És még mondja azt valaki, hogy a nyelvművelők nem okoztak hatalmas károkat a magyar nyelvközösségnek! Hányszor leírtuk a nyest oldalain, hogy az a helyes, amit a nyelvhasználók használnak – és amit a nyelvhasználók használnak, az helyes. Hiába, sorra kapjuk azokat a kérdéseket, amelyek azt feszegetik, hogy ez vagy az helyes-e, ez vagy az-e a helyes. Tünde nevű olvasónk ezt kérdezi:

A helyesírási szótárban belorusz szerepel, viszont a követség weboldalán és sok más helyen belarusz található. Melyik a helyes?

Az ide illő kérdés nyilván az lenne, hogy miért van  vagy honnan ered a két különböző alak. Természetesen igazságtalan lenne Tündét hibáztatni azért, hogy mégis ezt kérdezi, feltehetően olvasóink többsége is így tenné fel a kérdést: az iskolák, nyelvművelő műsorok és nyelvápoló megmondóemberek ugyanis ezt nevelték belénk. Így aztán Tünde tulajdonképpeni kérdésre csak azt tudnánk válaszolni: mind a kettőt használják, mind a kettő helyes.

Persze ezzel a válasszal nyilván Tünde sem lenne megelégedve. Így aztán cikkünkben arra is válaszolunk, amire feltehetőleg tényleg kíváncsi.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A belorusz ~ belarusz szó eredetéről korábban már írtunk. A keleti szlávok állama a Русь [rusz^j] nevet kapta, az ebből képzett melléknév a  русский [russzkij] – legalábbis mai orosz formájában, a történeti és más mai alakjaitól egyelőre tekintsünk el. Ez a szó általában a keleti szlávokat jelölte, mivel ekkor még nem bomlottak különböző népekre. Ebből származik a magyar orosz elnevezés is, de török közvetítéssel: a török nyelvekben nem kezdődhet(ett) szó r-rel, ezért került a szó elejére egy magánhangzó. Ezt is általában használták a keleti szlávokra, elsősorban persze azokra, akikkel a magyarok érintkeztek: az Orosz vezetéknév sem mai értelemben vett oroszokra utal, hanem leginkább ruszinokra. (Természetesen a ruszin szó tövében is a Rusz áll, ez is ’Rusz lakója’ jelentésű.)

A mai értelemben vett oroszokra a 16. századtól a muszka szót használták a magyarban, ez Moszkva nevéből származik. Az orosz csak a 18. század második felétől, fokozatosan szorítja ki, és szilárdul meg mai jelentésében. Jóval később már a русский alak is  bekerült a magyarba ’orosz’ jelentésben: így keletkezett a ruszki szó, ez azonban máig megőrizte pejoratív és szubstandard jellegét.

A Nyaszvizsi vár a Fekete Ruszhoz tartozott
(Forrás: Wikimedia Commons / Alexxx1979 / CC BY-SA 4.0)

Idővel azonban a keleti szláv területek és népesség elkezdett differenciálódni, elsősorban annak köszönhetően, hogy különböző államokhoz került. Színes neveket kaptak a keleti szlávok északnyugati területei: Fekete Rusznak hívták azt a területet, mely már a 12–15. században a Litván Nagyfejedelemség fennhatósága alá került, Fehér Rusznak azt, amely a 12–15. században különböző keleti szláv fejedelemségek, végül Moszkva fennhatósága alatt állt – beleértve a Moszkvai Nagyhercegséget. Később a Litván Nagyfejedelemség tovább terjeszkedett keletre, és az újonnan meghódított területeket nevezték Fehér Rusznak – már nem beleértve azokat a területeket, amelyek Moszkva fennhatósága alatt maradtak. Volt még egy színes Rusz, a Vörös Rusz: ez a mai Lengyelország és Ukrajna határánál húzódott, lényegében Galíciával azonos. Természetesen ezen területek határait nem lehet pontosan meghúzni, az adminisztratív határok folyamatosan változtak, a nyelvi és néprajzi határok sem élesek.

A Litván Nagyhercegség és a Lengyel Királyság határai 1619-ben a mai államhatárokhoz képest
(Forrás: Wikimedia Commons / Krzysztof, Lexicom & Ras67 / GNU-FDL 1.2)

A színes Ruszokon kívül megkülönböztették a Kis és a Nagy Ruszt is. Kis Rusznak a 12–17. században azokat a keleti szláv területeket nevezték, melyek Lengyelországhoz és Litvániához tartoztak. A 17. században az elnevezés áttevődött a zaporozsjei kozákok által elszakított területre, majd a 19. században az Oroszország által Lengyelországtól elhódított területekre. A Nagy Ruszt is a 12. századtól kezdik megkülönböztetni, kezdetben a Rusz északkeleti részét (Moszkva környékét) értik rajta, később a Moszkva alá tartozó területeket értik rajta.

Amikor a 17. század közepétől az orosz állam ismét elkezd nyugat fele is terjeszkedni, kialakul az az elképzelés, hogy az orosz állam három Ruszból áll: a Fehér, a Kis és a Nagy Rusz alkot egy államot (ez megjelenik az uralkodói címben is), és a három „orosz” nép – a fehérorosz, a kisorosz (azaz az ukrán) és a nagyorosz – pedig az egységes orosz népet. Hogy kellően zavaros legyen a helyzet, az orosz elnevezést hol a nagyoroszokra, hol a három népre együtt használták. Ez lényegében csak a szovjet időkben szűnt meg, amikor elismerték, hogy a fehéroroszok és az ukránok önálló népet alkotnak, és nyelvük is önálló nyelv. Ezt a folyamatot végül a 20. század végén államaik függetlenné válása tetőzte be.

A keleti szláv lakosság aránya Oroszország Európai felében 1897-ben: (bf) a három együtt, (jf) nagyorosz, (bl) kisorosz, (jl) fehérorosz
(Forrás: Wikimedia Commons / Brockhaus and Efron Encyclopedic Dictionary)

A magyar fehérorosz elnevezés tehát a Fehér Rusz nevével függ össze. A belorusz ~ belarusz is tulajdonképpen ezt jelenti. A szó elemzéséhez a leghelyesebb az orosz белорусский [belorusszkij] ~ fehérorosz беларускі [belaruszki] alakból kiindulni. Míg a szláv nyelvekben az összetett főnevek jóval ritkábbak, mint a magyarban vagy a németben, a jelzős szerkezetekből képzett melléknevek (pl. kék szem → kék szemű) összetett melléknevet alkotnak. Így a Белая Русь ’Fehér Rusz’ alakból kiindulva kapjuk meg a белорусский ~ беларускі alakokat, méghozzá a következő módon. A бел- [bel] ’fehér’ tőről leválasztjuk a ragozás végződését, hozzáillesztjük a русь- [rusz^j] tövet (ezen ebben az esetben nincs testes végződés), majd ehhez a -ск- [szk] képzőt (az -ий/-і megint csak ragozás, ezzel most nem kell foglalkozni). Láthatjuk, hogy a két tő, illetve a tő és a toldalék illesztésekor azért történtek változások. A русь- [rusz^j] tő végének lágysága „elveszett” a „kemény” mássalhangzóból álló képző előtt – ez most számunkra kevéssé érdekes (akárcsak a beloruszban megfigyelhető rövidülés). A két tő közé illeszkedő magánhangzó viszont nagyon is az: ez Tünde kérdésének kulcsa.

A szláv nyelvek indoeurópai öröksége, hogy ilyenkor a két tő között magánhangzó jelenik meg: eredetileg kemény tövek után o, lágy tövek után e. Ebben az esetben tehát a két tő között egy o-nak kellene állnia. Csakhogy a beloruszban és az orosz nyelvjárások jelentős (déli) részében a hangsúlytalan o egybeesett a hangsúlytalan a-val, méghozzá egy [a]-szerű hangban. (A jelenségnek vannak további szépségei, de ezek felett most nagyvonalúan átsiklunk.)

Az északi és a déli orosz nyelvjárási vonások: a jelmagyarázatban legfelül szereplő határtól északra maradt meg a hangsúlytalan [o]
(Forrás: Wikimedia Commons / Trevbus)

Látható tehát hogy az oroszban ugyan o-t írunk, de [a]-t ejtünk. Ennek az az oka, hogy az orosz irodalmi nyelv sokáig ingadozott a kétféle kiejtés között, és végül írásban az eredetibb o győzött, míg kiejtésben a Moszkva környékére is jellemző [a]. A belorusz helyesírás azonban a népnyelvre épült, ezért az [a] hangot mindig az a jelöli – így volt ez már a 17. században használt latin betűs írásban is.

Mivel a fehérorosz függetlenség idejéig a magyar–fehérorosz kapcsolatok elsősorban az orosz nyelvű érintkezés során történtek, természetes, hogy a magyarban először az orosz helyesírásnak megfelelő belorusz forma vert gyökeret. Ezt A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára nem is tárgyalja, csupán a fehérorosz szócikkben jegyzi meg, hogy „újabban az oroszra visszamenő belorusz is használatos”. Itt is csak egy 1951-es szótári adatra utal, de a történeti korpuszból már 1939-ből is van rá adat. (A fehérorosz a magyarban 1881-ből adatolt legkorábbról a német Weißrusse tükörfordítása.)

Fehérorosz táj
(Forrás: Wikimedia Commons / zedlik / GNU-FDL 1.2)

A belarusz változat csak Fehéroroszország függetlenné válása után bukkant fel, korábban csak a traktormárka elnevezéseként volt használatban (esetleg más márkanévként is). Használatát elsősorban a politikai korrektség indokolja. A helyzetet bonyolítja hogy az ország elnevezés is Беларусь [belarusz^j], és ha az ország neveként ezt a formát, melléknévként pedig a belaruszt használjuk, akkor Belarusz hivatalos neve Belarusz Köztársaság lesz, ami azért elég szokatlan a magyarban – még ha nem is példátlan. Itt tehát a hagyomány keveredik a politikai korrektség vágyával.

Valójában mindegyik változat kifogásolható:

• a fehérorosz önkéntelenül is  azt sugall(hat)ja, hogy az oroszok egy csoportjáról van szó;
• a belorusz egy orosz alak, melyet elsősorban a belorusz nyelv hátrányos helyzetének köszönhetünk;
• a belarusz formának nincsenek hagyományai (illetve zavaró lehet az állam nevének és a melléknévi formának az egybeesése).

Ugyanakkor egyik változat sem tekinthető hibásnak. Éppen ezért a megfelelő forma kiválasztásánál célszerű arra ügyelnünk, hogy kihez szólunk – ez az oka, hogy a diplomáciában a belaruszt szokás előnyben részesíteni. Lehet, hogy idővel valamelyik alak általánossá válik, és a többi szokatlanná válik – egy idő után talán annyira, hogy már helytelennek is mondhatjuk. Most azonban még nem ez a helyzet.