-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
egueguegueguegu-eguegueguegueguegu...
Ha a nyelvet nem elvontan, az azt beszélő közösségtől elszakított, önálló létezőként képzeljük el, hanem olyasvalaminek, ami szorosan összefügg használóival, akkor kiderül, hogy sok régóta élő, általánosan elfogadott nyelvészeti állítás bizonytalanná válik. Elképzelhető, hogy a mindenki által ismert, nyelvrokonságot ábrázoló családfák évgyűrűi is „meg vannak számlálva”…
A nyelv vizsgálatában a közösség figyelmen kívül hagyása egy beszélőktől függetlenül (abszolút módon) létező nyelv feltevésével jár együtt. Ezt az embereken kívül „éldegélő” nyelvet azonban aligha lehet a valóságban megtalálni: mindig az emberek beszélnek, akiknek a nyelvei viszont nemcsak folyton változnak, de egymástól kicsit vagy jobban különböznek is. Fehér Krisztina második előadásában (melynek honlapján az előadás videofelvételét is meg lehet tekinteni) arra mutatott rá, hogy az általánosan elterjedt családfamodellek is alapvetően a használó közösségétől elszakított nyelv felfogására vezethetők vissza.
A történeti-összehasonlító nyelvészet egyik alapítója, August Schleicher által kidolgozott (a darwini törzsfa ötletére is építő) családfaelmélet a nyelvek rokonságának kutatásában a mai napig meghatározza a tudósok vizsgálódásait: a legtöbb nyelvész úgy gondolja, hogy szinte valamennyi nyelv rokon nyelveivel való viszonya a családfamodell segítségével írható le a legpontosabban. Magából a családfamodellből több dolog is következik.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Az egyik az, hogy az egyes nyelvek mindig egyetlen előzményre vezethetők vissza, azaz hogy a nyelvek mindig egy feltételezett ősnyelv szétválásával jönnek létre (ahogyan a fa is mindig egy-egy ágból válik szét további ágakra, gallyakra). Ez a kikövetkeztetett ősnyelv aztán a nyelvek rokonságának feltárásában kulcsfontosságú vált, hiszen ehhez szoktak viszonyítani, az ennek való szabályos megfelelés a rokonság bizonyításának legfontosabb kritériuma. (A magyar és rokonnyelvei esetében a finnugor/uráli alapnyelv tölti be ezt a szerepet.)
Ebből következően a családfamodellben a nyelvek élesen elkülönülnek egymástól (szemben például hétköznapi tapasztalatunkkal, amikor azt vesszük észre, hogy a nyelvek hatással vannak egymásra). A családfák kapcsán a nyelvek keveredéséről nincs is értelme beszélni, hiszen az ágak mindig egyetlen vaskosabb ágból erednek, ezek pedig végső soron a törzsből. Ez az oka annak, hogy az összehasonlító nyelvészetben sokáig nem is volt szabad felvetni a keveréknyelvek (mint például a máltai) származásának kérdését, és ilyesmiről manapság se igen esik szó a nyelvészetnek ebben az ágában.
A nyelvkeveredés (amely már önmagában megkérdőjelezi a családfaalapú leszármazási rendszer helyességét) vizsgálata azonban az 1940-es évektől egyre elterjedtebbé vált az úgynevezett kreol és pidzsin nyelvek kutatásával. Ezek a több nyelv ötvöződéséből létrejött, általában soknyelvű csoportok alkalmi érintkezésekor kialakult (majd esetleg később anyanyelvvé vált), eredetileg rendkívül kis szókinccsel és minimális nyelvtannal használt érintkezési nyelvek ugyanis egyáltalán nem értelmezhetők a nyelvkeveredés fogalma nélkül. A nyelvrokonsággal foglalkozó szakemberek azonban hiába tudnak ezen érintkezéssel létrejött nyelvekről, továbbra is úgy tartják, írta Cseresnyési László 1994-ben, hogy „a »normális« nyelvek »normális« esetben valamely nyelvcsaládba tartoznak”.
A családfamodell erejét jól mutatja, hogy egyes kutatók még ezeket a kontaktusnyelveket is megpróbálták a családfamodellbe keretei közé szorítva egyetlen megelőző ősre visszavezetni. Természetesen sikertelenül. Ez a sikertelenség azonban nem csak a kreol vagy a pidzsin nyelveknek köszönhető, hanem eleve a családfamodellbe van „belekódolva”. A családfaalapú leírás ugyanis nem veszi figyelembe a valódi nyelvek valódi körülmények közötti használatát. Az újabb és újabb önálló, független ágra bomló családfa elképzelése ugyanis nyilvánvalóan csak akkor lenne helytálló, hogyha azt feltételeznénk, hogy az ősnyelvet beszélő csoport egyedül volt a világon, és úgy kezdett csoportokra oszlani, majd az újabb csoportok további csoportokra, hogy közben egyiknek sem volt alkalma semmilyen más csoporttal találkozni, és tartós kapcsolatokat kialakítani – hívja fel rá a figyelmet Szilágyi N. Sándor. Ez a helyzet természetesen elképzelhetetlen.
A családfa-metafora azonban nemcsak ezért megtévesztő, hanem azért is, mert sajátos logikája alapján a keretébe illeszkedő tulajdonságokat (például az ősi alapszókincset) túlhangsúlyozza, az ezen kívül esőket (a történelem folyamán szerzett nyelvi elemeket) pedig a láthatatlanságig elrejti vagy eljelentékteleníti, így a nyelvek rokonságról, kapcsolatairól és az ezeket alakító folyamatokról torz képet ad.
Ezt különösen jól láthatjuk a grammatika és szókészlet példáján keresztül. A hagyományos nyelvészeti álláspont szerint a szókincs változékony és elegyíthető újabb elemekkel, a nyelvtan viszont jórészt változatlan, és viszonylag hűen őrzi az egykori alapnyelvet. Éppen ezért, ha egy nyelv rokonságáról akarunk valamit is megtudni, ezt elsősorban a grammatikája alapján tehetjük meg. Ahogyan egykoron ezt Antoine Meillet (a mai vélekedéseknél jóval szélsőségesebben) megfogalmazta: „az a cigány, aki örmény nyelvtant és romani szavakat használ, egyértelműen örményül beszél”.
Ennek a nézetnek (azaz végső soron a családfamodellnek) a következménye, hogy a magyar történeti nyelvészek például nagy hangsúlyt fektetnek a magyar és a finnugor (nyelvtani rendszer, alapszókincs) hasonlóságaira, míg a más nyelvekből származó elemeket szinte zavaró (de mindenképpen másodlagos) tényezőkként tüntetik fel, amelyek mintegy megbontják nyelvünk tiszta finnugorságát. Hozzátéve természetesen, hogy ezek a másodlagos elemek mindig a szavak között találhatók meg (jövevényszavak), a nyelvtan kizárólag ősi lehet, vagy ősi elemekből a magyar nyelv önálló életében belső fejleményként alakult. Ennek a vélekedésnek a nyilvánvaló ellentmondásait jól példázza Szilágyi N. Sándor kijelentése, miszerint „nemcsak attól beszélünk mi magyarul, hogy a kezet finnugor eredetű szóval kéz-nek mondjuk, a követ meg kő-nek, hanem attól is, hogy a búzát régi török eredetű szóval búzá-nak hívjuk, a bojtorjánt bojtorján-nak, a galambot szláv eredetű szóval galamb-nak, a baktert meg német eredetű szóval bakter-nek”.
További probléma ezzel a magából a családfamodellből következő nézettel az is, hogy a grammatika és a szókészlet szigorú szétválasztása csak látszólag lehetséges, sőt vannak olyan nyelvek, amelyeknél egyenesen lehetetlen. Az ún. „bekebelező”, inkorporáló nyelvek, mint például az inuit (eszkimó) és az „elszigetelő”, izoláló nyelvek, többek között a kínai esetében ez a fajta szétválasztás szerkezetükből adódóan eleve lehetetlen, így ezek rokonsági viszonyainak feltérképezésénél ez az elv nem is használható.
Ráadásul a családfamodell a folyamatos változást (a változás folyamatát) sem képes megjeleníteni, holott a nyelveknek ez egyik legalapvetőbb tulajdonsága. A családfa a változás folyamata helyett legfeljebb állapotok egymásutánját tudja listázni. Ennek oka az, hogy bár a családfamodell támaszkodik a darwini tanokra, ám az evolúciós elméletnek egyik lényeges elemét, a Charles Lylell által megfogalmazott uniformitás elvét nem veszi figyelembe. Pedig épp az uniformitás elv az, ami hozzájárul a jelen és a múlt közötti kapcsolat megteremtéséhez, így – ahogy Kampis György megfogalmazta – „a megfigyelhető és a nem megfigyelhető jelenségek közötti gátak lebontásához és a tudomány számára létfontosságú természetes általánosítás megalapozásához. Hallgatólagosan ugyanis minden tapasztalati tudomány egy teljes adatmező ismeretét tételezi fel, miközben mindig csak egy adott minta hozzáférhető a számára; a kettő között a Lyelléhez hasonló segédelvek biztosítják az átjárást. Lyell elve alapján nincs okunk kételkedni abban, hogy az evolúciós folyamatok a múltban is olyanféleképp játszódtak le, ahogyan ma, csak éppen a mai folyamatok közvetlenül megfigyelhetők, a múltbeliek meg nem.”
A Darwin által következetesen használt, a Schleicher és követői által pedig mellőzött uniformitás elv hiánya miatt az összehasonlító nyelvészek a nyelvi változást alakító szabályokat a beszélőktől függetlenített, mechanikus hangtörvényekkel írják le, pedig a nyelv változása mindig a nyelvet használó közösség függvénye. Ha ezt figyelembe vesszük, egy sokkal reálisabb, a valódi nyelvi folyamatokkal hiánytalanul elszámoló modellt kapunk.
Azt, hogy hogyan nézhet ki egy ilyen modell, 2011. február 21-én Az affinitástól a hálókig, avagy a nyelvek filogenezise című előadásból tudhatjuk meg.