A székely emberek társalgási jellegzetességeiről többféle sztereotípia él bennünk, velünk, még ha ezeket nem is szoktuk pontosan megfogalmazni. Ha nem is nyíltan, de a székelyviccek, anekdoták megteszik ezt helyettünk. A társalgási szabályok sorozatos és megszokott megsértése a nem székelyek számára furcsa, székelyek között pedig norma – természetesen a túláltalánosítások talaján maradva.  Mai cikkünkben folytatjuk a székelyekről alkotott nyelvvel kapcsolatos sztereotípiák tárgyalását.

A Gyilkos-tó. A székelyviccekről kapta a nevét?
(Forrás: Wikimedia commons)

„Minden jó, ha jó a vége”

Hosszú idő után találkozik két atyafi, leparoláznak s beszédbe elegyednek:

- Hát aztán, hogy vagy?

- Megházasodtam.

- Ez mán aztán okos dolog!

- Hát bizony, nem es olyan okos: az asszony nagyon harapós.

- Ez mán bizony rossz.

- Nem es olyan rossz, mert huszonötezer forintot hozott a házhoz.

- No, hát ez mán nagy vigasz.

- Sovány vigasz, mert a pénzen juhokat vettem, s az egész nyáj elpusztult.

- Ez aztán nagy csapás!

- Hát nem es olyan nagy, mett a bőrüket eladtam; több pénzt kaptam értök, mint az egész nyáj ára.

- Így hát az egész károd megtérült!

- Megtérült volna, ha nem égett volna le a házam s benne minden pénzem.

- Micsoda rettenetes szerencsétlenség!

- No, nem olyan rettenetes, mert a feleségem es benne égett!”

A jelenetnek konkrét és ismert a szerzője (Orbók Attila, 1887-1964, író, újságíró; jogi tanulmányokat végzett a kolozsvári egyetemen, ezalatt ismerkedett meg a székelységgel), de egészen olyan, mint egy „szerző nélküli” vicc. A nevek nélküli dialógus a székely társalgást és az abban tükröződő gondolkodásmódot írja le, mi több, figurázza ki.

A jelenet két szereplőjét úgy jellemezhetjük, hogy a társalgást kezdeményező az információközlés szempontjából a passzívabb fél, s az atyafi, akinek a hogylétéről érdeklődött, az aktívabb közlő.

A társalgást kezdeményező beszélő az életéről mesélő atyafinak minden mondatára verbálisan reagál, aminek többféle szerep is jut ebben a párbeszédben. Ezek a verbális reakciók nem egyszerű ahák vagy igenek, hanem tükrözik a befogadónak a közölt információhoz való viszonyulását, érzelmi beállítottságát, amellett, hogy ezekkel biztosítja a másik beszélőt arról, hogy figyel a mondanivalójára. Viszont, mint tudjuk (legalábbis ahogy a sztereotípia mondatja velünk), a székely ember mindig csak annyit mond, amennyit az adott helyzetben feltétlenül muszáj. Ez nem mindig elégséges a beszédpartner számára ahhoz (függetlenül attól, hogy atyafi-e vagy sem), hogy felvehesse a támogatás, a rokonszenvezés megfelelő ritmusát. Azt gondolná az ember, hogy ez a fajta diszharmónia, az összehangolatlanság negatívan hat a társalgásra, de esetünkben nem így van: éppen ez az, ami továbbviszi a „szűkszavú” beszélgetést – és adja a vicc komikumát. Az érdeklődő fél helyzetértékelése mindig ellentétben áll a „mesélő” értékelésével, aki válaszul, mintegy szelíd vitát imitálva, cáfolja meg az életéről mesélő atyafi további infóadalékokkal. A jelenet végére kirajzolódik az egész történet, benne a közlő által előnyösnek és előnytelennek tartott részletekkel. Persze nincs vicc, és nincs jelenet, ha az atyafi a hogyléte felől érdeklődőnek elsőre kitálal minden részletet a magánéletéről. De az is igaz, hogy a székely embernek nem szokása a panaszkodás, a verbális lelkizés.

Noha nyelv és gondolkodás nem választható szét egymástól, mégis inkább a gondolkodás témaköréhez, mint a nyelviekhez sorolnánk a következő észrevételeket. Van egy olyan sztereotípia is a székely emberekről, hogy ha baj van, nem esnek rögtön kétségbe. Vagy elgondolkodnak a dolgon, s szellemi fölénnyel felülkerekednek a problémákon. Vagy előhúzzák a bicskájukat, és szót nem ejtve, elintézik az elintézendőt. A jelenetben megcsillan a székely ember egyik életelve, a „meglátni a jót a rosszban”, ami alapján azt gondolhatjuk, hogy talán a székely szellemi fölény nem mindig a ravaszságot, a fondorlatos népi észjárást, a másokon való kifogást jelenti, hanem a szemléletváltás képességét.

Verbális manipuláció

Bár a székely ember szűkszavú – ami persze túláltalánosítás-, nem zárja ki, hogy verbálisan ne tudjon másokat manipulálni. Elég hozzá akár egy jól megfogalmazott mondat is, ami szelek szárnyán, pletyka hátán széles körben elterjed.

A pletyka tudományos meghatározása szinte reménytelen vállalkozás, kihasználását viszont felfoghatjuk nagy tömegek verbális manipulálásaként. Felfoghatjuk egy olyan fajta kommunikációként, amelynek sikerességét éppen az biztosítja, hogy a manipulátor, az első közlő a társalgás (itt kommunikáció) minőségi szabályát, minthogy „Ne mondj olyat, ami valótlan, hamis!” megszegi.

Bár nem vicc vagy név nélküli humoros történet a példa erre, hanem Mikszáth Kálmán A Boér legenda Gyergyón című anekdotája, feltételezhető, hogy nem ez lehetett az egyetlen eset: a székely lelemény felismerte a pletykában, a hírtovábbító láncokban rejlő lehetőségeket. Az anekdota középpontjában álló figura az öreg Boér Antal, aki Gyergyón, meglehetősen idős korában, de képviselő lett 1872-ben. Kolozsvárott élt. Sétái alkalmával mindig szóba elegyedett a gyergyóiakkal, akik valamilyen ügyből kifolyólag megfordultak ott. Az öreg Boér gyakran beszélgetést kezdeményezett velük, s üzent a gyergyóiaknak, kivételesen nyájas hangon: „Hejh, mondják meg otthon a gyergyóiaknak, hogy van itt Kolozsváron egy hű emberük, az öreg Boér Antal, aki, ha térdig koptatja is lábát, nem nyugszik, míg Gyergyóból nem csinál valamit”. Vagy „Tiszteli a gyergyói népet öreg Boér Antal. Ébren, alva csak őrájuk gondol öreg Boér Antal. Nem pihen, nem nyugszik, míg úrrá nem teszi a gyergyói népet”. S így ment ez heteken, hónapokon, esztendőkön át. Szállt fülből fülbe, ki elvett belőle, ki tett hozzá, ki átgyúrta, s az öreg székelyből lassacskán élő legenda lett, a gyergyóiak reménykedése és fantáziája már egészen piedesztálra emelte őt.

Gyergyó felett az ég...
(Forrás: Wikimedia commons)

Három év elteltével aztán megváltoztak az üzenetek: nemsokára útnak indul az öreg Boér, hogy képviselője legyen a gyergyói embereknek, nehogy másnak odaígérjék a posztot. Mikor már óriási lelkesedéssel várták őt a gyergyóiak, meg is érkezett hozzájuk. Így lett Boér Antal Gyergyóban képviselő, ahol nem volt se ismerőse, se összeköttetése. Bár az országgyűlés tagja volt, a történet leírása nem fedi fel, hogy milyen konkrét tetteket vitt véghez, hogy a gyergyóiaknak jobb legyen, „csak” gondolt rájuk éjjel-nappal, s nem nyugodott (amíg el nem érte, hogy képviselő legyen). Így aztán egészen úgy tűnik, hogy az öreg Boér leginkább a szájával tett jót a gyergyóiaknak – igaz, új reményeket adott nekik, ami lehet, hogy többet jelentett, mint egy zsák arany adományozása. Mindenesetre, ha az öreg csak a levegőbe beszélt, és nem tett semmi különöset Gyergyóért, esetleg nem is gondolkozott komolyan a talpra állításon, bizonyosan megszegte a társalgás minőség maximáját.

Források és egyben ajánlott olvasmányok

Orbók Attila: Fortélyos góbék. In: Hunyadi Csaba Zsolt (szerk.): Ördögváltozás Csíkban. Erdélyi magyar írók humoros elbeszélései. 29-36. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2007.

Mikszáth Kálmán: A székelyek között. Noran Libro Kiadó, 2010. 343-347.

Daczi Margit – T. Litovkina Anna – Barta Péter (szerk.): Ezerarcú humor. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 79. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Wardhaugh, Ronald: Szociolingvisztika. 12. Cselekvés és társalgás. Osiris, 1995, Budapest, 256-281.

T. Litovkina Anna – Barta Péter – Hidasi Judit (szerk.): A humor dimenziói. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 108. Tinta Könyvkiadó és BGF Külkereskedelmi Kar, Budapest, 2010.