A természetes nyelvek hangmintáira jellemző a mássalhangzók és a magánhangzók váltakozása. Van néhány nyelv (pl. a hawaii, vagy a bantu nyelvek legtöbbje), amely teljesen szigorúan veszi ezt a váltakozást, tehát egy mássalhangzót csak magánhangzó, egy magánhangzót pedig csak mássalhangzó előzhet meg vagy követhet. A legtöbb nyelv ennél engedékenyebb, azaz megengedi azt, hogy mássalhangzók vagy magánhangzók kerüljenek egymás mellé, de szinte minden nyelvben vannak olyan szabályok, amelyek az „ideális” váltakozást igyekeznek létrehozni (meg persze olyanok is, amelyek ellene dolgoznak). Pl. a magyarban a többesjel előtt megjelenik egy magánhangzó, ha a tő mássalhangzóra végződik: dal-o-k (vö. gyalu-k); viszont eltűnhet egy magánhangzó, ha a tő is arra végződik és a toldalék is azzal kezdődik: lassú-ít, zokni-unk (vö. láb-unk). Az is előfordul, hogy a két egymás mellé kerülő magánhangzó között megjelenik egy mássalhangzó, pl. te[j]a, tanya-s-i, a-z ember (ez utóbbinál épp azt is mondhatjuk, hogy mássalhangzó előtt eltűnik a [z] – pl. az kutya –, a lényeg, hogy a váltakozás szabályosabb lesz mindkét esetben).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az ilyesfajta hangkivetéseket vagy -betoldásokat jellemzően olyankor figyelhetjük meg, amikor szavak, vagy tövek és toldalékok kerülnek egymás mellé, mint a fenti lass-ít, zonki-nk esetében. Az ok nyilvánvaló: itt van az a változó környezet, amiben hol ilyen, hol olyan hangalakban jelenik meg az adott nyelvi elem. Tehát találkozunk a lassú és a lass- alakjával is a tőnek, a -nk és az -unk alakjával is a toldaléknak, vagyis tapasztaljuk a váltakozást. Önmagában egy szóban kevésbé változnak a viszonyok, sokszor csak nyelvtörténeti adatokból sejtjük, hogy ilyen változások végbementek. Például az András névben csak abból gondoljuk, hogy eredetileg volt még egy magánhangzó, hogy ugyanez a név németül, görögül Andreas, esetleg összevethetjük a magyar Andrea névvel is. A magyar történetének egy korábbi pontján törlődött a férfinévből az [e], ez azonban, szemben a korábbi példákkal, a nyelv mai rendszeréből már nem derül ki.

Vallomással tartozunk kedves olvasóinknak: korábbi cikkeinkben szándékosan nem fogalmaztunk teljesen világosan a görög magánhangzók pontos ejtéséről. Ennek egyik oka, hogy a mondanivalónk szempontjából ez eddig nem volt lényeges, másik, hogy nehezen tudtuk volna az átírásban jelezni, szokatlan átírások születtek volna. Ebben a cikkben viszont ismertetnünk kell a mértékadó szakértők által feltételezett klasszikus (i. e. 5. századi) athéni magánhangzó-készletet. Ez öt rövid magánhangzót tartalmazott (ι [i], υ [ü], ε [e], ο [o], α [a]) és hét hosszút (ι [í], υ [ű], ει [é], ου [ú], η [ē], ω [ó], α [á]), valamint jónéhány kettőshangzót (αι [aj], αυ [aw], ευ [ew], οι [oj]). A kettőshangzók második tagját mássalhangzónak jelöljük, hogy látsszon, egy szótagot alkotnak (az [aw] tehát ugyanazt jelenti, mint az au az autó-ban). A hosszú magánhangzók közül az η a magyar hosszú [e]-nek felel meg, nem azonos a magyar [é]-vel. Itt jobb híján [ē]-vel jelöljük (pl. ezt a hangot ejtjük a 7E gyorsjárat-ban, vagy az erre első hangjaként, ha rövid [r]-rel ejtük).

Előző cikkünkben említettük, hogy a görögben bizonyos szavak végéről eltűnik a magánhangzó, ha a következő szó szintén magánhangzóval kezdődik (ἐπὶ γῆς [epi gēsz] ’földön’, de ἐπ’ ἀγροῦ [ep agrú] ’vidéken’). Más szavak végén megjelenik egy mássalhangzó akkor, amikor a következő szó magánhangzóval kezdődik: pl. εἴκοσιν ἔτη [ékoszin etē] ’húsz év’, de εἴκοσι μῆνες [ékoszi mēnesz] ’húsz hónap’; οὐκ αὐτός [úk awtosz] ’nem ő maga’, de οὐ πολύ [ú polü] ’nem sok’. Látjuk tehát, hogy a görög ugyanazokkal az eszközökkel igyekszik megszabadulni attól, hogy magánhangzók legyenek egymás mellett, mint a magyar: törli az egyiket, vagy mássalhangzót told be közéjük. Az első módszerrel az a baj, hogy információ veszik el, a törlés után csak akkor tudhatjuk, hogy milyen magánhangzó törlődött, ha ismerjük az adott szót. A mássalhangzó-betoldáshoz viszont valahonnan kell szereznünk egy mássalhangzót. Az itt említett esetek nagy részében ez egy a szó végéről korábban elveszett mássalhangzó. Előfordul az is, hogy a magánhangzók valamelyike felelős a mássalhangzóért, ilyenkor az írás sokszor nem is jelöli (pl. te[j]a).

A görögre azonban egy harmadik megoldás a legjellemzőbb, a két magánhangzó összevonása egyetlen hosszú magánhangzóvá. Ez történhet például az odaadó [odādó] szóban, amikor nem két külön [a]-t, hanem egyetlen hosszút [ā]-t ejtünk. A κρᾶσις elnevezés a kráter szóval függ össze a κρατήρ [krátēr] eredetileg ’edény a bor és a víz vegyítéséhez’. A jelenség görög neve κρᾶσις [krászisz] ’vegyítés’, latinul contractio ’összehúzás’. Azokat az eseteket, amikor a két összevonatlan magánhangzót ugyanazok a betűk jelölik, mint az összevont magánhangzót, συναίρεσις-nek [szünajreszisz], latinos-magyarosan ejtve: szinerézisnek nevezzük (ennek eredeti jelentése ’összevonás’). A visszakövetkeztetett indoeurópai *esu ’jó’ szó a görögben először *ehu, majd ἐύ [e.u] alakúvá vált (ekkor az υ még [u]-nak hangzott, csak később lett belőle [ü]). Ez továbbra is két szótag, a gyenge hehezet nem a második, hanem az első magánhangzón van. Hogy még egyértelműbb legyen, lehet ἐΰ-nak is írni, a dierézis jelével (ami épp azt jelöli, hogy nem történik szinerézis). Homérosz eposzaiban még így, [e.u]-nak (vagy [e.ü]-nek) kell ejteni – így jön ki a skandálás. A klasszikus korra azonban szinerézis történt: egy szótagba vonódott össze a két magánhangzó, εὔ [ew], ez már egy szótag, kettőshangzóval. A kettőshangzókban az υ megtartotta [u] ejtését (amit itt [w]-vel jelölünk, hogy látsszon, nem alkot önállóan szótagot), nem lett belőle [ü]. Korábban elhallgattuk az is, hogy a görög ábécében volt egy digamma nevű, Ϝ, illetve ϝ alakú betű, amely a [v] hangot jelölte. Ez a betű a hanggal együtt később eltűnt. (Az ige tövében viszont visszaköszön az azonos jelentésű latin vide- tő.) Ugyanígy jön létre a korábbi ἔϝιδον [e.vi.don] ’láttam’ alakból először [e.i.don], majd szinerézissel [ej.don], ami – mint alább látni fogjuk – a kalsszikus korra εἶδον [é.don]-ná válik.

Ógörög kráter
(Forrás: Wikimedia Commons / Luis García (Zaqarbal) / GNU-FDL 1.2)

A magánhangzó-összevonásnak vannak ennél – helyesírási szempontból – megjósolhatatlanabb formái is, a következő táblázatban ezek közül mutatunk be néhányat. Az első tag mindig rövid, mert ebben a helyzetben a magánhangzó lerövidül. A ’költ’ töve például ποιη- (vö. ποιητικός [pojētikosz] ’költői’), de az η magánhangzó előtt ε-vé rövidül. (A makronnak – görög μακρόν [makron] ’hosszú’ – nevezett vonal az ᾱ-n a hosszúságot jelzi, az α, ι, υ esetében ugyanis ezt a helyesírás jelöletlenül hagyta.)

A táblázatban láthatjuk, hogy az α és az ε esetében az összevonás eredményét az szabja meg, melyikük az első a kapcsolatban. Ha viszont az ο (vagy ου) is szerepel az összevonandók között, akkor az eredmény rá fog hasonlítani, akár az első, akár a második az összetevők között.

A figyelmes olvasónak feltűnhetett az ει és az ου különös viselkedése. Egyrészt két betűvel írjuk, mégsem kettőshangzók, másrészt a táblázat alapján az ε, illetve az ο hosszú párjainak tűnnek, de ugyanerre a szerepre ott volna az η, illetve az ω is (az ε∼η és ο∼ω váltakozásokra egy későbbi cikkben térünk vissza). A helyzet meglehetősen összetett.

Az ει is és az ου maga is két-két különböző hang folytatása a klasszikus görögben. Az ősgörögben volt egyfelől [ej] és [ow] kettőshangzó, amelyek hosszú magánhangzókká ([é]-vé, illetve [ó]-vá) „símultak”. A λείπειν [lépén] ’elhagyni’ első magánhangzója eredetileg [e]+[i]-ből származik és [ej]-nek hangzott, majd később [é]-vé „símult”, a második viszont [e]+[e]-ből származik és mindig is [é]-nek hangzott. Azokban a nyelvekben, amelyekben van különbség rövid és hosszú magánhangzók között, egy mássalhangzó elveszése után a helyét az előtte levő magánhangzó felveheti. Ez a pótlónyúlás. Például a magyar [l] hajlamos mássalhangzó előtt eltűnni, viszont ilyenkor az előtte levő magánhangzó (ha rövid volt) megnyúlik: hol voltál [hóvótá]. A hosszú [r] rövidülését is pótlónyúlás kíséri, az orrá-t sokan ugyanúgy ejtjük, mint az órá-t. Pótlónyúlás is eredményezett ει-ket és ου-kat: pl. *[hensz] > εἷς [hész] ’egy’ (ez a hímnemű alak, semleges nemben ἕν [hen]); *[tonsz] > τούς [túsz] ’a/az+hímnem, többes tárgyeset’ (egyes számban τόν [ton]). Azt várnánk, hogy az [o]-ból a pótlónyúlás után [ó] legyen. Ez így is történt, az ου-t eredetileg [ó]-nak ejtették (ezért van az, hogy α+ου=ω), de ez az [ó] a klasszikus korra [ú]-vá zárult. Ennek a változásnak nyilvánvalóan az lehetett a mozgatója, hogy az υ, ami eredeileg [u]/[ú] hangértékű volt, korán átcsúszott [ü]/[ű]-be, így a nyelv [u]/[ú] nélkül maradt. Ezt a szokatlan helyzetet részben orvosolta az [ó] > [ú] változás. Nagyon furcsa azonban, hogy a görögben évszázadokig nem volt rövid [u], tehát aszimmetrikus magánhangzó-rendszere volt.

Újabb csontvázat kell kieresztenünk a szekrényből: három magánhangzó-betű alatt a görög helyesírásban ékezetszerűen megjelenhet egy kis ι betű: ᾳ, ῃ, ῳ, ez az ún. alulírt ióta (latinul iota subscriptum). Korábban ezek kettőshangzók voltak, a klasszikus korra viszont egyszerű hosszú magánhangzókká váltak. A görög κωμῳδία [kómódiá] ’mulatós dal’ és τραγῳδία [tragódiá] ’bakkecske-dal’ szavakat a rómaiak még abban az időben vették át, amikor kettőshangzók voltak bennük, comoedia és tragoedia. A latin oe [oj] később [é]-vé „símult”, magyarul ma is komédia és tragédia alakban használjuk. A ῥαψῳδία [r^hapszódiá] ’összefűzött dal’, a μελῳδία [melódiá] ’dallam ének’ és a már korábban emlegetett προσῳδία [proszódiá] ’hozzáéneklés’ viszont abból a korból való átvétel, amikor már az alulírt ióta nem hangzott.

A két forrásból származó ει ráadásul eltérően viselkedhet, legalábbis ami a helyesírást illeti. A fentebb említett ’tisztel’ ige egyes szám 2. személyű alakja összevonás nélkül τιμά-εις [tima.ész] ’tisztelsz’. A személyrag ε+ι-ből alakult ki, tehát korábban [ej]-nek ejtett kettőshangzó volt, ezért a magánhangzó-összevonás után τιμᾷς [timász] lesz az eredmény. A hasonlónak tűnő infinitívusz τιμά-ειν [tima.én] ’tisztelni’ alakban viszont ε+ε az [é]-nek ejtett ει forrása, ezért ez összevonva τιμᾶν [timán] lesz, alulírt ióta nélkül. A két magánhangzó a klasszikus korban, kiejtésben se összevonatlanul ([tima.ész], illetve [tima.én]), se összevonva ([timász], illetve [timán]) nem különbözik, viszont helyesen leírni (τιμᾷς – iótával, de τιμᾶν – ióta nélkül) csak úgy tudjuk őket, ha ismerjük az összevonás előtti, azonosan ejtett kétféle ει származását.

tragÉdia, komÉdia (nem rapszÓdia, melÓdia)
(Forrás: Wikimedia Commons / Booyabazooka / GNU-FDL 1.2)

Az ógörögben tehát az ε-nek két hosszú „párja” van, az ει és az η, és az ο-nak ugyanígy az ου és az ω. Ha jobban belegondolunk, ez a magyarban sincs másképp. Az e rendszeresen váltakozik az é-vel (pl. keze∼kéz, pite∼pitét), de ha magánhangzó-összevonás vagy pótlónyúlás történik, nem hosszú [é], hanem hosszú [ē] lesz belőle: leesik [lēsik], erre [ēre], aminek a hangértéke az η-énak felel meg. Az [o] helyett viszont a magyarban az [a]-val fordul még elő ugyanez: nyara∼nyár, fa∼fát, viszont összevonás vagy pótlónyúlás esetén: odaadó [odādó], arra [āra]. Vagyis számunkra jól ismert helyzettel találkozunk ebben a távoli korban.