Ott hagytuk abba, hogy nem kell ahhoz joruba nyelvésznek lenni, hogy a szavak végén levő mássalhangzót ne egy szótag zárásának, hanem egy szótag nyitányának tekintsük, egy olyan szótagénak, amelynek a magánhangzóját nem ejtjük ki. Az ötlet heves érzelmeket váltott ki néhány olvasóból, ami egyáltalán nem meglepő, sok nyelvész is így érez. Talán éppen ezért érdemes tovább firtatni a kérdést: ezúttal a szó belseji kiejtetlen magánhangzók hasznosságára mutatunk néhány példát.

„Üres magánhangzó?”
(Forrás: Wikimedia Commons / mate2code / GNU-FDL 1.2)

Horoger Anatal

Sok nyelvben előfordul az, hogy egy szó belseji magánhangzó eltűnik. Ha az adott szó egy másik alakjában nem tűnik el a magánhangzó, akkor váltakozást is tapasztalhatunk: a magánhangzó a semmivel váltakozik. A jelenséget szinkópának szokták nevezni, és számtalan módon megjelenhet. A magyarban például a -VCVCV- alakú szavakból gyakran eltűnt a középső, kiemelt magánhangzó: a Halotti Beszéd uruszága ma ország, a szlovák malina magyarul málna. De nem csak nyelvtörténeti adatok mutatják ezt, hanem a mai nyelvállapot váltakozásai is: pl. majom : majmok, ahol a többes számban majomok alakot várnánk, de a tő utolsó magánhangzója, az [o] itt kiesik. Ritkán olyan is van, hogy mindkét alak, a hosszabb is és a rövidebb is előfordul: pl. bajuszok vagy bajszok. A jelenséget a magyarban Horger Antal vette észre, ezért Horger-törvénynek is szokták nevezni. (Horger nevét azonban mégsem ez, hanem József Attila tette ismertté, mint a szegedi egyetem „fura uráét”.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A hasonló helyzetű magánhangzó kiesése nem magyar sajátosság, nagyon sok más nyelvben is megtaláljuk. A kieső magánhangzót jellemzően egy mássalhangzó és egy magánhangzó követi. A lengyelben, a latinban és a szomáliban – a magyarhoz hasonlóan – kötelező bizonyos szavak toldalékolt alakjában: pl. lengyel taniec [tanyec] ’tánc’ : tańce [tanyce] ’táncok’, latin pater ’apa’ : patrem ’apát’, szomáli nirig ’nőstény teveborjú’ : nirgo ’nőstény teveborjúk’. A franciában és az angolban viszont legtöbbször választható és nem csak toldalékolt alakokban fordul elő, de csak a hangsúlytalan, svának nevezett magánhangzó eshet ki (amit itt [ö]-vel közelítünk, a szakszövegekben a [ə] jelet használják): pl. francia samedi [szamödi] vagy [szamdi] ’szombat’, angol Hungary [hangöri] vagy [hangri] ’Magyarország’. (Mivel a hungry [hangri] jelentése ’éhes’, számtalan szóviccre nyílik lehetőség.) De toldalékolásnál az angolban és a franciában is lehet kötelező: pl. angol simple [szimpöl] ’egyszerű’ : simplest [szimpliszt] ’legegyszerűbb’; sőt ebben az esetben a franciában az [e]-t is érintheti: appel [apel] ’hívok, hív’ : appelez [aplé] ’hívtok’.

Nirgo
(Forrás: Wikimedia Commons / Imre Solt / GNU-FDL 1.2 )

Adódik a feltételezés, hogy itt a magánhangzó úgy tűnik el, hogy a helye megmarad, hasonlóan ahhoz, ahogy a magyar az névelő eltűnő mássalhangzójának a helye is egy ideig kimutathatóan megmaradt. Mutassuk ki itt is!

Támogasd a sportot!

Az angolnak több standard változata létezik. Átírásainkban az angliai standard kiejtést közelítjük.

Többször szóba került már, hogy az angolban a zöngéten zárhangok ([p], [t], [k]) bizonyos helyzetekben hehezettek, azaz a hangszálak nem kezdenek a zár felpattanása után azonnal rezegeni, aminek eredményeképpen egy [h]-nak érzékelt zöngétlen magánhangzót hallunk pl. a port [p^hót] ’kikötő’ szóban. Ezzel szemben a magyar pót szóban a [p] felpattanásával gyakorlatilag egy időben kezdődik a zöngésség, a hangszalagok rezgése, ezért itt nem hallunk utána [h]-t. Az angolban azonban [sz] után a hehezetnek semmi nyomát nem találjuk, azaz pl. a sport [szpót] ’sport’ ejtésében a [p] ugyanúgy hehezetlen, mint a magyar pót-ban. (Emiatt van, aki nem is [p]-nek, hanem [b]-nek elemzi az angol sport szó második hangját.)

Vannak nyelvek, amelyekben a már említett szinkópa nem csak a szó belseji magánhangzót tudja eltüntetni, hanem a szó első magánhangzóját is. Ilyen például a lengyel (pl. wesz [ves] ’tetű’–wszy [fsi] ’tetvek’), a francia (pl. semaine [szömen] vagy [szmen] ’hét’) és bizonyos beszédtempó felett az angol is: pl. potato [pötejtou] vagy [ptejtou] ’krumpli’. Ha a szinkópa eredményeképpen egy [sz] és egy zöngétlen zárhang kerül egymás mellé, akkor a fentebbiek értelmében azt várnánk, hogy a zárhang nem lesz hehezett. Ezzel szemben mégis az marad: support [szöp^hót] vagy [szp^hót] ’támogat’, megmarad a két szó között a különbség a support sport [szp^hót szpót] ’támogasd a sportot!’ felszólításban.

Support sport!
(Forrás: Wikimedia Commons / Bidgee / CC BY-SA 3.0)

A hehezettség nem csak a zárhangra következő magánhangzó elejének zöngétlenségében nyilvánulhat meg. Ha egy hehezett hangot mássalhangzó követ, az válik zöngétlenné, pl. please [pLíz] ’kérem’ (jobb híján [L]-lel jelöljük azt az [l]-t, amelynek ejtésekor a hangszalagok nem rezegnek, azaz zöngétlen). A police [pölísz] ’rendőrség’ gyorsejtésbeli [plísz] változatában viszont maradhat az [l] zöngés, azaz nem feltétlenül hat rá a [p] hehezettsége.

Ezeket a különbségeket például azzal magyarázhatjuk, hogy míg a sport-ban és a please-ben az [sz], illetve az [l] közvetlenül a [p] mellett van, addig a support-ban és a police-ben ez még akkor sem áll fenn, ha az első magánhangzót nem ejtjük: annak a helye ilyenkor is elválasztja a két mássalhangzót, ezért az [sz] nem gátolja meg a [p] hehezettségét, illetve a [p] nem teszi zöngétlenné az [l]-t. Ezek a hatások csak akkor érvényesülnek kötelezően, ha a két hang szomszédos, mint a sport és a please esetében.

Lengyel sonka

Az orrhangok képzésénél a levegő az orron keresztül (is) áramlik kifelé. A magyar mássalhangzók közül ilyen a [m], [n] és [ny]. Egy negyedik orrhang van pl. a sonka és inga szavakban, ezt a [ŋ] jellel jelöljük. Valójában ezek a hangok zárhangok, de követve a bevett szóhasználatot, egyszerűen orrhangnak hívjuk őket. A magyar zárhangok ezek szerint: [p], [t], [ty], [k], [b], [d], [gy], [g].

A világ nyelveiben talán legelterjedtebb mássalhangzó-kapcsolat az orrhang+zárhang kapcsolat. Ha egy nyelvben egyáltalán vannak mássalhangzó-kapcsolatok, akkor ilyen biztos van. További közös vonása sok nyelvnek, hogy az orrhang+zárhang kapcsolatok jellemzően olyanok, hogy a két hang képzési helye azonos, vagyis a két hang ejtése közben a nyelv nem mozdul el egy másik képzési helyre. Azaz van [mp], [mb], [nt], [nd], [ŋk], [ŋg], de kevésbé jellemző a [mt], [nyb], [mk] stb. Ezek némelyike ugyan előfordul, de leginkább csak tő és toldalék határán: pl. nyomtat, mennyből, háromkor. Ezen kívül az is gyakori, hogy ha eltérő képzési helyű orrhang+zárhang kapcsolatokban az orrhang idomul a zárhanghoz, felveszi annak a képzési helyét: pl. kénpor [kémpor], kéngyár [kénygyár], kénkő [kéŋkő]. Erre a [n] a leghajlamosabb, de más orrhanggal is előfordul: pl. rom+t > ront (vö. romlik), irány+t > iránt.

Kevésbé furcsán írt példákat a jövevényszavak közt találunk: lump [lump] ’lump’, cynk [ciŋk] ’cink’. Figyeljük meg, hogy a lengyelben minden szóvégi zárhang zöngétlen!

A lengyel orrhang+zárhang kapcsolatok között is találunk azonos képzési helyűeket: pl. ząbek [zombek] ’szegfűszeg (szó szerint: fogacska)’, rzędy [zsendi] ’sorok’, pstrąg [psztroŋk] ’pisztráng’. (Figyeljük meg, a helyesírás sokszor milyen különösen jelzi az orrhangot: az előző magánhangzón mellékjellel.) Azonban gyakran előfordul, hogy egy tövön belül eltérő képzési helyű orrhang+zárhang kapcsolat van: pl. zamkowy [zamkovi] ’várral kapcsolatos’, szynka [sinka] (nem [siŋka]!) ’sonka’, hańba [chanyba] ’szégyen’. (Lengyelül jól tudó olvasóink kedvéért megjegyezzük: a szynká-t lehet [siŋka] alakban is ejteni, ez a déliek, a Krakkó környékiek beszédére jellemző.) Általában elmondható, hogy az eltérő képzési helyű orrhang+zárhang kapcsolatok tövön belül a lengyelben éppen ott fordulnak elő, ahol a korábban említett szinkópa eltüntet egy magánhangzót a kapcsolat belsejéből. A zamkowy melléknév mögötti főnév a zamek [zamek] ’vár’, a szynká többes birtokos esete szynek [sinek], a hańba esetében pedig a haniebny [chanyebni] ’szégyenletes’ alakon mutatható be, hogy a két mássalhangzó között ott rejtőzik egy magánhangzó. Láthatjuk, hogy ezt a magánhangzót akkor nem ejtjük, amikor az utána következő mássalhangzót magánhangzó követi (zamkowy, szynka, hańba). Ha az orrhang+zárhang kapcsolat második tagja szó végén vagy egy másik mássalhangzó előtt áll, akkor a kapcsolaton belüli magánhangzót ki kell ejteni (zamek#, szynek#, haniebny; hogy jól látsszon, a „#” jellel jelezzük a szó végét).

Lengyel szynka, benne sok kis ząbek
(Forrás: Wikimedia Commons)

Magyar sonka

Láttuk, hogy a magánhangzó-eltüntetés a magyarra is jellemző. Azonban a lengyeltől eltérően a magyarban egy tövön belül nem fordulhat elő eltérő képzési helyű orrhang+zárhang kapcsolat. A megoldás a következő: a magyarban egy orrhang és egy zárhang között sosem találunk a semmivel váltakozó magánhangzót, így a lengyelhez hasonló kapcsolatok létre sem jöhetnek. Van orrhang eltűnő magánhangzó előtt, de akkor utána nem zárhang áll: vezényel–vezénylő, hímez–hímzek. Van zárhang+orrhang kapcsolat is, de akkor a sorrendjük fordított: takony–taknya. És van orrhang–zárhang sorozat, de akkor ezek között a magánhangzó stabil, nem eshet ki: kenet–kenetek, zömök–zömökebb. Ezért – be kell vallanunk – a feljebb kitalált Anatal alakból nem is eshetne ki az [a]. A Horogerből igen: horog–horgok.

A lengyel annyiban követi a magyar példát, hogy olyan szavai nincsenek, amelyekben egy semmivel váltakozó magánhangzót azonos képzési helyű orrhang és zárhang fogna közre. Tehát – ha eltekintünk a siŋkázó krakkóiaktól – elmondhatjuk, hogy ha egy lengyel szóban egy orrhang+zárhang kapcsolat két elemének a képzési helye azonos, akkor azok „egymás mellett” állnak, felbonthatatlan kapcsolatot alkotva (ząbek [zombek] ’szegfűszeg’–ząb [zomp] ’fog’, rzędy [zsendi] ’sorok’–rząd [zsont] ’sor’). Ha nem azonos a képzési helyük, akkor van közöttük egy kiejtetlen magánhangzó, ami meg is jelenik, ha a kapcsolat második tagját nem követi magánhangzó (szynka [sinka] ’sonka’–szynek [sinek] ’ua. többes birtokos’, hańba [hanyba] ’szégyen’–haniebny [hanyebni] ’szégyenletes’). Azaz a kétféle orrhang+zárhang kapcsolat különbségét egy köztük levő kiejtetlen magánhangzó jelenlétével vagy hiányával magyarázzuk. Így egyből érthetővé válik, hogy a lengyelben miért csak magánhangzó előtt találunk nem azonos képzési helyű orrhang+zárhang kapcsolatot.

Az eltérő képzési helyű orrhang+zárhang kapcsolatok a magyarban csak úgy fordulnak elő, hogy az orrhang a tő végén áll, a rákövetkező zárhang pedig a toldaléknak (vagy az összetétel második tagjának) az elején (nyomtat, mennyből, háromkor). Ha igaz az, hogy minden mássalhangzóra végződő szó után egy kiejtetlen magánhangzó áll – ahogy korábban állítottunk –, akkor az orrhangot és a rákövetkező zárhangot itt is egy kiejtetlen magánhangzó választja el. Vagyis mindkét nyelvben csak ebben az esetben lehet [mt], [nyb], [mk] stb. típusú mássalhangzó-kapcsolat, ezek „egymás mellett” egyik nyelvben sem fordulhatnak elő.

Macska, macsek
(Forrás: Wikimedia Commons / Nicolas Suzor / CC BY-SA 2.0)

A magyarban is van a lengyelhez hasonló szópár: macska – macsek.  Itt persze nem igazi toldalékolásról van szó (az -a nem „az alanyeset ragja”), hanem a lengyel (vagy inkább a szlovák) analógiájára vicces kicsinyítő-képzésről. Azonban ez az -ek végződés a magyarban sokszor negatívan hat (balek, banyek), ezért a híres rajzfilmhősök nevét a magyar fordító nem hagyta Bolek és Loleknek, hanem „lefordította” (és meg is fordította): Lolka és Bolka.