Egy magánhangzó lehet felső nyelvállású (azaz zárt, [i], [í], [ü], [ű], [u], [ú]), középső nyelvállású ([e], [é], [ö], [ő], [o], [ó]) vagy alsó nyelvállású (azaz nyílt, [a], [á]). Lehet elölképzett (azaz magas, [i], [í], [ü], [ű], [e], [é], [ö], [ő]) vagy hátulképzett (azaz mély, [u], [ú], [o], [ó], [a], [á]). Továbbá lehet ajakkerekítéses ([ü], [ű], [u], [ú], [ö], [ő], [o], [ó]) vagy ajakréses ([i], [í], [e], [é], [a], [á] – ezek közül az [a] helyzete vitatható, sokan ajakkerekítésesnek tartják).

Lehet továbbá egy magánhangzó rövid vagy hosszú. Az előzőekhez képest a hosszúság viszonylagos tulajdonság. Nem mondhatjuk, hogy 200ms-ig rövid egy magánhangzó, afelett meg hosszú. De akkor mi alapján döntjük el egy adott magánhangzóról, hogy hosszú-e vagy rövid?

Mihez képest?

Önmagában egy magánhangzóról nem tudjuk eldönteni, hogy hosszú-e vagy rövid. Ezt csak az adott nyelv más magánhangzóihoz képest, valamint az adott magánhangzónak az adott nyelvben való viselkedése alapján lehet eldönteni. A magyar zúg szó magánhangzójára azért mondjuk, hogy hosszú, mert létezik egy másik szó, a zug, ami csak a magánhangzójának hosszában különbözik az előzőtől.

Ugyanezt már nem mondhatjuk el a méz és mez különbségéről: itt a két magánhangzó nem csak hosszúságban különbözik, hanem a nyelvállásukban is: az [é]-t zártabb, az [e] nyíltabb. Fennállhatna tehát az a helyzet, hogy mindkettő magánhangzó rövid (vagy épp hosszú). Hogy az [é]-t mégis hosszú magánhangzónak tartjuk, annak a viselkedése az oka.

Tessék viselkedni!

A magyarban bizonyos tövekben váltakoznak a rövid és hosszú magánhangzók: úr–urak, húsz–húszas [huszas] (figyelem: nem a helyesírásról beszélünk, hanem a kiejtésről). Ugyanebbe a mintába illeszkednek a következő szópárok is: kéz–kezek, mész–meszes, nyár–nyarak. Ha az [ú]:[u] párt hosszú–rövid párnak tartjuk, akkor ezek az adatok alapján ezt kell tennünk az [é]:[e] és az [á]:[a] párokkal is.

Ugyanakkor, ha a viselkedésüket tovább vizsgáljuk, van érv arra is, hogy az [é]-t és az [á]-t rövid magánhangzónak tekintsük. Tövön belüli mássalhangzó-kapcsolat előtt nem jellemző, hogy [í], [ű], [ú], [ő], [ó] forduljon elő. Vannak ilyenek, mint bóvli, dűzni, tószt, de ezek kivételes alakok. A kín-t, bűz-ben, hús-tól, hős-höz, pók-nál nem számít, mert ezekben a mássalhangzó-kapcsolatnak csak az egyik tagja tartozik a tőhöz.

Az [é] és az [á] ezzel szemben teljesen szabadon előfordul egy tövön belüli mássalhangzó-kapcsolat előtt is: fánk (nem csak fá-nk!), pást, zsémbes, nélkül, ugyanúgy mint bármelyik rövid magánhangzó: tank, most, cimbora, vulkán, füst.

Máshogy hosszú

A magyar helyesírásba az í, ú, ű betűk a keleti nyelvjárások szilárd [i]:[í], [ü]:[ű] és [u]:[ú] szembenállásai miatt kerültek bele. A legnyugatibb nyelvjárások nem is ismerik ezeket a különbségeket. Ha a tartalmas szavakat nézzük, a budapesti köznyevben sincs szembenállás például szó végén: az első szótagban kizárólag hosszú (pl. sí, fű, bú), a későbbiekben csak rövid (pl. boci, fésű [fésü], gyanú [gyanu]) fordul elő. (Ennek magyarázatát alább áruljuk el, olvasson tovább!) Mássalhangzó előtt pedig gyakori a szabad váltakozás: a hosszú és a rövid változat is előfordulhat ugyanabban a szóban.

A hosszú–rövid váltakozást nem csak egy tő különböző alakjaiban figyelhetjük meg (pl. ír–írat [irat], sír–sirat), hanem egy szóalak esetében is tapasztalhatjuk, hogy egyes beszélők hosszú, mások rövid magánhangzóval ejtik: ígér [ígér] vagy [igér], Tibor [tíbor] vagy [tibor], rug [rúg] vagy [rug], színű [színű], [szinű], [színü] vagy [szinü]. Ez a bizonytalanság a zárt magánhangzók esetben a legelterjedtebb, aki még látott mechanikus írógépet magyar billentyűzettel, megfigyelhette, hogy nincs is rajta Í, Ű és Ú betű. Ha úgy tetszik, ezek a legfeleslegesebb magánhangzó-betűk.

A középső magánhangzóknál is megfigyelhetünk ilyen váltakozást, bár ez kevésbé gyakori: házból [házból] vagy [házbol], tűzről [tűzről] vagy [tűzröl], posta [pósta] vagy [posta], kórház [kórház] vagy [korház], sőt körút [kőrút], [kőrut], [körút] vagy [körut].

Ilyen váltakozást az [á]:[a] és az [é]:[e] párok esetében szinte sosem találunk. Azaz míg az [í]:[i], [ű]:[ü], [ú]:[u], és kisebb mértékben az [ő]:[ö], [ó]:[o] párok esetében a hosszú–rövid szembenállás felszámolódása jellemző a mai magyar köznyelvre, az [é]:[e] és [á]:[a] párokat ez a folyamat egyáltalán nem érinti.

Ez pedig azt jelenti, hogy az [é]:[e] és az [á]:[a] nem is hosszú–rövid párok, de legalábbis nem úgy azok, mint a többi ilyen pár.

Új magánhangzók születnek?

Az [é] és az [á] annyira nem az [e] és az [a] hosszú párja, hogy ez utóbbiaknak kialakulóban van a „saját” hosszú párjuk, amely hozzájuk minőségben is közel áll. A helyesírás ezt még(?) természetesen nem tudja tükrözni, ezért használjuk itt a „hosszú [e]”-re az [ee], a „hosszú [a]”-ra az [aa] betűkapcsolatot.

Pótlónyúlásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor egy hang eltűnését egy másik szomszédos hang megnyúlása kíséri: pl. nyolc [nyolc] > [nyóc], vagy éppen erre [erre] > [eere].

Az erre, arra névmások ejtéseként egyre ritkábban hallani az [erre], [arra] hangsorokat. Ehelyett legtöbben ezt ejtjük: [eere], [aara]. Azonban ezt a két szót senki nem ejti sem úgy mint ezeket: ér-e (vagy é-re), ára, sem úgy mint ezeket: ere, ara. Azaz mindenki különbséget tesz az erre [eere], ér-e/é-re és ere, valamint az arra [aara], ára és ara szavak kiejtése közt.

Hasonlóan nyúlhat más magánhangzó is ebben a helyzetben. Az orra szóban például szintén ejthetünk rövid [r]-t és előtte hosszú magánhangzót. Azonban csak vájt fülűek tudnak különbséget tenni az így ejtett orra és az óra között. Ez azért van így, mert a hosszú [ó] és a rövid [o] minőségében sokkal közelebb van egymáshoz, mint az [á] és az [a], illetve az [é] és az [e].

A fa és a ma kivételével tartalmas szó nem állhat egyetlen rövid magánhangzóból, vagy egy mássalhangzót követő rövid magánhangzóból. (Ezért hosszú az egy szótagú szavak végén a magánhangzó.) A betűnevek tartalmas szavak, ezért muszáj, hogy a magánhangzó-betűk neve hosszú magánhangzó legyen.

A betűnevek viselkedése is árulkodó. Az i betűt [í betü]-nek nevezzük, az [i betü] ejtés az iskolai tanítónénit juttatja az eszünkbe. Az IC a budapesti köznyelvben [ícé], az OTP ugyanígy [ótépé], az UEFA [úefa]. Megállapíthatjuk, hogy a betűk neve mindig hosszú magánhangzó. A konzervatívabb beszélők az MTA betűszót [emtéá] alakban ejtik, a nyelv változását jobban követők ejtése viszont [emtéaa]. Az ELTÉn használt internetes tanulmányi rendszer neve ETR. Ezt legtöbben [eetéer]-nek ejtjük, de vannak, akik következetesen [étéer]-t mondanak. Az ő hagyományosabb ejtésük még őrzi a régi [a]:[á] és [e]:[é] rövid-hosszú megfelelést, az újabb ejtés viszont az [a]:[aa] és [e]:[ee] párokat használja.

Nyelvtan kontra fizika

Természetesen nem mindig találunk hosszú–rövid váltakozást ezek előtt a toldalékok előtt sem: méz–mézes, sáv–sávot, hír–híres, bűz–bűzös.

A magyar nyelvtan rendszere (ne valami könyvre, hanem a beszélő fejében élő rendszerre gondoljunk!) az [é]:[e], [á]:[a] párokat ugyanúgy hosszú–rövid pároknak tekinti, mint az [í]:[i], [ű]:[ü] stb. párokat, mert hasonló váltakozásoknak részesei: kéz–kezes, nyár–nyarat, mint híd–hidas, tűz–tüzet. Ugyanakkor az [é]:[e] és [á]:[a] váltakozás fizikailag „kellemetlen”, ugyanis ezek a hangok minőségükben túlságosan különböznek egymástól. Ezért egy olyan, a rendszer alapjait (egyelőre) nem érintő jelenség, mint a pótlónyúlás, amely nyújtja a kieső mássalhangzó előtti magánhangzót, vagy a betűnevekben történő nyújtás, nem a „nyelvtanilag szabályos” hosszú párokat, az [á]-t és az [é]-t veszi elő, hanem ostoba módon, mint a gép nyújtja az ott található rövid [a]-t és [e]-t, [aa]-vá, illetve [ee]-vé.

Mindez természetesen nem csak a magyarra jellemző sajátosság. Volt már szó az ógörög magánhangzó-rendszer hasonló vonásáról. Most angol példákat hozunk.

Új időknek új párjai

Az angolban szópárok százait jellemzik különös váltakozások: grave [gréjv] ’komoly, nehéz’: gravity [greviti] ’nehézkedés’, hide [hájd] ’elbújik’ : hid [hid] ’elbújt’, metre [mítör] ’méter’ : metric [mëtrik] ’metrikus’. (Figyeljük meg, a konzervatív helyesírás ugyanazt a betűt használja ezekben a párokban.)

Az újabb keletű magánhangzó-nyúlások és -rövidülések azonban már nem veszik figyelembe a nyelvtan diktálta hagyományos hosszú–rövid párokat. A szó végén megnyúló rövid [i] nem a fentebb adott, „nyelvtani” párjává, [áj]-já változik, hanem a neki fizikai tulajdonságaiban megfelelő hosszú magánhangzóvá, [í]-vé: happy [hepi] > [hepí] ’boldog’. A say [széj] ’mond’ egyes szám harmadik személyű says alakja a szabályos [széjz] mellett a standardban [szëz], azaz nem az [éj] hagyományos rövid párjába a nyíltabb [e]-be (*[szez]) rövidül. Ugyan a hagyományos, [í]:[ë] párt találjuk a green [grín] ’zöld’ : Greenwich [grënidzs] párban, azonban a város(rész)névnek van [grinidzs] ejtése is, amiben már a fizika győz. (Valamint a szóvégi [dzs] helyett ejthetünk [cs]-t is.)

Mindhárom esetben – az angolban, az ógörögben és a magyarban is – azt látjuk, hogy a nyelvtan váltakozások százai révén őrzi a korábbi nyelvállapot hosszú–rövid párjait, azonban a közben odébbtolódott magánhangzók fizikai tulajdonságaik miatt már más párokat követelnek ki maguknak.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése