Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter átadta az idei Kazinczy-díjakat, és a politikusok jó (?) szokása szerint beszédet is mondott. Az általa elmondottakról az MTI így számol be:

”A nyelv teremtő erő, ha van benne lélek” – mondta az ünnepségen a tárcavezető, hozzátéve, a lélek formát, stílust, gazdagságot, élő kapcsolatot tud teremteni, „mindenkinek ez a mérce, aki megszólal”, különösen, ha olyan közösség nyelven teszi ezt, amelyet csak néhány millióan értenek. A magyar nyelv a mi titkos kódunk, nem mindegy, hogy milyen állapotban van – jegyezte meg a miniszter, hozzátéve, költőink, íróink, tanáraink, színészeink és lelkipásztoraink, családunk magasra tudják tenni a mércét.

„A nyelv olyan, amilyenek mi magunk is vagyunk”, az ország, a közösség és az egyén állapotát mutató egyfajta tükör – mondta. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelv közös emlékezetünk is, hozza magával, ami mögöttünk van, és előre kijelöli a jövőnket is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az elhangzottakkal kapcsolatban feszegethetnénk, hogy mitől is lenne teremtő erő a nyelv, vagy mit jelent az, hogy a nyelvben van (vagy nincs) lélek, vagy akár azt, hogy a „mindenkinek ez a mérce, aki megszólal” idézetben mire vonatkozik az ez – bár ezt a kérdést valószínűleg nem a miniszternek, hanem a hírírónak kellene feltennünk –, vagy hogy miért változik a mérce annak megfelelően, hogy hányan beszélik azt a nyelvet, amelyen megszólalunk (angolul például fogalmazhatunk jóval hanyagabbul, mint manysiul?). Nem világos az sem, hogy miért igyekszünk másokat magyarul tanítani, ha a magyar nyelv a mi titkos kódunk, és miért pont „költőink, íróink, tanáraink, színészeink és lelkipásztoraink” tudják magasra tenni a mércét (egyszerű parasztok és munkások között is vannak nagyszerű elbeszélők, remek társalgók), vagy hogy jön ide a család (sok eltérő család van, nyelvhasználati tekintetben aligha lehet a családokról egységesen bármit állítani – arról nem is szólva, hogy aki családon kívül él, az is lehet a nyelv művésze). Az sem világos, hogy a nyelv mitől olyan, mint a beszélői – az például kétségtelen, hogy nem vagyunk agglutinálók.

Kétségtelen tehát, hogy a miniszter beszéde jó lehetőséget adna a leghétköznapibb cikizésre. Nem szeretnénk azonban lecsapni a magas labdát, méghozzá azon egyszerű okból, hogy tudjuk: igazán kínos feladat, hogy bizonyos pozíciókban az embernek a legkülönbözőbb helyeken kell megjelennie, és a legkülönbözőbb témákban okosakat mondania – mindemellett elvárás, hogy magasztos dolgokat mondjon, és annak a témának a fontosságát domborítsa ki, amely épp a középpontba került. Senki nem gondolhatja, hogy ez könnyű feladat – ráadásul hiába van a politikusnak beszédírója, ezzel csak a problémát görgeti, hiszen a beszédíró megint csak nem érthet mindenhez. Éppen ezért most a politikusok és beszédírók segítségére szeretnénk sietni, és megpróbáljuk leírni, mi szépet lehet elmondani a nyelvről általában, illetve anyanyelvünkről konkrétabban – anélkül, hogy valótlanságokat mondanánk.

A nyelv olyan, mint...

A nyelv azok közé a dolgok közé tartozik, melyek folyamatosan körülöttünk vannak, melyeket folyamatosan használunk, amelyekre szükségünk van – de amelyeket soha sem veszünk észre. Legalábbis addig nem, amíg a hiányukkal nem találkozunk, vagy amíg valami problémánk nincs vele. Így aztán ha hasonlatra vágyunk, célszerű a nyelvet a levegőhöz (oxigénhez) vagy a vízhez, esetleg a napfényhez hasonlítani. (A fantáziánknak legfeljebb orvostudományi ismereteink – meg persze közönségünké – szabhatnak határokat.) De nem csak arról beszélhetünk, hogy miért fontos a nyelv, hanem arról is, hogy mennyire szeretjük: éppen annyira, mint az emberek a sót.

Kicsit más a helyzet, ha nem általában az emberi nyelvről, hanem anyanyelvünkről, adott esetben a magyar nyelvről beszélünk. Könnyű ugyanis belátnunk, hogy ha szlovák, román vagy bantu anyanyelvűnek születtünk volna, akkor a szlovák, a román vagy a bantu nyelvet éreznénk fontosnak. (Szemfüles olvasóink bizonyára észrevették az előző mondatban a csalást: semmilyen anyanyelvűnek nem születünk, azt a nyelvet, azokat a nyelveket tanuljuk meg, amely(ek)et környezetünkben beszélnek – azaz amely(ek)re szükségünk van.) Természetesen igaz ez nem csupán az anyanyelvünkre, hanem arra is, hogy milyen az anyanyelvünk: most sokan szebbnek érzik a szeretjük anyanyelvünket, mint a szeressük anyanyelvünket kijelentést – de ennek csak az az oka, hogy az iskolában azt tanították, hogy így „helyes”, így mondják „szépen” magyarul.

Anyanyelvünket tehát hasonlíthatjuk édesanyánkhoz, hazánkhoz, otthonunkhoz: nem azért különleges számunkra, mert a legjobb, a legszebb, vagy bármilyen értelemben különleges számunkra, hanem azért, mert „a miénk”. Természetesen nem abban az értelemben, hogy a tulajdonunk, hanem abban az értelemben, hogy hozzánk tartozik – vagy még inkább: hozzá tartozunk. Az ebből fakadó személyes érzéseket természetesen nincs értelme letagadni, kifejezésre lehet juttatni – de olyasmit állítani, hogy ezért anyanyelvünk különleges, kicsit olyan, mint amikor az óvodás gyerekek azzal dicsekszenek, hogy az ő apukájuk a legerősebb.

Élő nyelv (Kolozsvár, pályaudvar, 2010. április)
(Forrás: Fejes László)

A nyelvvel kapcsolatban sokszor az is elhangzik, hogy vigyázni kell rá. Ez bizonyos értelemben igaz is: vigyázni kell arra, hogy lehetőleg mindenki szabadon használhassa anyanyelvét. Ez azonban nem csupán azt jelenti, hogy a hivatalokban biztosítani kell, hogy a kisebbség nyelvén beszélő tisztviselők is álljanak a lakosok rendelkezésére, vagy hogy az űrlapok anyanyelven is elérhetőek legyenek. Azt is biztosítani kell, hogy senkit ne érhessen sérelem azért, mert nem az irodalmi normának megfelelő alakokat vagy szavakat használja, vagy nem a helyesírási szabályoknak megfelelően ír. Különösen veszélyes ez kétnyelvűségi helyzetben: ha egy szlovákiai magyar – különösen, ha szlovák iskolába járt, és ezért kevésbé ismeri a magyar irodalmi normát és a helyesírást – azt tapasztalja, hogy nyelvhasználatáért ledorgálják, megszólják, akkor elmegy a kedve attól, hogy magyarul kommunikáljon: azok, akik „rendes magyar embert” akarnak belőle faragni, jó eséllyel taszítják a nyelvcsere felé. Jó lenne, ha politikusaink a nyelvről szólva erre a problémára fordítanák a figyelmet. (Persze az sem jó, ha egynyelvű magyarokat szólunk le nyelvhasználatukért – nekik a társalgástól, véleménynyilvánítástól is elvehetjük a kedvüket.)

A változástól azonban sosem szabad félteni a nyelvünket. Mint azt már fentebb leírtuk, a anyanyelvünk számunkra nem azért fontos, mert olyan, amilyen. Ha megváltozik, olyannak fogjuk szeretni, amilyen lesz. Azzal sem ér kár bennünket, ha anyanyelvünket mások másképp használják: ezzel a nyelv csak gazdagabb, színesebb lesz.

A Kazinczy-díjat idén Császár Angela színművész, Ciprusz Éva, a Duna Televízió bemondója, műsorvezetője, illetve Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alelnöke vehette át. A díjazottaknak gratulálunk!