A humántudományok művelői gyakran elfelejtik tudományuk alapkérdéseit feltenni. Pedig, mint Gombocz Zoltán, a 20. század legjelentősebb magyar nyelvésze írta, „a kutatóra elsőrendű fontosságú, hogy tisztában legyen annak a tárgynak a természetével, és körével, melynek kifejlődését vizsgálja”. Hogy e hibába ne essünk bele, Bevezetés a társas-kognitív nyelvészetbe című előadás-sorozatának első előadásában a különböző nyelvészeti irányzatok nyelvfelfogását tekintette át Fehér Krisztina. Egyféle esettanulmányként a magyar nyelvújítást (neológiát) és nyelvőrzést (ortológiát), illetve a nyelvművelést hozta fel, mivel a nyelv mibenlétének problémakörére az anyanyelv és a közösség kapcsolatának vizsgálatán keresztül lehet a legélesebben rávilágítani, és ebben az említett nyelvformáló mozgalmak – eltérő módon ugyan –, de erősen érintettek.

„a nyelv egy egyéni nyelvekből felépülő dinamikus és heterogén közösségi nyelvhálóként körvonalazódik”

Ma már jól látjuk, hogy az (iskolai tanulmányokból talán sokaknak ismerősen csengő) ortológus–neológus „háború” egyik oka az volt, hogy a felek eltérő nyelvfelfogásuk miatt más-más elérendő nyelvi eszményt állítottak maguk elé: az ortológusok a nyelv ideális állapotát a múltban keresték, míg az „újítók”, a neológusok szerint az áhított nyelvideál egy kifinomult stíluseszmény elérése lett volna. Úgy is mondhatjuk, hogy az általuk alkotott szavakat az egyik oldalon egy múltbeli, a másik oldalon pedig egy jövőbeli eszményként elképzelt nyelvhez igyekeztek igazítani. Bármennyire is eltértek azonban elveik egymástól, az ortológiában és a klasszikus neológiában közös volt, hogy a nyelvet egy önállóan létező, a beszélőkön kívüli eszköznek látták, ami a nyelvet használó közösségtől függetlenül, azaz abszolút módon létezik.

Megfoghatatlan balgaság?

Volt azonban ezen ortológus és neológus elképzelések mellett egy olyan, mára méltatlanul elfeledett neológus irányzat is, amelyben az újításokat, a mesterségesen alkotott szókat nem egy külső, független normaként elképzelt nyelvhez, hanem a beszélőközösség természetes mércéjéhez viszonyították. E romantikus-liberális neológusok szerint a nyelv elválaszthatatlan a beszélőközösségtől, ezért jellegzetesen relatív jelenség, ami folyamatosan együtt mozog a közösség állandó változásával. A romantikus-liberális nyelvszemléletű magyar neológia, élén a Magyar Tudós Társasággal és annak első elnökével, Teleki Józseffel, úgy vélte, hogy a nyelv kapcsán nem szabad elvonatkoztatni a nyelvhasználóktól. Ahogy Teleki mondta: „megfoghatatlan balgaság volna eszünkben egy tökéletes nyelvbéli ideált felállítani és nyelvünknek ahhoz való alkalmazását erőltetni”.

A közösségen kívüli nyelvi eszményben hívő klasszikus nyelvújítók és a velük szemben a nyelvben közösségi köteléket látó, relatív nyelvfogalmat használó másik oldal két, mindmáig létező nyelvkoncepciót testesít meg. Ezen elképzelések gyökerei a 18-19. századi filozófiákból erednek: az önállóan, abszolút módon létező nyelv felfogása az autonóm individuumot a középpontba állító karteziánus elképzelésekben gyökerezik, a relatív romantikus-liberális felfogás pedig (melynek legjelesebb képviselője Wilhelm von Humboldt volt) a német nyelvfilozófia szellemiségéből ered, melynek központi kategóriája a herderi „nemzeti géniusz” és a közösségi ember, akinek a nyelve elsősorban társas jelenségként értelmezhető, amely mélyen bele van ágyazva az őt fenntartó közösség létezésmódjába.

A huszadik század meghatározó nyelvtudományi iskolái a nyelv és a közösség összetartozását ugyan nem tagadják, de mivel kutatásaikban a beszélőt figyelmen kívül hagyják, a nyelvet lényegében mégis abszolút módon közelítik meg. A velük szemben álló relatív nyelvszemléletű koncepció inkább búvópatakként rejtőzve élt tovább az uralkodó nyelvészeti irányzatok mögött, és olyan kutatók nézeteiben öröklődött tovább, mint a kései Wittgenstein, Bahtyin, Wundt, Schuchardt, Boas, Sapir, Whorf vagy éppen William Labov.

Új utakon?

A társas-kognitív nyelvészet képviselőjeként Fehér Krisztina szakít a 20. század nyelvvizsgálatának hagyományával, a nyelv társas jellegét és az agyi-elmebeli kontextustól függő relativitást, valamint az ezzel járó folytonos változást és változatosságot a nyelv alapvető tulajdonságának tekinti. Ebből a felfogásból a nyelv egy egyéni nyelvekből felépülő dinamikus és heterogén közösségi nyelvhálóként körvonalazódik, amelyben természetes módon az együtt élő emberek nyelvei nagyobb hasonlóságot mutatnak, mint az egymással kevésbé érintkezőké – a megértést ugyanis az egyének efféle összetartozása és nem egy egységes közvetítő nyelv biztosítja. A társas-kognitív nyelvészet számára ebből a nyelvfelfogásból egyértelműen következik, hogy semmilyen külső nyelvi norma nem jelölhető ki, a „helyes” nyelv csakis az egyén közvetlen szocializációs környezetéhez leginkább illeszkedő kommunikációs forma lehet.

Ennek a hálóalapú nyelvfelfogásnak lesz a következménye, hogy a társas-kognitív nyelvészet gyökeresen másnak találja a nyelvet és annak tulajdonságait, mint a hagyományos nyelvészetek. Ez a radikális eltérés minden nyelvi-nyelvészeti kérdéskörre kiterjed.

Az előadás-sorozat következő részében 2011. február 14-én arról hallhatunk, hogy miért is rajzol egyoldalúan torz képet a nyelvrokonság leírásában több mint száz év óta rendületlenül használt családfa-metafora a nyelvek származásáról, rokonságáról és kapcsolatairól. Az érdeklődők az előadás-sorozat honlapján az egyes előadásokhoz kapcsolódó szakirodalmat is találhatnak, és ugyanott megtekinthetik az egyes előadások teljes videofelvételét is.