Amikor kommunikálunk, gondolatokat, különféle információkat öntünk hangzó formába. Ilyenkor különféle folyamatok zajlanak a háttérben (a „fejünkben”), melyeknek nem vagyunk tudatában. A gondolattól egy nagyon bonyolult út vezet az akusztikailag realizálódott szavakig. A beszédet előkészítő belső folyamatok nem mindig zajlanak le tökéletesen. Ennek hallható bizonyítékai a megakadásjelenségek: a spontán beszéd folyamatosságát megakasztó jelenségek. Ide tartoznak a néma szünetek, a kitöltött szünetek (pl. öö-zés, szóeleji vagy szóvégi hangok nyújtása) és az ún. hibajelenségek (pl. elszólás, grammatikai hiba, nyelvi jelek vegyülése, véletlenszerű hangtévesztés a kiejtéskor - általában ezeket nevezzük nyelvbotlásoknak).

Láttunk mi már...
(Forrás: Wikimedia commons / Howcheng)

Néhány korábbi cikkünkben már foglalkoztunk a megakadásjelenségekkel, azon belül a nyelvbotlásokkal és a freudi elszólásokkal. Most a nyelvbotlásokat más, a megszokott nyelvészeti megközelítésektől eltérő szempontból vizsgáljuk meg: a nyelvbotlások humoros természetét vesszük górcső alá. Egyes nyelvbotlások ugyanis nevetést válthatnak ki, akár egy vicc. Így felmerül a kérdés: meg lehet-e ragadni valamiképpen a nyelvbotlások humorfaktorát?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Madártávlat

Láttam én már karóba húzott varjút! A Láttam én már karón varjút szólás és a karóba húz kifejezés keveredett össze ebben a mondatban. A példa egy téves szótalálást szemléltet. A mentális szótárból (a memóriánk része, ahol a szavak, jelentéseikkel, nyelvi jellemzőikkel tárolódnak) nem a megfelelő szókapcsolatot hívta elő a beszélő. A mondat ugyan helyes nyelvtanilag, de elvárásunk mégsem teljesül, hiszen a mondat nem úgy fejeződik be, ahogy mi ismerjük a szólást. A mondatkezdés egyértelművé teszi számunkra, hogy a szándékolt közlés egy szólás, annak a kifejezésére, hogy a beszélő már elég sokat tapasztalt az életben, és nem annak a közlése, hogy a beszélő látott már életében pórul járt madarat. A nem várt befejezés csattanóként hat, akár egy vicc poénja. A hatást fokozza, hogy egy átvitten értelmezendő, állandó alakú mondatot várunk, ehelyett egy inkább szó szerint értelmezhetőt kapunk. Ráadásul a karóba húzott varjú képe csak erősíti a szándékolt közlés és a megvalósult közlés jelentésbeli távolságát. A beszélő tehát „karón varjút” akart mondani, de a hibásan idéződött fel a szólás; valószínűleg a közös komponens, a „karó” a felelős a hibás aktiválásért.

A nyúl fogja a vadászpuskát

Behoznád a telefonom zsebéből a kabátot? Ez a nyelvbotlás a „befőtt teszi el a nagymamát” esete; a metatézis egyik fajtája, amikor két szó helyet cserél, így nem a megfelelő sorrendben következnek a közlésben. Példánkban a két nyelvi elem nem csupán helyet cserél, hanem fel is veszi a másik pozíciójának nyelvtani tulajdonságait is: a telefon lesz a zseb birtokosa és a kabát kapja a tárgy ragját. A szándékolt közlés ez lett volna: Behoznád a kabátom zsebéből a telefont? A kérdő mondat grammatikai szempontból helyes, de jelentés szempontjából nem mondhatjuk ugyanezt. Ugyanis tudjuk, hogy a telefonoknak nincs zsebük (és ha lenne is, nem lehetne akkora, amibe egy egész télikabát belefér). A mondatban egy képtelenséggel találkozunk (a telefonnak zsebe van), s az általa leírt kép abszurditása az, ami megnevettet.

Háztartási keksz és házastársi szex

A freudi elszólás az elszóló számára kínos szituációt okoz, a hallgató számára pedig a meglepetés mellett gyakran jókedvet is. A legemlékezetesebb elszólások általában a szexualitással kapcsolatosak. A szexről korlátozások nélkül, önfeledten beszélni még a mai modern, nyitott társadalomban sem nagyon szokás, ezért még érvényesülnek bizonyos tiltások. Ezek nem tudatos megszegése is felérhet egy jó viccel. Ha véletlenül, például egy középiskolai osztályban elhangzik Az útszeretkeződésben… kezdetű mondat (netán egy tanár szájából), ne csodálkozzunk azon, hogy a nagy röhögés közben a beszélő nem fejezi be a mondatot (például így lehetne kiegészíteni: Az útkereszteződésben majdnem elütött egy autó). A kereszteződés és a szeretkezés szavak hangalakja hasonló, ez a hasonlóság lehet a keveredés okozója.

Vagy például hazaér a férj, és miközben pakolja ki a bevásárló táskát, felesége felé fordul: Drágám, hoztam a boltból háztartási szexet. A szituáció itt aligha kínos az elszóló számára, viszont annál viccesebb lehet. Keksz helyett a szexet mondani, illetve hallani, felér egy vicc csattanójával, hiszen a zacskó láttán, továbbá a háztartási jelző elhangzása után arra számítottak, hogy a keksz szó következik. Talán tudattalan felhívás keringőre…?

Itt kong, ott kong

A „nyelvem hegyén van” jelenségnek van talán a legközérthetőbb neve a megakadásjelenségek között, ugyanis a köznyelvben is így fejezzük ki, amikor tudjuk, melyik szót akarjuk kimondani, de megakadunk, s nem jön a nyelvünkre: „A nyelvem hegyén van…”

Megigazítottam a heringet… nem…a kering…a korongot…nem…hát nem jut eszembe a szó…korongot…nem…harangot! – hangzott el a beszámoló, miután a beszélő egy WC-tartályban helyére csúsztatta a harang nevű alkatrészt, megakadályozva ezzel a víz elfolyását. A „nyelvem hegyén van”- típusú megakadások nagyon emlékezetesek, mind a produkáló, mind az észlelő számára, ugyanis sokszor a hasonló alakú szavak egész sorát kénytelen a beszélő végigpróbálgatni, mire a megfelelő szó a nyelvére jön. Ez átmeneti szótalálási nehézség. A beszélő tökéletesen ismeri a kimondani szándékozott szót és jelentését, még a keresett tárgy képe is megjelenhet előtte, a szó hangzó alakját azonban nem képes, vagy csak töredékesen képes felidézni. A példánkban végül sikeres volt a nyelvi elem keresése, de az addig vezető út eléggé viccesnek hathat, ugyanis a próbálgatott, hasonló hangalakú szavak, a kering, a korong és a hering a jelentés szempontjából egyáltalán nem kapcsolódnak a témához, azaz a WC-tartály működésének helyreállítási műveleteihez, és egymáshoz sem, ugyanabban a kontextusban való feltűnésük abszurd. Képzeljünk csak el egy korong körül keringő heringet…

Nyelvbotláshumor

A megakadásjelenségek vizsgálata során nem igazán jön szóba a humorosság kérdése, holott gyakran előfordul, hogy megmosolyogjuk egyik-másik nyelvbotlásunkat, és mások hibáin is könnyen derülünk.

A humor legnyilvánvalóbb formája a nyelvi humor, amely általában a nyelv grammatikai-szintaktikai (nyelvtani-mondattani), szemantikai (jelentésbeli) vagy pragmatikai (kommunikációs helyzethez igazodó nyelvhasználati) szabályok megsértéséből fakad. A nyelvi humor ritkán véletlen, tehát a fenti szabályok megsértése az esetek nagy többségében szándékos. A nyelvbotlások is megsértik a nyelv szabályait, de mivel maguk a nyelvbotlások sem tudatosak, a szabályok megsértése sem tudatos. Ettől persze nem lenne automatikusan minden nyelvbotlás humoros, de lehet egy megakadásnak olyan „meglepő” eredménye, amely nevetést vált ki, akár egy vicc csattanója. A vicc attól működik, hogy a bevezető részt nem várt, nem sejtett, logikusan nem kikövetkeztethető befejezés (csattanó) követi. A nyelvbotlás, mint megvalósult hiba, magától értetődően eltér attól, amit várunk a beszédprodukcióban. Amikor társalgunk, vagy egyoldalúan hallgatunk egy beszélőt, elvárjuk, hogy hibátlanul, hangfelcserélések, nyelvtani hibák, szótévesztések nélkül, könnyen követhető mondatszerkesztéssel adja elő a mondanivalóját. Maga a beszélő is erre törekszik. A hallgatókban a téma szempontjából különféle feltételezések születnek meg azzal kapcsolatban, hogy az éppen elhangzott hangsorok után tartalmilag, nyelvtanilag mi következhet. Például a megkezdett mondat befejezésére a hallgató is alkothat alternatívákat magában. A beszélő is igyekszik szándékának és előzetes fogalmi tervezésének eleget tenni, s azt nyelvi eszközökkel a legmegfelelőbben kifejezni. Amikor a beszélő nyelvbotlást produkál spontán módon, sem a maga, sem a hallgatóság elvárása nem teljesül, hiszen nem azt sikerült mondania, amit akart, sőt megszegett bizonyos nyelvi szabályokat.

Kontextus és a vicc-faktor

Bizonyos viccek szituációfüggők, és leírva már nem olyan szórakoztatóak, mint abban a helyzetben, abban az időben, amikor elhangzottak. Ugyanígy lehet, hogy egy nyelvbotlás önmagában, írásban megörökítve is megnevetteti az olvasót, egy másik pedig hidegen hagyja. Továbbá a humorértelmezés egyénfüggő is, nem mindenki találja ugyanazt humorosnak. Így lehet, hogy valaki nevet egy épp elhangzott nyelvbotláson (de nem feltétlenül kinevet), más pedig legfeljebb kínosnak tartja, de semmiképpen sem viccesnek.

Hogy egy nyelvbotlásban megvan-e a vicc-faktor, az nem dönthető el egyértelműen, mert nagyban függ a helyzettől, amiben létrejött, és azoktól, akik hallották.

Források

Gósy Mária: Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Huszár Ágnes: A gondolattól a szóig. A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Daczi Margit – T. Litovkina Anna – Barta Péter: Ezerarcú humor. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 79. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008.