A közönség azt várja a szakembertől, hogy megmondja: ez ez, az meg az. A szakember meg sokszor ehelyett csak hebeg, hogy hát ha innen nézem, vemhes, ha onnan, akkor viszont nem az. Aztán meg csodálkozik, ha a közönség nem veszi komolyan. Most pont ilyen helyzetbe kerítjük magunkat, amikor az angol kettőshangzókat fogjuk onnan nézni, ahonnan nem annak látszanak.

Ismétlés, tudás

Foglalkoztunk már a hangok fajtáival, köztük a magánhangzókkal, a félhangzókkal és a kettőshangzókkal. Kettőshangzónak az olyan magánhangzót nevezzük, amelynek minőségében különbözik az eleje és a vége, mint például a magyar autó szó első szótagjában levő [au], amit ma a legtöbben egyetlen, minőségében változó magánhangzónak ejtünk. Ebben az [a] rész egy „rendes” magánhangzó, az [u] rész pedig egy félhangzó (más néven siklóhang). Tehát ha nagyon precízek akarnánk lenni, akkor a kettőshangzót tulajdonképpen másfélhangzónak kellene neveznünk. De nem akarunk ennyire precízek lenni.

A magyarban ritka a kettőshangzó, legalábbis a standard változatában. Az angolban viszont jó pár gyakori magánhangzót tartanak kettőshangzónak. Korábbi cikkünk szerint mindenképp ilyen a high [haj] ’magas’, a boy [boj] ’fiú’ és a now [náu] ’most’ félkövérrel szedett része, de a legtöbben így ejtik a play [plej] ’játszik’, a go [göu] ’megy’, a sea [szij] ’tenger’ és a loo [lüu] ’vécé’ magánhangzóit is.

A [w] olyan, mint az [u], de nem magánhangzó. Ha a [uel] hangsort egyetlen szótagként ejtjük, akkor az elején [w]-t fogunk ejteni. A továbbiakban ezt a hangot mindig [w]-vel fogjuk átírni.

Egy kettőshangzót alkotó magánhangzó és félhangzó nem csak ebben a sorrendben, de fordítva is állhat. Ezt találjuk például a yacht [jot] ’jacht’ vagy a well [wel] ’kút’ szóban. A [jo] vagy [we] kapcsolatát azonban az angolban nem tartják kettőshangzónak. Vajon miért?

Mitől kettőshangzó?

A kérdés tehát az, hogy ha az angol [oj] kettőshangzó, akkor a [jo] miért nem az. Továbbá ha az angol high [haj] ’magas’ szóban kettőshangzó van, akkor a magyar haj szóban miért nem? Vagy ha az angol [boj]-ban, [plej]-ben az van, akkor a magyar boly, tej szavakban miért nem?

Az első kérdésre van viszonylag megnyugtató válasz, az angolban a névelő ugyanúgy érzékeny a következő szó elején álló hangra, mint a magyarban (a körte, az alma). A [j]-vel és [w]-vel kezdődő angol szavak a mássalhangzó-kezdetűekhez hasonlóan viselkednek: a pear ’egy körte’, an apple ’egy alma’, a yacht ’egy jacht’, a well ’egy kút’. Ha a yacht és a well mássalhangzóval kezdődik, akkor a [jo] és a [we] nem lehet kettőshangzó, hiszen a kettőshangzó az magánhangzó.

A második kérdésünk az, hogy az angol [oj]-ról honnan tudjuk, hogy kettőshangzó. A magyar esetében itt is világos a helyzet, mert vannak olyan toldalékok, amelyek a szó végén álló hang magán- vagy mássalhangzóságára érzékenyek. Ilyen például a többes szám -k-ja: zokni-k, betű-k, olló-k, de dob-ok, dísz-ek, és boly-ok, konvoj-ok, tehát az [oj]-ra végződő szavak mássalhangzó-végűként viselkednek – és természetesen ugyanez áll minden más [j] végű szóra a magyarban. Az angolban viszont nincsen olyan toldalék, ami eldönthetné, hogy egy szó magán- vagy mássalhangzóra végződik-e. A múlt idő toldaléka a [t] és [d] végű szavakat különíti el az összes többitől, a többes számé pedig a [sz], [z], [s], [zs], [cs] és [dzs] végűekkel teszi ugyanezt.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szomszédok

Ezért az angol kettőshangzók mellett azzal szokás érvelni, hogy nem minden magánhangzó fordulhat elő a két félhangzó, a [j] és a [w] előtt. Ez kétségtelenül igaz, van [ij], [ej], [aj] és [oj], de nincs például [uj]. Csakhogy – vethetjük közbe – az [u] más mássalhangzó előtt sem fordul elő, nincs se [uv], se [udzs], se [uθ], se [uð]. (A [θ] és a [ð] a magyarban nem létező mássalhangzók, de a kiejtésükkel itt szerencsére nem kell foglalkoznunk, elég annyi, hogy [u] után nem fordulnak elő.) Vagyis az, hogy egy adott magánhangzó plusz mássalhangzó kapcsolat nem fordul elő, még nem elegendő ok arra, hogy ennek a mássalhangzónak a más magánhangzókkal való előfordulásait kettőshangzónak tekintsük.

Még különösebb a helyzet a [w]-re végződő kettőshangzók esetében. Az angliai angolban egyre többen [w]-nek ejtik azokat az [l]-eket, amelyeket nem követ magánhangzó (pl. build [biwd] ’épít’, help [hewp] ’segít’, salt [szowt] ’só’, pulled [puwd] ’húzott’). Ennek természetesen az a következménye, hogy a [w] – ahogy az [l] – bármilyen rövid magánhangzó után előfordulhat. Ezzel viszont a kettőshangzók melletti fő érvünk elillan.

Magánhangzót betoldani

Nemcsak hogy nehezen találunk érvet az [ij], [ej], [aj] és [oj] kettőshangzóssága mellett, de könnyen találunk ellene. A mássalhangzók között álló magánhangzó törléséről – a szinkópáról – már volt szó. Ennek a folyamatnak a fordítottja is előfordul: mássalhangzók közé be is toldhatunk egy magánhangzót (ha valakit érdekel, ezt epentézisnek nevezik). Ezzel a jelenséggel akkor találkozunk, ha a mássalhangzó-kapcsolat az adott helyzetben nem jó, nehéz (kiejteni). Például vannak, akik a film ’film’ szót [filöm]-nek, az elm ’szilfa’-t pedig [elöm]-nek ejtik. Ugyanők a filming [filming] ’filmezés’ esetén már nem toldanak be semmit. (Főleg az írek beszélnek így, és ők az [l]-t sem úgy ejtik, ahogy például az angolok. Ez később még nagyon fontos lesz.)

Ha megnézzük az [ijl], [ejl], [ajl] és [ojl] végű angol szavakat, azt látjuk, hogy ugyanúgy járnak el az angol beszélők: magánhangzót töltenek a [j] és az [l] közé, pl. feel [fijöl] ’érez’, fail [fejöl] ’bukik’, file [fajöl] ’file’, foil [fojöl] ’fólia’, field [fijöld] ’mező’, child [csajöld] ’gyerek’; de csak ha az [l] után nincs magánhangzó: dealer [dijla] ’díler’, alien [ejlijön] ’idegen’ stb. Aki kattintott a szinkópás linkre, esetleg el is olvasta, az most felkiálthat: de hisz épp akkor van epentézis, amikor nincs szinkópa, és viszont!

Ha magánhangzót mássalhangzók közé szokás betoldani, akkor a [j] itt bizony mássalhangzó, és ezek a hangcsoportok nem alkotnak kettőshangzót. Na de miért nem toldunk be magánhangzót a másik félhangzó, a [w], és az őt követő [l] közé: fool [füwl] ’bolond’, foal [föwl] ’csikó’, foul [fáwl] ’hamis’. Korábban említettük, hogy sok angol beszélő azokat az [l]-eket, amelyeket nem követ magánhangzó, „sötéten”, [w]-sen ejt. Azt is láttuk, hogy ha két mássalhangzónak azonos vagy hasonló a képzési helye, akkor közéjük nem furakodik be magánhangzó. Ha ezt a két megfigyelést összetesszük, már tudjuk is, miért nem toldunk be semmit a [w] és a [l] közé, sőt, azt is magyarázzuk, az angolok miért tudják a film [lm]-jét ejteni: itt az ő [l]-jük hasonlít az [m]-re. Az íreké – akik nem ejtenek semmilyen [l]-t [w]-sen – viszont nem hasonlít, ezért ők fel is bontják ezt a kapcsolatot.

Egy gyanús hiány

Még egy megfigyelést magyaráz az a feltételezés, hogy az angolban az [ij], [ej], [aj], [oj], [áw], [öw] és [üw] hangsorok nem kettőshangzók, azaz nem egyetlen magánhangzót alkotnak, hanem magánhangzó plusz mássalhangzó kapcsolatok. A megfigyelés az, hogy magánhangzók között nem fordul elő a két félhangzó, a [j] és a [w]. Ez különös, hiszen például a magyarban két magánhangzó kapcsolatát sokszor éppen ezek egyikével, a [j]-vel szoktuk elkerülni: szia [szija], tea [teja]. Vagyis kellene találnunk valami jó okot arra, hogy az angolban éppen ez a két mássalhangzó miért nem állhat magánhangzók között.

Kettőshangzók viszont gyakran előfordulnak magánhangzó előtt, sőt ebben a helyzetben a mássalhangzókon kívül csakis a kettőshangzók állhatnak, más magánhangzót nem találunk magánhangzó előtt. Ilyenekről van szó: neon [nijon] ’neon’, chaos [kejosz] ’káosz’, lion [lajön] ’oroszlán’, loyal [lojöl] ’hűséges’, vowel [váwöl] ’magánhangzó’, poem [pöwöm] ’vers’, cruel [krüwöl] ’kegyetlen’. A figyelmes olvasó már a példákból is kitalálhatta, mire gondolunk: ha nem kettőshangzónak elemezzük a magánhangzó plusz félhangzó párokat, akkor nem hiányoznak az angolból a magánhangzóközi félhangzók, tehát nem is kell okot keresnünk a nemlétező hiányukra.

Örülünk?

Tulajdonképpen azt kell megkérdeznünk magunktól, számít-e hogy az [oj] kettőshangzó-e vagy nem. Azt feljebb láttuk, hogy az számít, a [jo]-ról mit mondjunk. De ha nincsen olyan jelenség, ami megkülönböztetné az [oj] kettőshangzót az [oj] magánhangzó plusz mássalhangzó kapcsolattól, akkor a kérdést, hogy melyik, végül is felesleges feltenni. Ha meg az utóbbit igazoló jelenségeket találunk (a magánhangzó betoldás a feel, fail, file, foil típusú szavakban mindenképp ilyen), akkor az angolban nincsenek kettőshangzók.

Ennek már csak azért is örülhetünk, mert így jelentősen csökken az angol magánhangzó-készletének a mérete, ezzel egyszerűsödik a leírása, ami mindig nagy öröm, az elemzőnek mindenképp, de talán a beszélőknek is.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése