Úgy döntöttünk, hogy ismét visszatérünk régi gyűjteményünkhöz, melyből már megvizsgáltuk azokat az állításokat, melyek szerint Magyarországé a világ második legrégebbi alkotmánya, a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke, a magyar írásbeliség hatezer éves,  illetve hogy a magyar mesevilág páratlan, és másoknak szavuk sincs a hétfejű sárkányra. Most egy egyszerű tényállítást vizsgálunk meg:

Tudtad-e, hogy míg a nagy nyugati világnyelvek legjobb esetben is csak 7 magánhangzót ismernek (az olasz például csak 5-t), addig a magyar nyelv 14 magánhangzót ismer és használ:
a-á, e-é, i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Sajnos a szöveg nem nevezi meg pontosan azokat a nyelveket, amelyekről az állítást teszi, mindenesetre az olaszt világnyelvnek nevezni talán kissé túlzás. Mindenesetre ha az olaszt ide számoljuk, akkor még legalább öt nyelvet figyelembe kell vennünk: az angolt, a németet, a franciát, a spanyolt és a portugált. De kezdjük az olasszal!

Újlatin nyelvek

A cikk állításával szemben az olaszban nem öt, hanem hét magánhangzót különböztetnek meg: az [i], [u] és [a] mellett két [e]-szerű és két [o]-szerű magánhangzó is van, az egyiket kissé zártabban, a másikat kissé nyíltabban ejtjük, mint a magyar [e]-t, illetve [o]-t. (Vigyázat! A „nyílt e”, „nyílt o” stb. megfogalmazás megtévesztő lehet, mert azt sugallja, mintha ezek a magánhangzók szorosabban összetartoznának, ugyanannak a magánhangzónak a változatai lennének. Ilyesmiről azonban szó sincs, az olasz anyanyelvűek számára ezek teljesen különálló magánhangzók, csupán azért nevezzük meg így őket, mert számunkra az [e]-hez, illetve az [o]-hoz állnak közel.) Az igaz, hogy a két nyíltabb hang csak hangsúlyos szótagban fordul elő. 

(Magánhangzó)szegény olaszok?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az olaszban ugyan nincsenek hosszú magánhangzók, de vannak diftongusok (kettőshangzók), azaz olyan magánhangzók, amelyek hosszúak, egy szótagot alkotnak, de a közönséges hosszú magánhangzókkal szemben másként végződnek, mint ahogy kezdődnek. Egyes vélemények szerint diftongusok vannak az olyan magyar szavakban is, mint az autó vagy az Európa, mások szerint viszont ezekben az [u] külön szótagot alkot. Mindenki tehet magával egy próbát: a-u-tó vagy au-tó lenne-e számára a természetesebb tagolás (mondjuk egy mondókában). Az se ijedjen meg, aki, maga sem tudja eldönteni... Nos, az olaszban egyértelműen egy szótagban állhatnak a következők: az [i] bármely magánhangzó előtt vagy után, az [u] az [a] és a kétféle [e] után, illetve bármelyik előtt. Összesen 21 kombináció lehetséges, ez eleve több, mint a magyarra megadott 14 – ha hozzávesszük az egyszerű magánhangzókat, akkor 28 lesz, ami annak pontosan a kétszerese.

Az orrhangú (nazális) magánhangzók ejtésekor a levegő nem a szájon át, hanem az orrüregen át távozik. 

A francia kiejtéssel korábban részletesen foglalkoztunk, így elég a lényeget összefoglalnunk: 11-12 alapmagánhangzó van, melyet 3-4 nazális, azaz orrhangú magánhangzó egészít ki, illetve van 3-11 diftongus is. Az előbbi kettő esetében azért van ingadozás a számok között, mert bizonyos magánhangzókat nem mindenki használ, az utóbbi esetben elemzés kérdése, hogy mit számolunk diftongusnak. Mindenesetre a legkevesebb értéket véve is 17 magánhangzóval kell számolnunk.

A spanyolban valóban csak 5 alapmagánhangzó van, de 14 diftongus is, így 19 magánhangzót kell összeszámolnunk.

A portugálban pedig a leggazdagabb a magánhangzórendszer: 9 alapmagánhangzó, 5 nazális magánhangzó és 13 diftongus. A brazíliai portugálban még több diftongus van.

A nyelvek lehetséges alapmagánhangzói – ahogy a fonetikusok ábrázolják őket
(Forrás: Wikimedia Commons / Grendelkhan, Nohat / GNU-FDL 1.2)

A germán nyelvek

A németben kissé bonyolult a magánhangzók kérdése. Van [i], [e], [ä] („nyílt e”), [a], [o] ,[u], és ezek mindegyikének van hosszú párja – a párok ejtése azonban nem teljesen azonos (hasonlóan pl. a magyar [e]–[é] vagy [a]–[á] párhoz, de itt a különbség szabályos): a rövid mindig kissé nyíltabb a hosszúnál. (Hangsúlytalan szótagban a hosszúak is lerövidülnek, de minőségüket megőrzik: ilyenek viszont csak idegen szavakban fordulnak elő.) Ezen kívül hangsúlytalan szótagban előfordul az úgynevezett svá is. Eredeti német szavakban 3 diftongus fordulhat elő, idegen szavakban még néhány további. Mindenesetre a németben is legalább 15 magánhangzóval számolhatunk.

A sztenderd brit angolban 11-12 egyszerű magánhangzót és 8 diftongust különböztethetünk meg.

Hát akkor?

Olvasóink közül sokan bizonyára már az első pillanatban rájöttek, hogy a fenti téves állítás az írásból indul ki. Sajnos azonban még így is pontatlan. Ha csak az olasznál maradunk: éppúgy vannak benne mellékjeles betűk, mint a magyarban: à, è, é, ì, í, î, ò, ó, ù, ú – igaz, a hétköznapokban ezeknek nem használják mindegyikét. Ha nem akarjuk azt feltételezni, hogy a vizsgált állítás megfogalmazói tudatlanságból vagy a ferdítés szándékával feledkeztek meg ezekről, akkor arra kell gondolnunk, hogy azért, mert ezek a mellékjelek nem önálló hangokat, hanem hangsúlyt jelölnek.

Ám ez így mégsem megy: vagy a hangokat vetjük össze (és akkor a fenti számlálást vesszük figyelembe), vagy a betűket (de akkor nem hivatkozunk arra, hogy mely betűk nem jelölnek különböző hangokat). Az összehasonlítás tehát mindenképpen rossz. Ráadásul az ékezet nem csak a hangsúlyt jelöli, hanem a zárt és nyílt e-t, illetve o-t is megkülönböztetheti: perché [perke] ’miért’, a végén „zárt e-vel”), de caffè [kaffe] ’kávézó’, a végén „nyílt e-vel”.

Tipikus olasz kávézó
(Forrás: Wikimedia Commons / Bruno Brunelli / CC BY-SA 2.0)

Hát és aztán?

Még kínosabb az, hogy a megállapítás azt lenne hivatott igazolni, hogy a magyar nyelv jobb más nyelveknél. A fenti idézetből ez ugyan nem világlik ki, de a teljes gyűjtemény kontextusában ez nyilvánvaló. Márpedig egy nyelv „minőségét” egyáltalán nem befolyásolja, hogy hány magánhangzó (mássalhangzó, eset, igeidő stb.) van benne.

Az összehasonlítás azért is csúnyán mellényúl, mert a germán nyelvek a viszonylag nagy magánhangzókészlettel rendelkező nyelvek közé tartoznak. Persze sok függ attól is, hogy pontosan mit hasonlítunk össze. A Nyelvi szerkezetek online atlasza például azt veti össze, hogy hány alapmagánhangzó van egy nyelvben (azaz nem számolja sem a diftongusokat, sem a hosszú magánhangzókat). A magyar a maga hét magánhangzójával éppen hogy bekerül a magas kategóriába (piros), az 5–6 magánhangzós nyelveket veszik átlagosnak (fehér), a 2–4 magánhangzós nyelveket pedig kevés magánhangzósnak tekintik (kék). Eszerint tehát a magyarban valóban viszonylag sok magánhangzó van, de távolról sem rendkívül sok.

Hány magánhangzó van
a nyugat-európai nyelvekben?
(Forrás: WALS)

Megállapíthatjuk tehát, hogy a vizsgált megállapítás egy nem igazán értelmes kérdést feszeget, azt is rosszul. De ha nem is tévedne, és a nyugat-európai nyelvekben tényleg kevés magánhangzó lenne, az sem jelentené, hogy a magyar nyelv különleges, hiszen a nyugat-európai nyelvek is csak a világ nyelveinek töredékét képviselik, a velük való összehasonlítás eredménye önmagában nem sokat mond.