek sajátja; van ritmikus próza is. Sőt, olyan próza is van, amelyben rímeket is találunk…

Makámát írni – mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed

Ben-Othman Hariri – nem tréfa dolog; – annyi, mint: repülni

gyalog, – s ki egyszer ebbe fog – nagy veszedelem érheti: – lábát

izibe megütheti, – orrát is betörheti. Mindazonáltal én megkisértem,

– uttörőnek bukni is érdem; – aztán meg nem szabad-e, kérdem –

prózát versben írni – már így ni! – mikor annyi verset írnak

prózában – a két nemes magyar hazában, – de kivált mostanában!

(Arany János: A poloska)

Az ilyen rímes prózát, ahogyan Arany is írja, makámának hívják, és valóban az arab irodalomban alakult ki Badí az-Zamán al-Hamadáni (968–1008) révén, és az Arany által idézett Abu Muhammad al-Haríri (1054–1122) volt nagy mestere a műfajnak. És hogy ne higgyük, hogy a mai műfajoktól olyan távol áll a rímes próza alkotása, gondoljunk a slam poetryre, amely nagyon sok ilyen átmeneti formát alkalmaz.

Látjuk, hogy vannak olyan prózai szövegek, amelyekben megtaláljuk a versre jellemző sajátságokat, mint például a ritmust, a rímet. Vannak továbbá olyan szövegek is, amelyeknek a formája szintén próza: a sorok nem számítanak, „kiérnek a lap széléig”, ugyanakkor a „versekre” jellemző költői intenzitás jellemzi őket. Ezeket nevezzük – némileg megtévesztő módon – prózaverseknek.

Harangok, harangok – ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket. Alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok, bongnak, rengve csikorognak tengelyükön. Nem a versek harangjai, nem a Schiller-i elaggott bronzkalapok. Világra jöttek, de nem vénülnek. Valódi harangok, Győrben születtek. Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szivébe. Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablakokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom. Árva harangok nincsenek, csak árva költők. Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethal-csontokkal megtámasztott alkonyi tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat. Sírnak a harangok a hóesésben, ahol a fagyott fiukat egymásra rakták, akár az ölfát. Harangok, harangok – számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.

(Nagy László: Jönnek a harangok értem)

Végül, hogy lássuk, hogy a verses forma nem csupán a prózai formákkal képes keveredni, hanem a vizuális megformálás révén a képekkel is, idézünk egy képverset (kalligrammát) is:

Apollinaire: A megsebzett galamb és a szökőkút
(Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)

Sorozatunk következő részében verses formájú lírai műfajokkal ismerkedünk – ezzel együtt az elől a kérdés elől sem térhetünk majd ki, hogy mi az a líra, és hogy miért nem ugyanaz, mint a vers.

Ajánlott olvasmány

Beöthy Zsófia: Poétai iskola. (Online tananyag tanároknak és diákoknak)

Ferencz Győző: Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.

Verstani lexikon