Fáy András cikkének már az elején megsejthetjük, mennyire vehető komolyan az egész írása. Giuseppe Mezzofanti poliglott bíborost idézi, aki nagyon nagyra becsülte a magyar nyelvet, és a latinnal meg a göröggel helyezte egy szintre. Természetesen a bíborosnak semmit nem róhatunk fel, hiszen mindenkinek lehetnek személyes szimpátiái, másfelől az akkori tudományosság még nem mérte fel, hogy a nyelvek között nincsen semmiféle rangbeli (fejlettségbeli, esztétikai stb.) különbség. Fáy azonban úgy idézi a bíborost, mintha véleménye mérvadó volna, és mintha a magyar nyelv bármilyen szempontból különleges lenne.

Fáy számára azonban két magyar nyelv létezik, egy tökéletes, melyről (szerinte) Mezzofanti írt, és egy létező, mely „leromlott”. A szerző szívfájdalma, hogy az interneten „olyanok is írhatnak szövegeket, akik jószerével állandóan bukásra álltak magyarból. [...] mert az írásaikat álnéven jelentetik meg, ezért a nevükhöz kötötten nem derülhet ki az iskolázatlanságuk és/vagy a műveletlenségük”. Nosztalgiával idézi fel a Nyelvi és Mikrofonbizottságot, mely csak vizsga után engedte mikrofon és kamera elé az embereket. (A magyar wikipédia szerint a Magyar Rádióban most is működik Nyelvi és Mikrofonbizottság, de külön. A Magyar Rádió honlapján erre vonatkozó információt nem találtunk.)

Nyelv és nyelvhasználat

A fentiekből világos, hogy Fáy keveri a nyelvet a nyelvhasználattal. Az a tény ugyanis, hogy ilyen bizottságokra szükség volt, azt mutatja, hogy a magyar nyelvhasználók többsége már akkor „rosszul” beszélt, legalábbis az úgynevezett nyelvvédők szerint. Fáy problémája tehát nem az, hogy a magyar nyelv rosszabb, mint korábban volt, hanem az, hogy a médiában olyanok is szóhoz jutnak, akiknek a nyelvhasználata nem az ő elképzeléseit követi.

Fáy szerint a hírolvasók „hibás szövegeket” olvasnak fel – nos, valóban előfordul, hogy hírolvasók rosszul intonálnak, és az esetek egy részében ez sejthetően valóban a hibásan leírt szövegekkel (pl. összetett szavak tagjainak külön írásával) magyarázható: ez azonban nem azt jelenti, hogy a nyelvben van hiba, hanem a nyelvi produkcióban.

A szerző olyan kérdéseket is nyelvi kérdéseknek tüntet fel, melyeknek semmi közük a gondolatok nyelvi megformálásához. Így például sérelmezi, hogy az interneten névtelenül lehet gyalázkodni, és nem működik a moderálás sem. Ez azonban a „nyelvhelyesség” szempontjából teljességgel irreleváns, hiszen gyalázkodni a nyelvművelők előírásainak pontos betartása mellett is lehetséges, miközben korrekt véleményünket akár töredezett magyarsággal is megfogalmazhatjuk.

Konkrét kifogások

Nézzük meg, milyen nyelvhasználati jelenségek zavarják Fáyt!

A mely és az amely teljesen eltérő jelentésű szavaink összekeverése

Vajon olvasóink szerint miben tér el az említett két szó? A nyelvművelők egyik vesszőparipája az ami és az amely használata, de a mely és az amely közötti különbségtétel számon kérése meglepő. Az aki, ami, ahol, amikor stb. elejéről az a- általában elhagyható: Van-e, (a)ki e nevet nem ismeri? Volt ott minden, (a)mi szem-szájnak ingere. Mit csinálsz itt, (a)hol a madár se jár? Eléggé letört, (a)mikor elvesztette a munkáját stb. Kétségtelen, hogy az a- elhagyása általában sajátos stilisztikai hatással jár: régies, népies jelleget kölcsönöz a mondatnak. Ezzel szemben az a-t nem mindig tehetjük oda: ha kérdőszóként használjuk, semmiképpen sem: *Aki evett a tányérkámból? *Ami volt a házi feladat? *Ahol hagytam a fogkefémet? *Amikor érsz haza? stb. Nagyon valószínűtlen azonban, hogy Fáy olyasmi mondatokkal találkozott, mint az *Amely nyelv a legszebb?, hiszen ilyet senki nem mond (nyelvbotlásoktól eltekintve), már csak azért sem, mert a mely kérdőszóként a mai beszédben eleve csak nagyon ritkán fordul elő.

az ám értelmetlen használata

Ezzel a kifogással nem tudunk mit kezdeni, hiszen Fáy nem mondja meg, szerinte mikor értelmetlen ámot írni vagy mondani.

Újságírók gyakran ezt írják-mondják egy közszereplővel készített riportban: „úgy fogalmazott” – holott a fogalmazást az újságíró követte el, ugyanis a nyilatkozó csak elmondta a véleményét.

Amennyiben a nyilatkozó valóban nem használta a nevezett kifejezést, akkor az újságíró nem mond igazat: ez azonban nem nyelvhelyességi kérdés.

A határozatlan számnevek téves használata már annyira elterjedt, hogy szinte teljesen beépült a közbeszédbe, a hivatali levelezés is hemzseg ezektől.

Sajnos itt Fáy megint elfelejti közölni, mit is tart „téves” használatnak, így vitába sem lehet szállni vele. Csak remélni tudjuk, hogy pusztán a határozatlan számnevek használata nem minősül hibának, azt viszont nehezen tudjuk elképzelni, milyen az, amikor egy szófajból „túl sok” van. (Azt is reméljük, hogy a szerző nem keveri az egy számnévből keletkezett határozatlan névelőt a határozatlan számnevekkel – sok, kevés, rengeteg: az előbbi gyakran szálka a nyelvvédők szemében.)

A feltételes mondat kezdőszava a ha – a mondat második részében párban áll az akkor szóval. A közbeszédben amennyiben – úgy szópárral helyettesítik, de a legszörnyűbb az, amikor valaki a kettőt kombinálja a „ha és amennyiben” borzalommal.

A hasonló szerkezettípusok keveredése a nyelvi változás egyik legtermészetesebb és leggyakoribb fajtája (gondoljunk csak az unalomig ismert de viszont tabura). Fáy szíve joga, hogy bizonyos nyelvi szerkezeteket ne szeressen, de semmi alapja nincs arra, hogy ezeket hibásnak mondja.

A valamennyi határozatlan számnevet (jelentése: az egész kis része) az összes és/vagy minden helyett használják teljesen értelmetlenül!

A valamennyi ’összes, mindegyik’ jelentésben a magyar nyelv szótáraiban is szerepel, ez a használata irodalmi nyelvünknek is része. Arany János Családi körében olvashatjuk:

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Természetesen itt nem arról van szó, hogy mintha néhány rög mozdulna meg, hanem hogy mintha minden rög megmozdulna. Vagy vegyük Vörösmartyt:

Tiltom azért, valamennyi vagyon, mindennek ezentúl,
Hogy hírem nélkűl seregét vigye bármi dologra,

(Zalán futása)

Úgy látszik, Fáynak már Arany és Vörösmarty sem tud elég jól magyarul.

Az ezért és azért szavunk lassacskán kikopik a nyelvünkből, mert helyette az így-et írják-mondják, pedig gyakran semmi értelme az adott mondatban.

Bizonyára az is a „kikopás” jele, hogy a Google az ezért szóra 11 100 000, az azértra pedig 73 000 000 találatot ad. Sajnos Fáy ismét nem jelzi, hogy szerinte mikor nincs értelme az így használatának, így megint nem tudunk vitába szállni vele. Szerinte

Rossz szokássá vált a fordított szórend használata, amely miatt a mondatok értelme és a mondanivaló hangsúlya sem azon a helyen van, mint ahol lennie kellene.

Mivel a magyarban a szórend meglehetősen rugalmas, fordított szórendről aligha beszélhetünk. A különböző szórendek (megfelelő hangsúllyal és intonációval párosulva) különböző jelentésárnyalatokat fejezhetnek ki, például: Pista Marit szereti (, nem Katit), de Marit Pista szereti (, nem Géza). Természetesen előfordulhat, hogy a mondatdallam vagy a szórend nem illeszkedik a szövegkörnyezetbe, de ez általában egyszerű fogalmazási hiba, vagy rossz felolvasás eredménye. (Ez utóbbi legtöbbször annak a következménye, hogy a felolvasó a mondat elején nem tudja még, mi lesz a mondat vége: ha ismerné a teljes mondatot, jól intonálna.)

Megjegyzendő, hogy Fáy itt nem a mondat dallamáról, hangsúlyozásáról, hanem a mondatok értelme és a mondanivaló hangsúlyáról, azaz a mondat tartalmáról beszél. Ennek viszont vagy semmi köze a nyelvi formához, vagy Fáy maga sem képes megfogalmazni, mire is gondol.

Akasszátok fel a hóhérokat!

A legvisszásabb a HVG cikkében az, hogy miközben Fáy mások nyelvhasználatát kritizálja, a cikkben is van nem egy olyan pont, melyet a Fáyhoz hasonló kekeckedők tollhegyükre tűzhetnének. Így például a

Az olasz bíboros, sajnos tévedett

mondattöredékben semmi keresnivalója nincs a vesszőnek. Az

az iskolázatlanságuk és/vagy a műveletlenségük

szerkezetbe is beleköthetnek azok, akik szerint az és/vagy szerkezetnek semmi értelme, hiszen a vagy éppen elég: ha az és-sel alkotott kapcsolat igaz, akkor mindig igaz a vagy-gyal alkotott kapcsolat is. És akkor még nem is szóltunk azokról, akik az és/vagy írásmód miatt másznak falra.

Meg lehetne szólni Fáyt az olyan „terpeszkedő szerkezetek” miatt, mint a már idézett a fogalmazást az újságíró követte el (pl. a mondatot vagy a szöveget az újságíró fogalmazta meg helyett). Szóvá lehetne tenni, hogy az egyen-szöveg szóban a helyesírási szabályzat szerint semmiképpen nem lenne szabad kötőjelet írni.

Kár lenne tovább folytatni a felsorolást, hiszen ebből is nyilvánvaló, hogy a nyelvvédők támadásait könnyű saját maguk ellen fordítani. Bár örvendetes fejleménynek tartjuk, ha az ilyen korrektorokat tényleg kiutálják a szerkesztőségekből, a mi célunk azonban nem az, hogy megszégyenítsük őket, hanem az, hogy megértessük, miért butaság mindaz, amit összehordanak.

Ordas ostobaságok

Fáy szerint

rontja a magyar közbeszédet és a sajtótermékek minőségét az idegen szavak felesleges és sokszor nem is helyénvaló használata.

Úgy látszik, fogalma sincs azokról a kutatásokról, melyek rámutattak: az idegen szavak átvétele és használata sosem felesleges, hanem mindig is jó okuk van. Az, hogy nem „helyénvaló”, megint nehezen értelmezhető: talán arra gondol, hogy az idegen szavakat gyakran nem abban az értelemben használjuk, ahogy az átadó nyelvben: ez azonban természetes. A magyar keksz, mely az angol cakes ’sütemények’ szóból ered, ma nem jelölhet akármilyen süteményt (sőt, kérdés, hogy süteménynek nevezhetjük-e a kekszeket), sőt, nem is többes számú.

Az az állítása azonban, hogy

míg az angol, de a német is, csupán néhány ezer szót használ, addig a magyar nyelv csaknem félmillió szót, azaz, mindenre van kifejezése

– nos, ez a képtelenségek csimborasszója. Először is, gyakran éppen az angolról beszélnek úgy, mint a legnagyobb szókincsű nyelv, ami persze szintén butaság, hiszen a szókincs nem mérhető. Ráadásul ezer feletti szó ismeretét még kutyánál is megfigyelték...

Paródia?

A HVG cikkében hemzsegő képtelenségekkel szembesülve komolyan felmerül a kérdés, hogy vajon nem paródiáról van-e szó. Amennyiben igen, sajnáljuk, hogy nem értjük a szerző humorát.

Értelmezhetetlen az az állítás is, hogy a magyar nyelvnek „mindenre van kifejezése”. Minden nyelvben mindent ki lehet fejezni, legfeljebb nem egy szóval. Ha „mindenre” lenne szavunk, akkor nem kellene szókapcsolatokat, mondatokat alkotnunk. Azt viszont nehéz lenne meghatározni, minek a kifejezésére „kell” szavakkal rendelkeznünk. A nyelvek változatosak ebben a tekintetben is, és nagyban függ a kultúrától vagy akár a nyelv nyelvtanától, hogy éppen mire használnak egyetlen szót.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nyelvről mindent lehet

Fáy cikkében azonban nem az a legfelháborítóbb, hogy képtelenségeket hord össze, hanem az, hogy embereket minősít. Cikkét a következőkkel zárja:

Mutassunk mi magunk jó példát, beszéljünk-írjunk magyarul!

Ebből a mondatból arra következtethetünk, hogy azok, akik nem úgy beszélnek és írnak, ahogy az Fáynak megfelel, azok nem is magyarul beszélnek és írnak. Fáy megfogalmazása kirekesztő, ami akkor is felháborító lenne, ha a magyarul beszélők csak egy kis részét (például egy bizonyos nyelvjárás beszélőit) érintené. Itt azonban nem erről van szó: a felsorolás alapján nyilvánvaló, hogy még saját újságíró-kollégáit, köztük bizonyára a HVG munkatársainak jelentős részét is diszkriminálja. Aligha van bármi is, ami e cikk közlését indokolná.

Lingvicizmus

„A nyelvi alapon meghatározott embercsoportok közötti diszkriminációt a nyelvészetben lingvicizmusnak nevezik. [...] egyetlen nyelv különböző változatait beszélő csoportok között is előfordul diszkrimináció. [...] Nem az emberek beszédét kell megváltoztatni, hanem a diszkriminációt kell megszüntetni.

(Kontra Miklós)

Persze mentegethető lenne a HVG azzal is, hogy ez csak egy vélemény, és teret ad más véleményeknek is. Ez azonban olyan lenne, mintha egy holokauszttagadó cikket közölnének, majd azzal mentegetnénk őket, hogy közöltek már megrázó riportot Auschwitzról, de a kiegyensúlyozottság érdekében közölnek más véleményeket is. Csakhogy amíg – szerencsére – a származás, a bőrszín vagy a fogyatékosságok alapján történő diszkrimináció ma már kínosnak számít Magyarországon, a nyelvi alapú negatív megkülönböztetés, különösen ha egyazon nyelv variánsának megbélyegzéséről van szó, sajnos széles körben elfogadott. Így állhat fenn az az abszurd helyzet, hogy a magukat az elithez sorolók folyamatosan és büntetlenül megalázhatják a többséget azért, mert nem az általuk kitalált, sosem volt nyelvi ideált követik.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése