Vannak szavak, amelyek nem bonthatók részekre, csak egyben jelentenek valamit. Ilyen például a szputnyik. (Figyelem, nem az orosz спутник [szputnyik] ’útitárs’ szóról beszélünk! Az több kisebb részre bontható: [sz-put-nyik]. A magyar szputnyik szó viszont bonthatatlan.) Más szavak ezzel szemben részekre bonthatók úgy, hogy a darabjaik az egész szó jelentésének valamely mozzanatát hordozzák. Ilyen például a zoknik, ahol a zokni jelentéséhez a -k jelentése adódik hozzá. Sok esetben az egyes jelentéssel bíró szódarabkák jól elkülöníthetőek egymástól: pl. be-enged-het-t-em, ahol az öt jól elkülönülő darabnak jól meghatározható jelentése van. Az ilyent felbontható (latinosan konkatenatív, azaz összeláncoló) szóalaknak nevezzük. Ebben a cikkben olyan szavakról lesz szó, amelyeknek a jelentése igen, a hangalakja viszont nem bontható fel.

Jól elkülönülő darabok
(Forrás: Wikimedia Commons / cemagraphics / CC BY 3.0)

Az angol müszi

Az angol, a német, a jiddis, a luxemburgi, a holland, az afrikaans, a fríz, a svéd, a dán, a norvég, az izlandi, a feröeri és a már nem beszélt gót nyelv egymás közeli rokonai, ma germán nyelveknek nevezzük ezeket. Amikor még együtt volt a nyelvcsalád, létezett benne magánhangzó-harmónia. Nem a tő szabta meg a toldalék magánhangzóját, hanem fordítva, a toldalék a tőét. Ennek a legismertebb következményét a többes számban látjuk. Például az óangol [músz] ’egér’ többes száma [műszi] volt, a [gósz] ’lúd’-é [gőszi]. A korabeli beszélők talán észre se vették, hogy más magánhangzót ejtenek az egyes és a többes számban, hiszen az utóbbiban mindig ott volt a szó végi [i], mindig lehetett tudni, mikor kell [ú]-t, [ó]-t, mikor [ű]-t, [ő]-t ejteni. Ezt a jelenséget a meséiről is híres Grimm testvérek egyike, Jakob, umlaut-nak nevezte el.

A német helyesírásban külön jel alakult ki az umlaut jelölésére: alt ’öreg’ : älter [e-] ’öregebb’, Hof ’udvar’ : höflich ’udvarias’, Fuß [-sz] ’láb’ : Füße ’lábak’. Az ö-t és az ü-t a magyar helyesírás is átvette.

A bonyodalom akkor kezdődött, amikor a szó végi [i] lekopott. Innentől kezdve csak abból lehetett tudni, hogy egy vagy több egerünk, ludunk van, hogy mi a szó magánhangzója. Kialakult tehát egy olyan rendszer, amelyikben a tőmagánhangzó hátul- vagy elölképzettsége (mély vagy magas volta) jelezte a számot: [músz] ’egér’ : [műsz] ’egerek’, [gósz] ’lúd’ : [gősz] ’ludak’. Ugyanilyen [ú] : [ű] és [ó] : [ő] váltakozásra mutat példát a mai magyar: nagyhajú : nagyfejű, hajtól : fejtől, de itt a tőtől függ a toldalék magánhangzója. Az angolban aztán elveszett az ajakkerekítés (a németben meg nem!): az [ű]-ből [í], az [ő]-ből [é] lett. Tehát [músz] : [mísz], [gósz] : [gész]. Ezt az állapotot tükrözi a helyesírás a mai napig: mouse : mice, goose : geese (a ou franciásan jelöli az [ú]-t). A kiejtés ment tovább: a nagy magánhangzó-csúszka az összes hosszú magánhangzót feljebb tolta, azaz zártabbá tette, a zártakat pedig nyílt kezdetű kettőshangzókká. Így alakult ki a mai [máusz] : [májsz] és [gúsz] : [gísz]. Az előbbi esetében a hátul- vagy elölképzettséget (az umlaut lényegét) már csak a kettőshangzó második fele, egy-egy félhangzó képviseli.

Így tehát nem tudjuk pontosan elkülöníteni, hogy az angol [májsz] és [gísz] szóban mi képviseli a többes számot, a hangalakot nem tudjuk két részre, szótőre és toldalékra bontani. Ezek tehát nem felbontható alakulatok, szemben pl. a horse [hósz] ’ló’ : horses [hószöz] ’lovak’ vagy dog ’kutya’ : dogs [dogz] ’kutyák’ többes számokkal, amelyek könnyen bonthatóak: [hósz]+[öz], [dog]+[z] részekre.

Nehezen bontható egerek
(Forrás: Wikimedia Commons / L.A. Dawson / CC BY-SA 2.5)

Nem csak a többes számban látjuk az umlaut lenyomatát. Az alábbi párok is ugyanarra a szótőre mennek vissza, de a második tagjuknak a magánhangzója elölképzetté vált: food [fúd] ’étel’ : feed [fíd] ’táplál’, long ’hosszú’ : length [lengsz] ’hossz’, whole [houl] ’egész’ : heal [híl] ’gyógyít (egésszé tesz)’, fall [fól] ’esik’ : fell ’kivág (fát)’ stb.

Az izlandi nyírfa

A hátulképzett (azaz mély) magánhangzók elölképzetté (azaz magassá) válása csak egy, igaz a legismertebb az umlaut fajták közül. Ha pontosak akarunk lenni, nevezzük i-umlautnak. Van ugyanis ezen kívül u-umlaut is, bár ennek a mai angolban már nehéz nyomára akadni. Ezért nézzünk egy olyan germán nyelvet, amely jobban őrzi ezt a jelenséget. Az u-umlaut az [a]-ból [o]-t csinál. Azonban az izlandiban a korábbi [o] [ö]-vé vált, az [u] pedig [ü]-vé, így ma [a]~[ö] váltakozást találunk [ü] előtt: tala ’beszéd’, de tölu [thőlü] ’beszédnek’ (vö. angol tale [téjl] ’mese’, tell [tel] ’mesél’, talk [tók] ’beszél’). A dolog annyira él, hogy újabb átvételekben is hat: banani ’banán’ : banönum ’banánoknak’, arabar ’arabok’ : aröbum ’araboknak’.

Az izlandiaknak is legalább két nevük van, de a családnévként funkcionáló elem generációnként változik, mivel az valamelyik szülőre utal, pl. egy Jón nevű apa és Helga nevű anya lányának Jónsdóttir vagy Helgudóttir, a fiuknak pedig Jónsson vagy Helguson lehet a második neve.

Ahogy az angol i-umlautnál, itt is előfordul, hogy a változást kiváltó magánhangzó eltűnik. Az ismert énekesnő, Björk neve nyírfát jelent (vö. angol birch [bőcs] ’nyírfa’). A szó korábban bjarku alakú volt. Ebből az u-umlaut miatt lett bjorku, majd björku, de később a szó végi -u lekopott. Birtokos esetben viszont bjarkar, hiszen itt sose követte a tő magánhangzóját u. Björk lányának a neve Ísadóra Bjarkardóttir vagyis ’Björk lánya, Izadóra’.

Björk és Bjarkardóttir
(Forrás: manzardcafe.blog.hu)

Ha az i-umlaut magyar megfelelője az magas–mély harmónia, akkor az u-umlauté a magyarban szintén fellelhető kerekségi harmónia. Ha a tő utolsó magánhangzója elölképzett (magas) és ajakkerekítéses és a toldalék magánhangzója háromféle is lehet (e/ö/o), akkor a toldalékban is az elölkézett és kerekített változatot találjuk: tökhöz, tűzhöz, de fékhez, vízhez, lábhoz, húshoz. A magyarban azonban a kerekségi harmónia kizárólag a magas–mély harmóniával együtt, annak a „hátára kapaszkodva” működik, míg az izlandiban az u-umlaut önállóan is előfordul.

Az angol arany

A gold magánhangzója eredetileg rövid volt, csak a középkorban nyúlt meg ([góld]), majd kettőshangzóvá vált ([gould]). A þ a thank you első mássalhangzóját jelöli.

Utolsó umlautos példánkban is van i-umlaut, de itt kitapinthatjuk az a-umlautot is. Az angol gold [gould] ’arany’ és gild [gild] ’aranyoz’ viszonya nem szabályos, hiszen az i-umlaut az [o] : [e] vagy az [u] : [i] párokat jósolná. A gold közgermán alakja gulþa, ebből lesz a-umlauttal golþa. Ebben az esetben tehát a következő szótag [a]-ja teszi nyíltabbá a tő magánhangzóját.

A gild közgermán elődjében ez nem történt meg, mert ott közbejött egy [i] is: gulþijana ’aranyoz’. Ebben az esetben a már ismert i-umlaut hatott a tő magánhangzójára, így lett abból [güld-]-ön keresztül [gild].

A magyar kéz

A magyarban is létezik hasonló, azaz a tőmagánhangzó megváltozását okozó folyamat. A kéz : keze elsőre csak hosszú-rövid váltakozásnak tűnik, valójában a két magánhangzó minősége is eltér: az [é] az [i]-hez, az [e] az [á]-hoz esik közelebb, azaz az [é] zártabb, az [e] nyíltabb. Amikor a váltakozás kialakult, a két tőmagánhangzó kizárólag a hosszában tért el: a korábbi [keze] vált [keez] alakúvá (az [ee] itt nem külön, hanem hosszan ejtendő [e]). Azt gondolhatnánk, hogy az eredeti [ze] tagjai egyszerűen helyett cseréltek: [keze] > [keez]; azonban a dolog ennél bonyolultabb, itt most nem is megyünk bele. A mai állapot úgy alakult ki, hogy – az angolhoz hasonlóan – a hosszú magánhangzó zártabbá vált ([ee] > [é]), ezzel elkülönbözött a rövidtől minőségében is.

Angol arany magyar kézben
(Forrás: iStockphoto)

A keze végéről viszont egy, a harmadik személyű birtokost jelző mássalhangzó kopott le, de mivel a magánhangzó itt megmaradt (mert „megvédte” a korábban utána álló mássalhangzó), ezért az első magánhangzó nem nyúlt meg, következésképpen a minősége sem változott. Vagyis a jól bontható [keze] : [keze]+mássalhangzó váltakozás mára [kéz] : [keze] lett, ahol a tő magánhangzója is megváltozik.

Összefoglalva: az eddigi esetekben a tőmagánhangzó változásának mindig volt hangtani oka: a következő szótag magánhangzója volt ezért okolható. Az umlaut esetében a magánhangzók egymáshoz való illeszkedését tapasztaljuk. A magyar példában a magánhangzó eltűnése először nyúlást okozott, de később a hosszú magánhangzók minősége is megváltozott. Sok esetben a változást kiváltó magánhangzó később eltűnt, a mai nyelvállapotban váratlan, kiszámíthatatlan tőmagánhangzó-váltakozásokat hagyva maga után. Vagyis felbontható szóalakok váltak nem felbonthatókká.

Piff-paff-puff

Vannak azonban olyan tőmagánhangzó-váltakozások is, amelyeknek ha volt is hangtani oka, azt annyira befedték a későbbi hangváltozások, hogy már nem látjuk a nyomait sem. Az ilyen váltakozást ablautnak szokás hívni (szintén Jakob Grimm nyomán). Ennek ismert példája az angol sing ’énekel’ : sang ’énekelt’ : sung ’énekelve’ (amit itt nem is írunk át, mert azzal még tovább torzítjuk az „eredeti” magánhangzókat), vagy a német megfelelői singen : sang : gesungen. Ezt a jelenséget egy későbbi cikkben fogjuk bemutatni.