Legutóbb a magánhangzók fajtáival ismerkedtünk. Láttuk, hogy a magánhangzók egy része ugyanúgy kezdődik és végződik, ilyen például az [a] vagy az [ú]. Ezeket szakszóval monoftongusnak nevezzük. Más magánhangzók azonban megváltoznak ejtés közben. Ezeket tekinthetjük akár két magánhangzó kapcsolatának is. Látni fogjuk azonban, hogy különbözik az az eset, amikor két egymás mellett álló magánhangzó külön szótagban áll, és amikor egy szótagot alkotnak. Ez utóbbit kettőshangzónak (görög szóval diftongusnak) nevezzük.

Széjp lów
(Forrás: Wikimedia Commons / William Barraud)

Széjp lów és szjép lwó

A köznyelv a standardtól eltérő nyelvváltozatokat nevezi nyelvjárásnak. Nyelvészeti szempontból azonban a standard is csak egy a nyelvjárások közül. A különleges helyzete csak társadalmi jelenség, nyelvileg semmiben nem különleges.

A magyar standard (budapesti) nyelvjárásában a fenti címet [szép ló]-nak, vagyis a hosszú magánhangzókat monoftongusnak ejtjük. Az északkeleti nyelvjárásra jellemző a [széjp lów] kiejtés. Ebben a standard két hosszú magánhangzója eső kettőshangzó. Azért esők, mert az elejük az „igazi” magánhangzó, a végük pedig félhangzó: az előbbiek hangosabbak („feljebb vannak”), mint az utóbbiak. A félhangzók a zárt magánhangzók, az [i] és az [u] mássalhangzós változatai, itt a [j] és [w] betűkkel jelöljük őket, nehogy két szótagosnak higgyük a [széip]-et vagy a [lóu]-t. A nyugati nyelvjárásra az emelkedő kettőshangzók a jellemzők: [szjép lwó]. Itt a kettőshangzó félhangzóval kezdődik, és onnan emelkedik hangosságban „igazi” magánhangzóvá.

A standard magyarban tehát egyszerű hosszú magánhangzókat találunk ott, ahol más nyelvjárásokban kettőshangzók vannak. Ebből akár azt az elhamarkodott következtetést is levonhatjuk, hogy a standard magyarban (sőt a standardot valamiféle alapesetnek tekintve, úgy általában a magyarban) nincsenek kettőshangzók. Ez azonban nem igaz.

Kalauzok és kalózok

Említettük, hogy két magánhangzó kerülhet két egymás melletti szótagba úgy, hogy nincs közöttük mássalhangzó (pl. neon, káosz), de az is előfordul, hogy ugyanabban a szótagban állnak kettőshangzót alkotva. A két esetet nem mindig egyszerű megkülönböztetni.

Korábban a törökből származó kalauz ’idegenvezető’ szónak kialakult a kalóz változata, majd ehhez a ’rossz szándékú idegenvezető’ jelentés kapcsolódott és külön szóvá vált. (Ezt nevezzük jelentéshasadásnak.)

Vegyük a következő példákat: kalauz, kaucsuk, reuma, autó, augusztus, euró. Mindegyikben szerepel egy [a] vagy [e] és rögtön utána egy [u], azonban ezek nem ugyanúgy viselkednek. Például csak a három utolsóban hagyhatjuk el az [u]-t, és ejthetünk hosszú [ā]-t vagy [ē]-t: [ātó], [āgusztus], [ēró]. (Nem ritka, hogy gyerekek az augusztust algusztusnak elemzik, hiszen az [l] kiesésével azt is hosszú [ā]-val ejtenénk.) Nem ejtünk viszont ilyeneket: [kalāz], [kācsuk], [rēma].

Zsuzsi mosolyog

Az eldöntendő kérdések jellemző dallama a magyarban emelkedő-eső. Ezt úgy valósul meg, hogy a mondat utolsó három szótagját mélyebb-magasabb-mélyebb hangon ejtjük. Azonban ez a dallam csak az utolsó hangsúlyos szótagon kezdődhet, ezért a dallam kevesebb szótagra is összetorlódhat. Ejtsük ki a következő kérdéseket.

Zsuzsi szép?
Zsuzsi kedves?
Zsuzsi mosolyog?
Zsuzsi vacsorázik?

Próbáljuk meg írásban jelölni a dallamot: a magasabb hangon ejtett magánhangzókat felemelve, a mélyebben ejtetteket a szokásos módon jelöljük. Ha egy magánhangzón belül változik a hangmagasság, akkor többször írjuk a magánhangzót. Az utolsó hangsúlyos magánhangzót, vagy annak az elejét – ahol a dallam kezdődik – aláhúztuk.

Zsuzsi szé^éép? (Zsuzsi szé^ép?)
Zsuzsi kedv^ees? (Zsuzsi kedv^es?)
Zsuzsi mos^olyog?
Zsuzsi vacsor^ázik?

Azt látjuk, hogy az első két mondatban, ahol nincs elég szótagunk, a dallam eső része elmaradhat. Három vagy több szótag esetén azonban szigorúan az utolsó előtti szótagot ejtjük magasabb hangon. Figyeljük meg: ha a Zsuzsit szembeállítjuk valaki mással, azaz a mondat főhangsúlyát a Zsuzsira tesszük, akkor ott kezdődik a dallam is: Zsuzsⁱ szép?, Zsuzsi k^edves? Ez érthető, hiszen ebben az esetben a mondat utolsó (és egyben első, mert egyetlen) hangsúlya a Zsu-ra esik.

Zsuzsi mosolyog
(Forrás: szigetva)

Egy kicsit egyszerűsítettük a helyzetet, ugyanis a Zsuzsi mosolyog? semleges és a Zsuzsin hangsúlyozott változata eltér: a semleges ejtésben az emelkedés előtt lemegy a hangmagasság, tehát pontosabb volna így átírni: Zsuzsi m_os^olyog?, míg ha a Zsuzsi-t hangsúlyozzuk, akkor nincs esés: Zsuzsi mos^olyog?

Kaucsukautó

Az előző, váratlannak ható kitérőt azért tettük, mert ez a kérdődallam jól mutatja, mi tartozik egy szótagba, és mi nem. Láttuk ugyanis, hogy ha az utolsó szó két szótag, akkor az utolsó szótagon van a dallam csúcsa, a legmagasabb hangon ejtett magánhangzó(részlet). Ha három szótagú, akkor ez a középsőre esik.

Vegyük sorra korábbi példáinkat. Most egyből jelöljük a dallamot is, remélve, hogy olvasóink is így ejtenék ezeket.

Ez egy k_al^auz?
Ez itt k_a^ucsuk?
Ez a r_e^uma?
Ez itt _aut^ó(ó)?
Ez itt _eur^ó(ó)?

A kalauz esetében az mutatja, hogy nem lehet két szótagos – azaz az [au] nem lehet benne kettőshangzó –, hogy a végén leereszkedik a hangmagasság. Ha ugyanis az [au] egyetlen szótagot alkotna, akkor ejthetnénk a szót [kal^auz]-nak is. A kaucsuk és a reuma esete még egyértelműbb: ezeket [kaucs^uk] és [reum^a] dallammal várnánk, ha az első szótagjukban kettőshangzó lenne az [au] és az [eu]. Azonban így nem ejthetjük őket.

Kaucsukautó
(Forrás: Wikimedia Commons / Cstevencampbell / CC BY-SA 3.0)

Ezzel szemben az autó és az euró két szótagúként viselkedik: nem az [u]-ra esik a dallam csúcsa. Ennek az az oka, hogy ezekben az [au] és az [eu] egyetlen szótagot alkot. Ezt az átírásunkban is tükrözhetjük: [awtó] és [ewró], de [kaucsuk] és [reuma].

Vannak magyar beszélők, akik a fentebbi kérdésekben [a^utó]-t és [e^uró]-t ejtenek. Az ő nyelvváltozatukban valóban nincs kettőshangzó. Azonban vigyázzunk, ha a mondathangsúly az ez-re esik, akkor csekélyebb a kétféle beszélő között a különbség: akiknek kettőshangzó az [au], azoknál ez az ^autó?, akinél két magánhangzó, azoknál ez az a^utó?

Méd in Csájna

A mai standard magyar beszélők emelkedő kettőshangzókat egyáltalán nem használnak, egy részüknél viszont van két eső kettőshangzó, az [aw] és az [ew]. Amikor kettőshangzókat tartalmazó szavak kerülnek a magyarba, ezek többféle módon idomulnak. Az [aw] és [ew] maradhat kettőshangzó (pl. autó, euró), de két szótagra is oszolhat (pl. ő Odüssz^eusz?, nem pedig ő Od^üsszeusz?; legalábbis prózában). A kettőshangzót záró félhangzó viszont nem válik mássalhangzóvá, mert a magyarban nincs mássalhangzó [w].

A eső kettőshangzók másik jellemző csoportja [j]-re végződik. Azonban a magyarban a magánhangzó+[j] kapcsolatokban a [j] mássalhangzóként viselkedik. Az ilyen kettőshangzók sosem maradnak kettőshangzók a magyarban. Vagy magánhangzó+mássalhangzó [j] kapcsolattá válnak (pl. puceráj, kombájn, fair play [ferpléj], PayPal [péjpel]), vagy hosszú magánhangzóvá (pl. Facebook angol [féjszbuk] > magyar [fészbuk], Katy Perry angol [kéjti peri] > magyar [kéti peri], rébuszban ii/i).

ii/i
(Forrás: Wikimedia Commons / Eva Rinaldi / CC BY-SA 2.0)

Anyanyelvűeknél is, pl. a velszi angolban előfordul a „magyar” megoldás: play-place [pléjplész] ’játszótér’.

Ezt a kettősséget a magyarban szokásos hangmintázatok okozzák. A magyarban ugyanis [éj] vagy magánhangzó előtt (pl. héja, bélyeg), vagy szó végén (pl. éj, mély) fordul elő, mássalhangzó előtt csak akkor ha az egy másik szóelemhez (morfémához) tartozik: pl. mély-ség, éj-szaka. Az utóbbinál egyértelmű a kapcsolat az éj-jel, viszont figyeljük meg, hogy az észak esetében már elhomályosult a kapcsolat és a [j] is eltűnt (már amennyiben megbízhatunk abban, hogy a helyesírás a kiejtést pontosan tükrözi). Ennek megfelelően [éj] van a fair play-ben. Úgy tűnik, a magyar beszélők is „érzik” azt, hogy a PayPal két elemből áll, ezért ebben is [éj]-t ejtenek. Viszont csak [é] van a Facebook-ban és a Katy Perry-ben, mivel ezekben a szóelemen belül fordulna elő az [éj].

Méd in Csájna
(Forrás: iStockphoto)

Az igen változatos angol nyelvjárások között van természetesen olyan is, ahol az [áj] egyszerű magánhangzó: [á]. Ez nem változtat azon a tényen, hogy létezik a magyarhoz hasonló, [é]-t, de [áj]-t ejtő változat.

Ugyan az [áj] sem gyakori mássalhangzó előtt egy szóelemen belül a magyarban, ez mégsem egyszerűsödik [á]-vá. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy itt sokkal nagyobb a különbség a két hang között, mint az [éj] esetében: az [éj] és az [é] különbsége kevésbé észrevehető, mint az [áj] és az [á] közötti. Az angol anyanyelvűek közül is sokan egyszerű magánhangzónak, [é]-nek ejtik az [éj]-t, miközben az [áj] marad kettőshangzó.

Nem meglepő, hogy ugyanez a helyzet az [ow] és [áw] viszonylatában: az előbbi a magyarban is, több angol nyelvjárásban is egyszerű magánhangzó, [ó] (pl. home page standard amerikai angol [howm péjdzs] > magyar, skóciai és némelyik amerikai angol nyelvjárásban [hóm pédzs]), az [áw] viszont kettőshangzó marad még a magyarban is (pl. Downing Street [dáwning sztrít]).