Eleve nehéz kideríteni, hogy a két tájegység elnevezése különböző. Olyan mértékadó források, mint például a Helyesírási kéziszótár vagy az Osiris Helyesírás, kizárólag a Galícia alakot tartalmazzák: az előbbi minden kommentár nélkül, az utóbbi viszont megjegyzi, hogy a más néven Halicsnak nevezett tájegységről van szó. Ellenben Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára című művében a spanyolországi tájegység rövid, a Kelet-Európai hosszú i-vel szerepel. Ezt a művet nyugodtan tekinthetjük irányadónak, bár az nem világos, Kiss mire alapozza a különbségtételt.

Galícia (a 19. század első felében)
(Forrás: Wikimedia commons)

Galícia

Galícia neve a Galics név latinosított változatából származik. (A latinban nincs [cs], ezt [c]-vel helyettesítik, ill. a szó végére illesztik az -ia végződést, mely igen gyakori a latin tájnevekben.) Az ősszláv [g] az ukránban (ill. a szlovákban, a csehben, ill. a délorosz nyelvjárásokban) [h]-vá vált, így született meg a Halics névváltozat, melyet a magyarban is használnak. (A középkori történelemmel kapcsolatban Halicsként, de az újkorival kapcsolatban már Galíciaként emlegetik.)

A Galics névben található tő a Galya-tető hegynév Galya elemével függ össze: a szláv tő a mai szlovákban hoľa alakban, 'kopár, fátlan hegytető'  jelentéssel megtalálható szóval függ össze.

Galicia ma
(Forrás: Wikimedia commons)

Galicia

A spanyolországi Galicia neve a gall népnévre vezethető visszavel függ össze (a terület lakóit, ill. nyelvét gallego-nak is nevezik). Az -ia végződés talán [l. az 5. és 9. kommentet!] itt is latinosítás eredménye, a területet spanyolul korábban Galiza-nak hívták. Spanyolul persze a c-t itt [sz]-szerűen ejtik, ebben az esetben tehát magyarul is mondhatunk Gali[sz]iát, de Gali[c]iát is. (ahogyan sem a Bar[sz]el[ó]na, sem a Bar[c]el[ó]na ejtés sem hibáztatható).

Látható tehát, hogy a két tájegység nevének hasonlósága részben a véletlen eredménye, részben a latinosított formának köszönhető.

Hosszú, rövid

De minek köszönhető, hogy az egyik alakban hosszú a c előtti magánhangzó, a másikban rövid? A latin alakból ez aligha magyarázható. A klasszikus latin ugyan megkülönböztetett hosszú és rövid magánhangzókat, de később ez a különbségtétel eltűnt. Latin eredetű jövevényszavainkban általában az a magánhangzó hosszú, amelyik hangsúlyos volt. Az -ia végződésű szavaknál a hangsúly mindig hátulról a harmadik szótagra esett, ezért vannak olyan latin eredetű ország- és tájegységelnevezéseink, mint Hungária, Itália, Helvécia, Katalónia stb. A kérdés persze ennél sokrétűbb, de a minket érdeklő probléma megoldásához éppen elég: mindkét Galicia esetében azt várnánk, hogy alakja Galícia lesz!

Nos, ez be is következett Galícia 'Halics' esetében. Nyilvánvaló, hogy a magyarul beszélők ezt a tájegységet hamarabb ismerték. Később azonban, amikor az ibériai tartomány nevével találkoztak, szükségét érezték, hogy a kettőt megkülönböztessék, ezért megőrizték a spanyolos írásmódját. Természetesen nem mindig és nem mindenki követte ezt a megkülönböztetést, helyesírási szótáraink szerkesztői nem is érezték fontosnak, hogy a különbségtételt kodifikálják, de a mérvadónak tekintett forrásokban mégis így szerepel, tehát ez a „helyes”. Ezt követi a magyar wikipédia is. (Ugyanakkor a szlovák wikipédia szerint a szlovákban a hispániai tartomány neve Galícia, a kelet-európaié viszont Halič, de ritkábban, latinosan ezt is nevezik Galíciának.)

Jó ötlet?

A két terület ilyenfajta megkülönböztetése nem feltétlenül jó ötlet. Az angolban például nem különbözik a két terület neve, mégsem vezet ez zavarhoz. De ha már megkülönböztetjük a kettőt, akkor sem jó ötlet pont így.

A magyar nyelvben az í helyzete meglehetősen instabil. Az ország legnyugatibb részében beszélt nyelvjárásokban egyáltalán nincs í, ú, és ű,  az ország középső részében, beleértve a budapestiek többségét is, pedig csak az első szótagban különböztetik meg ezeket a hasonló rövid magánhangzóktól. (Ezért is olyan nehéz a gyerekeknek megtanulni a falu és a falú írásbeli megkülönböztetését, illetve megtanulni, hogy a gyalu rövid u, de a tanú hosszú.) Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ezeket sosem ejtjük hosszan, inkább azt, hogy a nem első szótagban a hosszúsága ingadozik. De nem minden esetben stabil a hosszúságuk első szóótagban sem: [i ~í]gér, d[i ~ í]csér stb., továbbá [i]rat-ot nem csak 'dokumentum' értelemben mondunk, hanem írásra késztet, kényszerít stb.' jelentésben is, holott a helyesírás az előbbi esetben rövid, az utóbbiban hosszú magánhangzó írását követeli meg. A nyelvben tehát az [i] és az [í] különbsége annyira meggyengült, hogy két szót csak ezzel megkülönböztetni nem is lehet.

A megoldás azért is szerencsétlen, mert míg -icia végű szavunk alig akad, addig rengeteg -ícia végű szavunk van, ami minden esetben a Galícia írásmódot erősíti. Az átlagos magyar nyelvhasználó pedig elég ritkán találkozhat e szavakkal ahoz, hogy a különbséget megjegyezze. Természetes tehát, hogy hibázni fog, amivel viszont kiszolgáltatja magát a helyesírási hibákra lecsapni és mások hibáit gúnyolni mindig kész honfitársainknak.