A szabályos és analógiás változások kettőssége elvszerűen az újgrammatikusok 1870-es évekbeli feltűnése óta van jelen a nyelvészeti közgondolkodásban, akik hangtörvényekkel és analógiával számoltak. Az előbbieket a hangképzés olyan lassú eltolódásának tekintették, amelyek adott térben és időben szükségszerűen megtörténnek, de az okaik valójában tisztázatlanok (például a Halotti beszéd-beli pur-ból valamiért por lesz), az utóbbiakkal pedig a kivételeket magyarázták úgy, hogy azokat a beszélők alkalmi képzettársításainak, egyfajta hasonlósági alapú mintakövetésnek tulajdonították (eszerint például a falu szó -i képzős formája azért nem a falui, mert az emberek nyelvérzéke a falu szót a város-hoz kapcsolta, és a városi mintájára alkotta meg a falusi-t).

Az újgrammatizmus lipcsei alapítói (August Leskien, Hermann Osthoff, Karl Brugmann)
(Forrás: Wikimedia commons)

Az analógia azonban (éppen azért, mert az emberek nyelvérzékét jelenti) relatív természete miatt mindenképpen szemben áll a beszélőktől függetlenül végbemenő, tehát abszolút jellegű hangtörvényekkel. Ennek viszont két következménye van: egyrészt az analógia akkor is alkalmas arra, hogy vele – legalábbis látszólag – a hangtörvények alóli kivételeket magyarázzák, ha a szabályos mechanizmusok egyébként nem is léteznek, másrészt ellentmondásokhoz is vezet. Talán nem véletlen, hogy az újgrammatikusok a hangtörvényekhez nehezen illeszthető analógiás magyarázattal csakis végső esetben éltek, és többnyire eléggé „uniformizált” módon tekintettek rájuk: az újgrammatikus nyelvészet meghatározó alakja, Hermann Paul a beszélők képzettársításait – az akkoriban népszerű individuálpszichológia nyomán – eleve adott, algebrai képletekkel leírható asszociációknak gondolta.

Forrás: Wikimedia commons

Mindezek eredményeképpen az újgrammatikusok nemcsak a hangtörvények okait nem tudták magyarázni, de a nyelvi asszociációk változását és változatosságát sem. A 19–20. század fordulóján volt ugyan olyan pszichológiai-nyelvészeti elképzelés, amely nem a „magányos” egyén mechanikus képzettársításaiból, hanem a közösségi ember közösségben tapasztalt asszociációiból indult ki, ez a nyelvészetben azonban nemigen vált általánossá, bizonyára azért, mert Hermann Paul riválisa, a pszichológus-nyelvész Wilhelm Wundt maga sem tudta következetesen megvalósítani elképzelését, így az ún. „néplélektana” csak kevéssé éreztette hatását a nyelvtudományban.

Wundt kutatócsoportjával
(Forrás: Wikimedia commons)

A hangtörvények és az analógia háttérokainak feltáratlansága egy olyan bizonytalansághoz vezetett, amiben biztos fogódzónak egyedül a nyelvi adatok látszottak. Nem véletlen, hogy az újgrammatikus kutatások egyre inkább pozitivistává (adatelvűvé) váltak, azaz abból indultak ki, hogy az adatokból magukból kiolvashatók a szabályos és analógiás összefüggések, és mivel a nyelvi adatok biztosítják önnön megismerhetőségüket, a nyelv történetének feltárásához másféle vizsgálatokra nincs is szükség, elég az adatok tanulmányozása.

A pozitivista szemlélet és a nyelvi változások okainak tisztázatlansága ugyanakkor nemcsak a kezdeti német újgrammatikus iskola tulajdonsága volt, Magyarországon is jellemző volt, és napjainkban is érvényes a történeti nyelvtudomány elméletére és módszertanára. A „hangfejlődési tendenciák” és az analógiás változások kettőssége máig jelen van nyelvtörténeteinkben és továbbra is úgy, hogy ezek tényleges mozgatórugói nincsenek feltárva, ezért a következtetések alapjául a nyelvi adatok puszta sora szolgál. Ez a megközelítés nem képes arra, hogy a közösségi nyelv történetét egyetlen változatos folyamatként ragadja meg, ehelyett legfeljebb különböző, egymástól független és magyarázat nélküli elmozdulásokat, állapotok egymásutánját jelenítheti meg.

A probléma megoldása valószínűleg az lehet, ha nem Paul és az újgrammatikusok elképzeléséből indulunk ki, hanem Wundt mára elfeledett néplélektanát gondoljuk tovább, és akkor az előbbi problémák nemigen jelentkeznek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy csak a beszélők nyelvérzékének természetes működése, az analógia indíthatja el a nyelvi folyamatokat, de nem „újgrammatikus módra”, előre rögzített asszociációs mechanizmusokra támaszkodva, hanem a nyelvi környezet különböző mintáinak hasonlósága alapján. Miután minden ember eltérő személyekkel és más-más mértékben áll kapcsolatban, ráadásul a kapcsolatok változnak is, ezek a minták nem lehetnek olyanok, mint a szabályok: érvényesülésük hatóköre soha nem érheti el a száz százalékot, ezért az a közösségi nyelvháló, ami az egyéni nyelveket összeköti, mindig változó és változatos marad. Ha tehát a jövőben számítógép segítségével sikerül az írásos emlékek nyelvi adatait ilyen gyakorisági-hasonlósági alapú hálóba rendezni, a közösségi nyelv történetét immár nem állapotok soraként, hanem a valósághoz közelebb álló folyamatként, mégpedig egymással összefüggő változások (ún. láncváltozások) összjátékaként mutathatjuk be.

Fehér Krisztina következő előadásában, 2011. március 7-én a nyelv jól ismert nyelvtani leírásainak problémáira hívja fel a figyelmet, majd az egyén nyelve felől közelítve, hangtani jelenségek elemzésén keresztül egy újszerű grammatikai elképzelés alapjait vázolja fel. Az érdeklődők az előadás-sorozat honlapján az egyes előadásokhoz kapcsolódó szakirodalmat is találhatnak, és ugyanott megtekinthetik az egyes előadások teljes videofelvételét is.